A szabadságom  alatt majdnem sikerült felgyújtanom a héregi határt. Sajnos elég nagy szárazság volt és a szabadság alatt, mint  máskor is a felesleges szalmát  akartam eltüzelni. Fel is készültem vasvillával, vödör vízzel, és egy kis tűzrakó helyet készítettem. Mondanom sem kell, hogy a tűz nagyon jól sikerült, mert a telek fele leégett, persze nagy kár nem keletkezett , mert hamar kijöttek a héregi önkéntes tűzoltók és sikerült eloltani a tüzet lapátokkal, még víz sem kellett ehhez a kis tarlótűzhöz. Én szerencsésen megúsztam, nem úgy, mint a dédnagyapám, akinek az éves gabonatermése lett 82 éve a tűz martaléka. Elég nagy káresemény volt az a tűzeset, mert országos hír lett belőle, nem úgy, mint az én kis tüzemből. Természetesen össze sem lehet hasonlítani a két esetet, hisz akkoriban a 3000 pengő nagy pénz volt. A tűzeset után 8 évvel született az örökzöld dal a „Havi 200 pengő fixszel az ember könnyen viccel” kezdetű dal, mely szerint havi 200 pengőből jól ki lehetett jönni.

Eddig csak három nap telt el a szabadságból, de már sok mindenről be tudok számolni. Kezdjük az elsővel, mely rögtön egy kis csalódással indult. Az aratóruha annak rendje és módja szerint vasárnap el is készült, úgy ahogy megálmodtam, azaz az eredeti ruha úgy lett helyreállítva, ahogy készült, és alá egy hasonló alsó ruhát kapott, hogy ne bökjön. Én hamar át is vettem a mackórestaurátortól a ruhát, aztán otthon át is adtam annak rendje módja szerint. Hát itt jött a csalódás, én azt gondoltam, hogy bő ruha lesz, hát feleségemen feszül. Így azt hiszem egyelőre ez a ruha a szekrényben fog pihenni, legfeljebb, ha a lányom Héregre felveszi, annak lesz hűvös az aratás.  

Igazi fürdő idő van a szabadsághoz. Bár nekem a vízparti nyári nyaralásokról nem sok jó jut eszembe, általában az első napon le szoktam égni, a többit pedig árnyékban szoktam végig szenvedni. Hiába a strandot nem nekem találták ki, bár vannak strandok melyek nekem is bejönnek, ilyen volt anno a Harkányi éjszakai strand, vagy katonaságnál a Tiszakécskei termál, ahol ősszel munka után nagyokat fürödhettünk. Rövidre fogva a jövő héten szabadságon leszek, és igyekszem aktív módon kikapcsolódni. Nálam a kikapcsolódás, hogy ha restaurálásokkal, helyreállításokkal tudok foglalkozni, és úgy tűnik minden összejön hozzá.

A héten elmentem Törökbálintra és elhoztam a korábban megvett restaurálandó asztalkát. Lesz az asztalkával munkám, mert ugyan olcsón vettem, de eléggé elhasznált és hiányos is. Sajnos az egyik sarka hiányzik, majd gyártatok hozzá sarkot. Az asztalka a XIX. század végén készülhetett, készítés után elég sokat használhatták, mert látszik, hogy sűrűn nyitották ki és a zsanérok elkoptak, megsüllyedtek. Szakszerűtlenül javították, mert műanyag padló csíkokat szögeltek az asztallap szélébe, hogy egy síkban legyen kinyitva az összes rész. Az asztallap öt részes. Precíz kisiparos asztalka lehetett, de az is lehet, hogy sorozatgyártott, majd ha szétszedem kiderül, hogy van-e benne jelzés. A Kohn székemről is utólag derült ki a származása. Az asztalkát nem kereskedőtől vettem, hanem a családtól, akik Rákoscsabáról származnak és elbeszélésük szerint még a dédnagymama hagyatékából való, aki igazi polgári életet élhetett. Ami azt jelenti, hogy barátnőit igen gyakran hívhatta meg kártyapartira, mert igencsak látszik az asztalon a használat nyoma. A zöld posztó is elkophatott, amikor megszabadították tőle, én már posztótlanul de nem lesz nehéz hozzá kártyaasztalra való posztót vásárolni. Már nagyon tervezem a felújítását, pedig erre csak augusztusban kerülhet sor, mert akkor lesz külföldön a feleségem, így titokban készíthetem el az asztalkát.

Amíg az asztalka felújítás elkezdődik a jövő héten megkezdem a moziszék projektem. Már május óta megvettem egy vidéki falusi mozi két 5 darabos széksorát, hogy 2db kettes és 2 db hármas széksort készítsek belőle. A széksorok az eladó szerint hiánytalan állapotban vannak, de azért a harminc év használata nem múlt el náluk nyomtalanul. Persze nem is bánom, kell is, hogy kicsit nyikorogjon majd az a moziszék, úgy lesz igazán retro. Most úgy gondolom sok munkám nem lesz vele, mert csak le kell maratni a festékmaradékot, pácolni kell, és lakkozni, mint eredetileg is volt. Régi álmom válik ezzel valóra, egyszerre 10 vendéget is fogadhatok otthon a házi filmvetítésre. Amikor pedig nem jönnek tízen jó lesz vendégszéknek a dolgozó szobába. Nemrég azt olvastam, hogy Pécsett egy mozi jegyszedő néni a lebontott filmszínházból egy széket megmentett és az előszobájában cipőhúzó széknek beállította. Nem rossz ötlet, lehet hogy erre a célra is beállítok egy rövid széksort.  

