Tegnap végre megtettem. Muskátlit ültettem egy réges régi piros bádogvödörbe. Tudom, nem egy nagy szám, hisz ezt sokan megteszik, nekem mégis most sokat jelent. A vödör a régi ház lomtalanításakor került a kezembe. Zománca több helyen levert, füle is hiányzik, poros is volt, mégis azonnal ráismertem. Ez bizony az a vödör, mely gyerekkorom konyhájában a hatvanas években ott állt a lavórtartó mellett. Amikor korán keltem és nem volt a vödör a konyhában, akkor kinéztem az ablakon a kút felé, és Édesanyámat láttam. Valamilyen formában ez a vödör mindig vele volt. A Hetvenes években jött a vezetékes víz, így a vödörre sem volt már nagy szükség. Emlékszem ugyan, hogy voltak vízmentes napok, amikor előkerült a vödör, de élete hátralevő részét már nem ivóvízes vödörként élte meg. Meg is látszik rajta. Ugyanakkor csoda, hogy még egyáltalán megvan.

Hetek óta tervezetem, hogy muskátlik fogok majd bele ültetni, egy ilyen vödörbe mégis csak az való. Másrészt pedig gyerekkoromban édesanyámmal a régi lyukas fazekakat lábasokat mindig muskátlival ültettük tele. Mióta Budapesten élek, soha nem volt muskátlink. Tegnap aztán hazafele menet a virágüzlet előtt megláttam a muskátli akciót. Nem gondolkodtam, kiválasztottam a két legszebbet. Otthon aztán a vödröt még beültetés előtt jól letisztítottam, a roszdás foltokat passziváltam.  Ezek után az előszobánkban egy ócska bádogvödörben megint van muskátlink, mint annak idején falun.