Erre a hétvégére már hetekkel ezelőtt elhatároztam, hogy az ünnepi hétvégére két szabadságharcos hős névtáblájáról fogok írni, és bemutatom a róluk elnevezett utcákat. Az utcákon sokszor elmegyek, de általában vagy kora reggel, vagy késő este, így aztán fényképezésre nem sok esélyem volt. A hétvége pedig igencsak borúsan kezdődött. Vasárnap ebédidőre aztán a hosszan tartó borúra megjött a derű. Én meg fogtam magam és elmentem a Dembinszky és Damjanich utcákat, és névadóik emléktábláit fotózni. Két egymással párhuzamos szomszédos utca mindkettő a Rottenbiller utcánál kezdődik, és a Dózsa György úton végződik. Az emléktáblájuk mindkettőnél az utca végén van elhelyezve. Az utcákat régóta nem nevezték át, még a második világháború előtt is így hívták ezeket az utcákat. Jól megvannak így egymás mellett egy szerb és egy lengyel származású magyar szabadságharcos Budapest hetedik kerületében.

Dembinszky Henrik, lengyel szabadsághős és az 1849-ki magyar szabadságharc alatt a honvédhadseregnek két ízben is fővezére. Szül. a krakkói vajdaságban 1791 máj. 3., megh. Párisban 1864 jun. 13. Atyja kora elhunytával anyja gondoskodott neveltetéséről. 1807. két testvérével együtt Bécsbe ment, ahol a mérnöki tudományokat tanulta; hazatérvén, a varsói nagyhercegségben katonai szolgálatba állt s 1812. Napóleon császár oldalán részt vett az oroszországi hadjáratban, majd Napóleon ellen harcolt a lipcsei csatában. 1815. elhagyva a hadsereget, megházasodott, visszavonult a magánéletbe s éveken át falun gazdálkodással töltötte idejét. Az 1830. felkelés neki is fegyvert adott a kezébe. Eleinte szerény szerepet játszott, a krakkói mozgó nemzetőrséget vezette; de utóbb gyorsan emelkedett. Első nagyobb jelentőségű haditette volt mikor Kufler mellett a maga 4000 emberével hét órán át feltartóztatta Diebeits orosz fővezér 60000 főből álló seregét. Nemsokára ezután az oroszokat tizennégy órai makacs harc után elűzte az osztrolenkai hídtól. Ama hősi tette után tábornoksággal, emez után hadosztályparancsnoksággal tüntették ki; de ezzel jóformán véget is ért fényesen indult, rövid hadvezéri pályája. Az osztrolenkai szerencsétlen csata után (1831 máj. 26.) melyben nem vett részt, a lengyel felkelés sorsa el volt döntve. D. a legutolsók közt volt, akik fegyverüket letették, sőt épp most, amikor a küzdelem már reménytelenné vált, hajtotta végre azt a hadi tettét, mely nevének a legnagyobb népszerűséget szerezte. Elválva hadosztályától, amely porosz területre lépett át, a maga csapatával az ellenségtől sűrűn megszállt területen vonult vissza Varsóba (1831 aug. elején). E merész és sikeres visszavonulásáért elnevezték lengyel Xenophon-nak; megválasztották Varsó kormányzójává és a hadsereg fővezérévé. D. dicsőségének e fényes napjai azonban nagyon rövid ideig tartottak; Varsó csakhamar az ellenség kezébe került s a szabadságharc napjának leáldozása után D. is menekülni volt kénytelen. Az emigráció legnagyobb részével együtt Párisban telepedett le s azzal az egy kivétellel, hogy 1833. Mehemed Ali egyiptomi. alkirály szolgálatában töltött néhány hónapot, a francia fővárosban élt csendes elvonultságban az 1848. febr. forradalom kitöréséig. Az egymás nyomában támadt forradalmak feltámasztották eltemetett reményeit s még egyszer a cselekvés terére ragadták a jóformán elfelejtett szabadsághőst. 1848. többször elhagyta Párist; részt vett a boroszlói és prágai kongresszusokon s a népszabadság és elnyomott hazája érdekében a magyarok és szlávok közötti ellentétek kiegyenlítésében buzgólkodott. Eközben történt, hogy Párisban megismerkedett a magyar kormány franciaországi követével, gr. Teleki Lászlóval s hogy ennek figyelmeztetésére Kossuth Lajos, mint a honvédelmi bizottság elnöke felajánlotta neki 1849 elején a válságos körülmények közé jutott felső-tiszai és középmagyarországi honvédhadsereg fővezérletét. D. habozás nélkül elfogadta az ajánlatot, január végén már Debrecenben, a kormány ideiglenes székhelyén volt, ahol oly gyorsan és titokban történt kinevezése, hogy az közmeglepetést keltett mindenfelé, mikor az új hadvezér febr. 4. első napiparancsát közzétette.