Ezt a blogbejegyzést éppen Héregen írom. Itt Héregen olyan nyugodt és kellemes minden, ez a kánikula sem érződik annyira, mint Budapesten, pedig itt is felmegy ám a hőmérő higanyszála. Miközben az aratásra érett gabonatáblákat nézem eszembe jut, hogy Budapesten a mackó restaurátoromnak újabb munkát adtam. Mi köze a mackó restaurátornak és Héregnek egymáshoz? – Kérdezhetné az olvasó. Erre kérdésre válaszolni nem is olyan egyszerű. A történetet 1980-ban kell kezdenem, amikor megismerkedtem Edit nénivel. Edit néni Héregre szervezett társadalmi munkát a tanítványainak. A társadalmi munka érdekes volt, mert a feladat az volt, hogy tájházat kellett létrehozni, majdnem a semmiből. A tájházhoz többször lejöttünk, volt amikor a tájház udvarát rendeztük , volt hogy már a kiállítást rendeztük, és az avató ünnepségbe is bedolgoztunk, mert barátaink néptánc együttesét hívtuk meg az avató ünnepségre. Így szerettem én bele Héregbe, ebbe a tündéri kis Gerecse hegy tövében fekvő kis faluba. A nyolcvanas évek elején az egyik nyáron feleségemet is elhoztam, akinek szintén nagyon tetszett ez a hamisítatlan vidéki élet. Az egyik kánikulai napon Edit nénin Marcsi meglátott egy héregi arató ruhát. Feleségem dicsérte a ruhát, Edit néni pedig látva, hogy kis felségemnek tetszik a szekrényéből keresett egy másik arató ruhát. A héregi női arató ruhák általában durva kender anyagból készülnek, úgy, hogy a bélésük finomabb len vagy gyapjú vászon, és a felső részen ez a finomabb fehér anyag kilátszik a durva kendervászonból. Nem tűnik túl modernnek, inkább a középkori németalföldi festők aratást ábrázoló képein lehet látni hasonlót a kéveszedő lányokon, asszonyokon. Egy ilyen eredeti arató leány ruhát kaptunk mi, a XIX. század végéről valót. A kendervászon rész nagyon jó állapotban volt, de a vékony lenvászon már kiszáradt és darabokban jött le a ruháról. Ez a héregi aratóruha már vagy 25 esztendeje van a tulajdonunkban, és azóta nem sikerült felújítani. Nagymamám a nyolcvanas években elkezdte a felújítást, addig jutott, hogy lefejtette a lenvászon részt és egy régi asztalterítőjét ajánlotta fel a felső részhez. A régi asztalterítőt, melyet még az első világháború előtt dédnagyanyám szőtt, annyira sajnáltam, hogy az azóta megvan eredeti állapotban. Így megmaradt felújításra előkészítve az arató ruha. A múlt hónapban, amikor a mackót vittem a restaurátorhoz, a restaurátornál láttam sok szép régi ruhaanyagot, hímzést szépen felújítva átalakítva kistáskának, asztalterítőnek. Ekkortól érlelődött bennem a gondolat, hogy a mi kis arató ruhánkat is felújíttassam. A véletlen úgy hozta, hogy az egyik rövidárú bolt kirakatában egy hagyományos pamutvászon ágytakarót láttam 220cmX160cm zöld szegéllyel. Az ágytakaróról  beugrott, hogy ez tökéletes lenne az arató ruhához bélésnek és kilátszó ujjnak. A gondolatot tett követte, és az arató ruha, a vászon lepedővel már a mackó restaurátornál van. Kár lenne hagyni egy ilyen jó kis ruhát a szekrényben. Higgyék el, ezek a régiek tudták miben lehet kibírni az aratást a nagy melegben. Az ilyen ruhák sokkal jobbak nyáron, mint a divatszalonokban vett drága nyári ruhák. Remélem hamarosan be tudom mutatni a kész ruhát, ami ugyan nem mai darab, de remélem otthoni viseletre kényelmes és hűvös lesz ezeken a meleg nyári napokon.

Ma este elmentem a „lyukas talpú” medvénkért. Csodálkoztam, szinte újjá született. Hiába közel ötven évesen egy relaxációs welness kúra mindenkire ráfér. Medvénk is megkapta, egy alapos szőrtisztítás formájában a wellness-t. Aztán kapott egy kis bundaigazítást, és vadonat új talpakat és mancsokat, természetesen az eredeti hiányos bőr maradt és egyszer majd régészeti kutatásokkal talán még az is kiderül, hogy milyen volt eredetileg. Most örül a család, mert megint visszajött, hogy évekig megújult külsővel ismét a család kabalája legyen. Azt hiszem elmondhatjuk, hogy megérdemelte azt, amit kapott. Íme egy sztárfotó a fületlen, de jól kitömött medvénkről.

Szerencsére senki sem vette észre, hogy a kettő darab egy műhelyből származó tálunk közül csak az egyikről tettem fel képet. A kép az elsőnek beszerzett darabról készült. Az elmúlt hétvégén készítettem képet az újabb tálról, gondolva, hogy használat közben tudom lefényképezni. A család használta is és cseresznyét ugyan nem tettek bele, de Pomber macis rágnivalót igen. Egy szépséghiba maradt, miután elővettem a fényképezőgépet már csak az üres tál maradt. Búslakodni nem búslakodtam, mert legalább lehet látni,m hogy milyen jó állapotban maradt meg ez a tálunk, tényleg csak a tál közepén van egy kicsi mázhiány. A tálat szerencsére úgy használja a család, mintha mindig is miénk lett volna. Csak a Pomber Macik panaszkodtak, mert nem élvezhették sokáig a szép tál vendégszeretetét.