Mostanában nem ritka, hogy a karácsonyi képeslapot kinyitva a képeslap megszólal, és lejátssza a „Kiskarácsonyt”. A hatvanas években, amikor az alább látható két darab képeslap készült még nem volt általános a zenélő képeslap. Emlékszem iskolában nagy divat volt a képeslapgyűjtés, a legtöbb képeslap még fekete-fehér volt. Ráadásul a vasfüggöny miatt Lajtán túli képeslapot is ritkán lehetett látni. A képeslapgyűjtők között „nagymenő” az volt, aki sok nyugati képeslappal rendelkezett. Az alábbi kettő pedig a képeslapok „Szent Grál”-ja volt, mert amellett, hogy olvashattuk az izgalmas híreket — a család, köszöni jól van —,  még 45-ös fordulaton a lemezjátszón le is lehetett játszani. Barátom küldte a képeslapok fotóit, ők nyugati rokonoktól kapták. Sokat várhattak rá, mert akkoriban Moszkvából hamarabb ideért az üdvözlőlap, mint NSZK-ból.  

Múlt nyáron az egyik legmelegebb napon a véméndi temetőben voltunk a családdal. Németek vendégeskedtek az egyik véméndi ismerősünknél, aki éppen a temetőben kalauzolta őket. Gondoltuk a régi sírköveket nézik, melyek között tényleg sok szép helyreállított és egyedi van. A német vendégeket ismerősünk a temető talán legelhagyottabb síremlékéhez vezette és hosszasan mesélt nekik, valamit mutatott, aztán el is mentek a temetőből. Egyetlen síremlék miatt jöttek csak a temetőbe, vajon miért ?

A történet igaz voltának bizonyítéka, pedig az, hogy a kripta fedelének résén áttekintve még a legmelegebb nyári napon is lehet látni a megcsillanó víztükröt. Aki pedig nem látja elég ha egy kis kavicsot dob a kriptába, mert az nem koppan, hanem csobban a kriptában álló vízben.

Október negyedike, számomra emlékezetes nap. Huszonöt évvel ezelőtt ezen a napon volt a diplomakiosztó ünnepségem, és éppen ezen a napon ismertem meg a jelenlegi és egyetlen feleségem. Én már megismerkedésünk napján éreztem, hogy ebből több lesz, mint egyszerű ismeretség. Megismerkedésünk után nem sokkal én már úgy éreztem, hogy a kapcsolatunkat törvényesíteni kellene, ezért naponta kértem barátnőmet, hogy legyen a feleségem. Soha nem mondott igent. Egyik hétvégén „Hidrológus Szilveszter”-i bálra mentünk a Hilton szállóba, amelyik az egyik legelegánsabb hely volt akkoriban. Természetesen a bál előtt is megkértem a barátnőm kezét, jobb lett volna mégis a barátoknak menyasszonyként bemutatni. Ismételt nem-et kaptam. A bál alatt is megkértem barátnőmet, hogy legyen a feleségem. Aztán barátnőm, gondolt egyet és azt mondta: „Amennyiben megnyered a tombolán a főnyereményt a feleséged leszek.” – Nem akármilyen válasz volt ez. Megnyerni egy bálon a főnyereményt?

 

Az alábbi ágyús képeket barátomtól kaptam. Barátom az alábbiakat írta róla: Nagyapám készítette a játék ágyút. Lehettem 6-8 éves. Ott ültem mellette a konyhában és figyeltem. Fő feladatom az volt,hogy időben jelezzem nagyanyám érkezését. Nem szerette a felfordulást. Sok napon keresztül készült,nem buktunk le egyszer sem. A csövet egy ismerős esztergályos csinálta,nagyapám terve alapján. A sárgaréznek látszó  szalagok az akkori konzerves üvegek záró szalagjaiból valók.

A játék ágyú már 40 éve van barátom tulajdonában, és nagyon megbecsüli ám, különösen azért, mert nélküle annak idején nem készülhetett volna el. Nagyanyja nem engedte volna, hogy a nagyapa kedvére barkácsoljon. De az is lehet, hogy tudta a nagyanya is, hogy mi készül. A nagymama inkább tovább maradt a piacon, hogy több idő maradjon a fiúknak az ágyúkészítésre és az azt követő helyreállítási munkákra. Érdekes az ágyú kerekének abroncsa is. A konzerves üveg tetejét annak idején sok mindenre fel lehetett használni. Én mindig a befőttes üveg gumijára vágytam, mert abból remek csúzligumi lett, és kavicsokkal gyerekkoromban imádtam a villanyoszlopokra lövöldözni. Emlékszem többször kértem, hogy vegyenek zöldborsó konzervet, hogy legyen csúzligumim. Nagyi nem nagyon akart konzervet venni, hisz otthon szinte minden megtermett. De hát egy unoka kérésének annak idején nem lehetett nemet mondani. Így a konzervből készült zöldborsófőzelék lett a kedvencem, pedig én a tökfőzeléket szerettem valójában.

Rendes város volt, ahol példás rend uralkodott. A polgárai szerettek itt lakni, szerették a városukat, ahol minden megtalálható volt. Minden. Ott volt pl. a Virág utca. Itt üzemelt az a piros lámpás műintézet, ahova olyan lelkesen jártak a tisztes férjek, a serdülő ifjak, és a nagypapák is. Itt is példás rend uralkodott. A "madam"  megkövetelte a higiéniát, a lányainak makulátlanul tisztának és egészségesnek kellett lenniük. Üzleti vállalkozásának ez volt az alapja. Azt már pontosan nem tudni, hogy ki volt az értelmi szerzője annak, hogy a szódásüveg nem csak arra való, hogy a frissítő nedűjével az ebéd elmaradhatatlan kelléke legyen. Egy szó mint száz, a szemfüles és leleményes lányok illetve a madam hamar rájött hogy a szódásüveg és a benne lévő folyadék milyen kiválóan hasznosítható az ő szakmájukban is. No nem a vendégek itatására gondoltak. A félelmetes lehetőség abban rejlett, hogy irányíthatóan erős vízsugár lövellt ki az üveg csövéből. Mi másra is lehetne ezt használni, mint tisztálkodásra, ötlött fel bennük a nagyszerű felismerés. A cső hosszúsága pont jó, a vízsugár adott, abszolúte tisztán tartható a kiöblítésre szánt testrész..

Barátom küldte az alábbi százmilliós pengőről készült fotót. Ez bizony egy igen nagy címletű papírpénz, ha a II. Világháború előtt lett volna a nagyapjáé sok mindent megkaphatott volna érte. Aztán a háború után kerülhetett rá a fényképen is látható három idézett dalszöveg részlet:

"Hiába menekülsz, hiába futsz .A sorsod elől,futni úgyse tudsz."

"Majd ha(hogyha) nékem sok pénzem lesz,felülök a repülőre."