Nagyon féltem régi öntöttvas tárgyakhoz nyúlni, mert sajnos az öntöttvas idővel törékennyé válik, így törtem el annak idején a régi faszenes vasalónkat. Örököltünk egy régi mérleget az alábbi állapotban:

Az alkatrészekről a régi festéket eltávolítottam, újrafestettem és aranyoztam, mint ahogy az a korpuszon eredetileg volt, és összeszereltem a mérleget. A mérleghez az eredetivel megegyező mutatót nem tudtam keríteni, de így is szép.

A mérleg hátulról, még innét is formás darab.

A mérleg még használható is, így nemcsak dísz, hanem használati tárgy is. Örülök, hogy egy olyan mérleget használhatok nap, mint nap, mely már vagy száz éve van a család szolgálatában.

Bizony két éve sokat gondolkodtunk, mert új kiegészítő bútorra lett volna szükség, de újra éppen nem tellett. A régit, ahogy találtuk a padláson lerobbanva szúrágta módon nem lehetett használni. Ismerőseim szerint egy ilyen régi bútordarab felújítása egy vagyon. Tévedtek, valójában kevesebbe kerül, mint egy új, pedig igényesen egy jó kezű restaurátorral végeztettem el a felújítást. Az első utamba akadt restaurátor ugyan nagy összeget mondott, de végül az interneten találtam olcsóbbat, és szerintem ugyanolyan jó lett, mintha a drágábbal készíttettem volna. Íme a bútordarab és az ő kis története:

A ládát feleségem nagyapjának készítették, ebben a ládában volt a hozománya. A láda az évek során kezdte a lakószobában, majd száműzték a konyhára, ahol ülőpadként is funkcionált. A 80-as években megkopva, az unoka lakodalmára gyűjtötték benne a falusi lakodalomhoz az alapanyagokat (fűszerek, liszt, cukor, stb.). Akkor azt hihette, hogy megbecsülik. Lakodalom után száműzték a fürdőszobába, ahol szennyestartó és az unokák érkezésekor a tetején pelenkázóként szolgált. Szomorúra akkor fordult a sorsa, amikor a padlásra került, mindenféle „rongyokkal” a belsejében.

Felújítás előtt

És felújítás után karácsonykor, melyet használunk folyamatosan, immár több, mint fél évszázada köztünk van, mesél a család múltjáról. Ugye szeretnivaló darab. Ugyanakkor ne feledjük valójában feleannyiba kerül, mint egy új import bútor.

A következőkben bemutatom egy kis projektemet, melyben egy régi leveses tál kicsit szokatlan módon született újra és most napi használatban van.

Ez a tál jelöletlen, de biztos, hogy nem szecessziós, hanem annál régebbi, a „Lukafai üveggyári raktár pécsett“ gyár terméke, mely német exportra készülhetett a XIX. Század közepén.Nagyon szép kézzel festett dekoráció van a tálon, inkább írnám le Empir stilusúnak, de  valójában ez egy valódi Biedermeier porcelán tál.

Mi lesz belőle? 

●     A fedelébe méretre vágatok egy tökröt és az üvegessel rögtön bele is ragasztatom, így kézi tükörként használható a teteje.

●      Az alsó részébe kerül egy kivehető tálcácska egy darab fából kivágva. A kivehető tál kétfelé lesz osztva, méghozzá a tál fogójának ívét utánzó osztással.

●      A tál alatt, elképzelés szerint két merevítő borda lesz, mely az alsó részt három fele osztja, a három részbe, színes vattapamacsok és egyéb apróságok rakhatóak.

Már alig várom, hogy a hozzá szükséges anyagokat beszerezzem és elkészítsem titokban. Szerintem az egész asztalkának nagyon szép dísze lesz. Terv, hogy 2009.március 8-ra elkészüljön. 