Nem tekintve azokat a személyes és politikai motívumokat, amelyek Kossuthot arra késztették, hogy a magyar hadsereg élére idegent állítson, D.-nek legközelebbi feladata az volt, hogy a Tisza vonalát megvédje az előnyomuló császári hadaktól s ezek ellen, mihelyt lehetséges, támadó hadjáratot indítson. D. el is készítette a haditerveket, de az ezek foganatosításához szükséges tényezőknek úgyszólván egyike sem állott rendelkezésére. Sem az országot, sem a népet, sem a hadsereget nem ismerte s ez utóbbit nemcsak hogy nem bírta magának megnyerni, hanem magaviseletével és intézkedéseivel egyaránt maga ellen ingerelte. Így történt, hogy mikor a támadó hadjáratra került a sor, tervei ellenére, a császáriaktól erre kényszerítve fogadta el a harcot Kápolna mellett. Védelmi állásba szorulva, a rendelkezésére álló erőt hibás dispozicióinál fogva ki nem bírta használni, mind a két napon vesztes maradt (febr. 26. 27.) s kénytelen volt egész hadseregével a Tisza mögé visszavonulni. Itt a tiszafüredi táborban a hadsereg összes tisztjei, élükön Görgey Arturral, a legnépszerűbb tábornokkal, aki már korábban szembeszállt vele, nyíltan és határozottan tiltakoztak D. fővezérsége ellen. Szemere Bertalan, a kormány bizalmi férfia maga elnökölt a tisztek emez összejövetelén s kénytelen volt követelésüknek engedve, D.-t felfüggeszteni és a hadvezérletet ideiglenesen Görgey Arthurnak átengedni. Értesítésére márc. 4. Kossuth maga is Tisza-Füredre ment Mészáros L. hadügyminiszter kíséretében; szigorú vizsgálatot tartott, de ő sem tehetett mást, minthogy D.-t - aki egyelőre lehetetlenné tette magát a hadsereg élén - felmentette s a fővezérletet ideiglenesen Görgeynek adta át. D. belenyugodott a helyzetbe s csak azt az elégtételt követelte, hogy a tisztikar eljárása rosszaltassék. Az első pillanatban az volt a szándéka, hogy az országot elhagyja; de Kossuth kértére elállt szándékától s szolgálatait továbbra is felajánlotta a kormánynak. A tényleges hadvezetésben egyideig nem vett részt. A dicsőséges tavaszi hadjáratot a Tiszától a Dunáig és Buda visszafoglalásáig nélküle küzdöttek honvédeink. Csak akkor tért vissza ismét a hadsereghez, mikor júniusban az orosz invázió áttörte az északi határokat. Az északi sereg vezérletét vette át, melynek az orosz előnyomulás feltartóztatását tették feladatává; de itt sem volt sokáig maradása, mert mikor azt a tervét, hogy seregével Galíciába törjön az orosz sereg mögé, a kormány elvetette, lemondott a hadvezérletről. A szabadságharc utolsó szakának eseményei s főkép a Kossuth és Görgey közötti viszony tűrhetetlen feszültsége még egyszer előtérbe állítják D.-t, Mikor a kormány másodszor is kénytelen volt elhagyni a fővárost s a Tisza mögé húzódva, abban a haditervben állapodott meg, hogy az összes haderőket a Tisza-Maros szögében vonja össze és itt kirésli meg a döntő ütközetet: Kossuth ismét D.-t nevezte ki fővezérré s a legválságosabb körülmények között reá bízta a hadsereg sorsát és a nemzeti ügy fegyverrel való megvédését. Nem kísérte siker D. emez utolsó vállalkozását sem, amely után nem maradt más hátra, mint a végzetes katasztrófa. Mellőzve minden egyéb tényt, amelyek tán leveszik a felelősség terhének egy részét D. vállairól, csak azt emeljük ki, hogy az általa elkövetett hibák is elégségesek voltak a nagy haditerv foganatosításának meghiúsítására. D. a Tisza jobb oldalának védelmére úgyszólván semmit sem tett s önként vonult a bal partra. Mikor a császári hadak is átkeltek a Tiszán, meg sem kisérlette komolyan feltartóztatásukat s Haynauval szemben elvesztette a szőregi csatát (aug.5.), mert teljes erejét ki nem fejtette, hanem azon igyekezett, hogy visszavonulását biztosítsa. S nem Arad felé vonult vissza, ahova Görgey hadosztálya is tartott s ahogyan a haditervben meg volt állapítva, hanem a mieinktől ostromolt Temesvár felé. Kossuth még aug. 6. Aradra rendelte D.-t s egyúttal a fővezérlet átvételére Erdélyből Bemet hívta meg; de az Aradra vonulás időközben lehetetlenné vált s D. már megkezdte a temesvári csatát (aug. 9.), mikor Bem a harctéren megjelent s a fővezérletet csataközben átvette. D ettől fogva csupán szemlélője volt a szabadságharc utolsó nagy csatájának, melynek elvesztése után is a visszavonuló hadseregnél maradt ugyan, de annak vezetésében többé részt nem vett. A katasztrófát be nem várva, a hadsereg romjaival és a kormány bujdosásnak indult tagjaival együtt hagyta el az országot s keresett menedéket a török birodalom területén. Működése a magyar szabadságharcban hosszú életének fényes epizódja ugyan, de a végzet úgy akarta, hogy e nagy év történetének lapjain az ő nevéhez egy jelentékenyebb hadi siker emléke se fűződjék.

Hazánkat elhagyva Widdinbe, majd innen Sumlába ment, ahol mint honosított francia, a köztársaság követségének segélyével kieszközölte szabadon bocsájtatását. 1850 óta ismét Párist választotta tartózkodása helyéül s itt élt haláláig. Emez évek alatt írta meg s adta ki emlékiratait az 1848-49. magyar hadjáratról (Mémoires sur la guerre de Hongrie 1848-49. Paris 1849), amely mű az ő ebben való részvételének epilogiája. Korábbi években jelentek meg tőle Emlékiratai az 1830-ki lengyel felkelésről és Kurzsanyból Varsóba történt híres visszavonulásának elbeszélése. Legkimerítőbben foglalkozik a magyar szabadságharcban való részvételével Danzer A.: D. in Ungarn nach den hinterlass. Papieren des Generals (2 Bde,Wien, 1873) c. munkájában. Magyar fordításban (Törs Kálmán) kiadta az Athenaeum 1874. Erre hosszú, több füzetre terjedő cáfolatot irt Görgey Arthur, Demár János név alatt a Budapesti Szemle 1875. évfolyamában. V. ö. Id. Görgey István, 1848 és 1849-ből (különösen a III-ik köt.). Leánya, D. Ilona, mint írónő tett hírnévre szert. Művei közül említendők: Mémoires sur la vie d"une jeune fille polonaise (1841); Causeries du Dimanche au profit des ouvriers (1867) stb. Gubernatis: Dict 808 l. Forrás: Pallas Nagylexikon Forrás: http://www.kislexikon.hu/dembinszky.html

Damjanich János, egyike az 1848-49-iki magyar szabadságharc leghívebb s legvitézebb katonáinak s az aradi vértanúknak, szül. a bánsági 2-ik határőrezred Stása községében 1804. A cs. hadsereg 61. számú gyalogezredében kezdte meg hadi szolgálatát s bár nyíltan kifejezett magyar hazafisága és szabadelvűsége ismeretes volt, pontos kötelességteljesítése s férfias tulajdonai jutalmául fokonkint századosi rangra emelkedett. Ily állásban találta az 1848-iki nagy átalakulás, melynek folytán a magyar kormány közbenjárására a Szegeden megalakított s csakhamar híressé vált 3-ik honvédzászlóalj őrnagyává neveztetett ki.