Tegnap voltam a barkácsboltban, kaptam faanyagot, ugyan csak fele olyan vastag, mint amilyen kell, de duplán összeragasztom és a vastag anyagból fogom kivágni. Az aljára valószínűleg kartont fogok ragasztani és filcet, mert ez merev és anyagszerű hatása lesz. Az alsó szint pedig egy osztott keret lesz, melyen a felső tartó fog állni. Remélem szombaton az összeragasztás meglesz. Szombaton sikerült a ragasztás, vasárnap már szerettem volna kivágni a mélyedéseket, de sajnos nem maradtam egyedül, pedig a Váci utcába elmehettek volna vásárolni.  Kitaláltam a technológiát és minden munkafolyamatot. A lyukvágóval két oldalról kivágom a két kört és a két szív két felső ívét. Majd a szív alját dekopir fűrésszel kivágom,azután már csak a körbevágás van vissza, ami biztos, hogy sikerülni fog. Az aljára vékony rétegelt lemezt ragasztok (zöldségestől hozok gyümölcsös ládát, abból nagyon jó vékony anyag nyerhető, aztán már csak a pácolás lesz hátra. Meg aztán el ne feledjem zöld filcet és egyéb hozzávalókat is kell még vennem, de előbb legyen meg a nagyobb munka. Igen, és a tükör belevágása, de azt csak azután, ha látszik, hogy megvan a fa rész, mert ha mégsem tetszik a megoldás, még az üvegpolc is a megoldási variációk között van. Megpróbáltam a tervrajzot elkészíteni  „Paint“ rajzoló programmal, de nem sikerült, mindegy majd lefényképezem a sablont, meg a részeredményeket.

 Most már előbbre haladtam, egy balszerencsés véletlennek köszönhetően Marcsi elesett és két napra kórházba kellett vonulnia. Közben sikerült kivágni a felső piperepolc rekeszeit, a tervektől el kellett térni, mert a szív kivágása nem egy egyszerű feladat, kis ívekből áll, ezért végül egy szív készült el és két háromszög. Sajnos lefényképezni nem tudtam, mert megint rendetlenkedett a gép akkuja. Apropó ezt is kellene venni, mert villámgyorsan lemerül.

Egymás mellé tettem a két lukafai leveses tálat, 160 éves életükben talán most először kerültek így egymás mellé. A németországi a sorszám alapján később készült, mint az Ókígyósi, és az aranyozása, festése is sokkal élénkebb, szinte újszerű, valószínűleg csak dísznek használták egy német nagypolgári lakásban. Olyan jó, hogy most itt vannak és remélhetőleg a német új funkciót is kap, a jövő héten üvegeshez is viszem és meglesz a tükör, egyszer majd kicsempészem.  Nagyon várom már, hogy a pipere doboz feneket kapjon. Aztán filcet is kell venni, és hát még sokat ragasztani. A zöldségestől ládát kell kérni, ami az alsó rekeszt és a feneket kiadja. A koszos munka végül is elvégezve.

A zöldséges láda is elhozva, a ládát szétszedtem és már a piperepolc alja is megragasztva, sőt cseresznye pác is vásárolva. Holnap az alsó elosztó rekeszt is el akarom készíteni és akkor már csak a pácolás és filc ragasztás és berendezés van hátra, legalábbis az alja készen lesz.  A tetejét pedig szerintem az üveges néhány napra vállalja, jövő hét elején elviszem a tetőt, melybe be kell vágni a tükröt.

Közben részlegesen lebuktam, mert Marcsit hazahoztam a kórházból és nem tudtam elég alaposan eltakarítani a fűrészport. Most sejt valamit, de szerintem leveses tálból átalakított porcelán pipere doboz belsejére nem is gondol. Így leírva elég agyament ötlet, de hát így a régi, szép lukafai tál új életet kezdhet és nem a szeméttelepen kötött ki. Végeredményben egy gyűjteményi mutogatni való darab.

És itt van használat közben egy kép róla:

A múltmentő címet azért adtam, mert egyik kedvenc időtöltésem a régi családi elfekvő régiségek, használati tárgyak, eszközök gyűjtése, restaurálása, restauráltatása és ismételt használatba vétele, vagy lakásdíszként való hasznosítása. Mikor hogy sikerül. Hogyan is alakult ez ki nálam? Gyerekkoromtól kezdve érdekeltek a régi használati és dísztárgyak. Legkorábbi emlékem, hogy 5-6 éves lehettem, amikor a Nagynéném - aki az „ősi fészekben” a több generációk óta használt házban élt -, a kamrából előhozott egy ibolyamintás régi porcelán csészét, melyet állítólag még a nagyapám használt gyerekkorában a két világháború között. Nagyon tetszett, azóta is magam előtt látom azt a szép formát. A nagynénémtől meg is kaptam. Aztán az unokatestvérem valószínűleg irigykedett és nem akarta, hogy a csésze az enyém legyen, addig ügyeskedett, míg végül a csésze eltört, és a szemétben kötött ki. Nagyon megsirattam, azóta is keresek hozzá hasonlót. A második régi családi emléktárgy, mely már 14 éves koromban került hozzám és ma is megvan, én csak a Káni Szűz Mária szobornak hívom. A családi emlékezet szerint Kánban több ilyen szobor volt. Az első világháború előtt a káni szőlőhegyre a falu gazdáinak összefogásával lourdi mintára kis Szűz Mária imádkozó helyet emeltek. A dédnagyapám is adakozott a kis kápolna elkészítéséhez, és amikor felavatták minden adakozó kapott emlékbe egy kis porcelán Lourdi Szűz Mária szobrot, ez állhatott annak idején a tiszta szobában, több szent szobra mellett a házi oltár díszeként. A hetvenes években a szőlőhegyen már csak kőkupac jelezte a Szűz Mária kápolnácska egykori helyét. Azóta pedig még rosszabb a helyzet, már a szőlőhegy is elvadult Kánban és csak néhány falubeli ház tartja magát, miután üdülőfalu lett belőle. Visszatérve a kis Mária szoborhoz, ezt dédnagyanyám vitte magával Kánból Bakócára, miután dédnagyapám meghalt. A szobor dédnagyanyámmal Hidasra került, amikor a legkisebb lányához költözött. A szobor aztán ismét útra kelt dédnagyanyámmal együtt Komlóra, ahol maradhatott is volna, ha egy véletlen folytán nem esik le a polcról és nem törik több darabra. Nagynéném ekkor a kukába dobta az összetört szobrot Dédnagyanyám tiltakozása ellenére. Szerencsére Dédi a törött szobrot "kikukázta" és elhozta Nagyanyámhoz, aki nekem adta, hogy kezdjek vele valamit. A szobrot én az akkori technikával megragasztottam, szerencsére ez olyan jól sikerült, hogy kívülről nem is látszik. Aztán azóta újabb és újabb szerzeményekkel gazdagodik a lakás innét-onnét, néha padlásról, néha pincéből vagy csak úgy egy régiségboltból, antikváriumból, használt cikk piacról, vagy éppen a Vateráról. A nekem tetsző régi tárgyakkal sokat foglalkozom, azokat restaurálom, vagy restauráltatom, nagyon sokszor keresek hozzá „donort”, vagy alkatrészt. Volt már olyan is, hogy a restaurátorokat megversenyeztettem és végül a jobb és olcsóbb nyert nálam. Célom megmenteni azokat a kisebb-nagyobb örökölt régiségeket, melyekről valaki azt hitte, hogy felesleges lomok és porfogók, de valójában ezek nagyon sok mindenről mesélhetnek és még remélem mesélni is fognak. Úgy gondolom, hogy a tárgyak, azok felújítási története, a felújításokról történő dokumentáció másoknak is hasznos lehet, másrészt megmarad az utókornak is. Ezt a blogot elsősorban azok alapján a képek és dokumentumok alapján írom, melyeket eddig magamnak gyűjtögettem és készítettem. G. József