A gyakorlatlan újoncokból álló zászlóaljat rendkívüli eréllyel rendezte, oktatta s fegyelmezte a szigorú, de igazságos, s azért népszerű és tisztelve szeretett katona, s a 3-ik honvédzászlóalj, vitéz őrnagya példája által lelkesítve, csakhamar kitünteté magát a pártütő rácok elleni csatákban. Nemzetiségére nézve óhitű szerb volt ugyan, de legnagyobb ellensége s legveszedelmesebb ostora s réme lett a magyar testvérek ellen fellázadt fajrokonainak. Egy kiáltványban kiírtással fenyegeti őket, kijelenti, hogy utoljára magát is főbe lövi, mint utolsó rácot. 1848 vége felé, együtt működve Kiss Ernő és Vetter tábornokokkal a fellázadt alvidéken, az alibunári s lágerdorfi győzelmeket ő vívta ki, személyesen vezetve a rohamot a híres csatákban, s vitézsége méltó díjául ezredessé neveztetvén ki; az 1849. év elején pedig, midőn a Bánságban működő hadsereg nagyobb része a Közép-Tiszához rendeltetett fel, Vécsey tábornoktól a 3-ik hadtest parancsnokságát vette át, ekkor már maga is tábornok. E vezérlete alá vett s példáján lelkesülő hadtestnél egy sem volt vitézebb a szabadságharc összes katonái közt; bámulandó hősiességgel követte mindig elől járó vezérét a csatákba s mindig csak győzött, sohasem hátrált, s a legdöntőbb ütközetek szerencsés sikerét leginkább neki lehetett köszönni. 1849 márc. elején e hadtesttel vívta ki a nagyfontosságú szolnoki győzelmet, mely alkalommal Karger osztrák hadvezér dandára majdnem egészen megsemmisült, s mely a következő győzelmek láncolatának dicsőséges előjátéka volt. Katonái csodával határos vitézsége mellett a gyors és jó tapintatú intézkedés érdeme egyenesen neki tulajdonítható, ki nálánál tudósabb táborkara jól kidolgozott terveit a legnagyobb eréllyel s pontossággal hajtotta végre. E csatákban a 3-ik s 9-ik zászlóalj s a veressipkások csodával határos dolgokat vittek végbe, melyek a hadviselés történetében majdnem páratlanul állanak.

Damjanich e csata után, katonai érdemeinek polgári jutalmául, a szolnoki kerület országgyűlési képviselőjévé választatott, mit ő szívesen fogadott ugyan, de kikérte választóitól, hogy inkább a csaták tüzébe engedjék őt menni, mint a zöld asztalhoz, mert ő harcolni s verekedni tud és akar, de beszélni nem s nagyobb élvezet neki az ütközet zaja s az ágyuk dörgése, mint a legékesebb szónoklat. Mert bár a politikában is határozott szabad nézetekkel bírt s demokrata-republikánus érzelmeket táplált, nem szerette a politizáló katonákat. «Sohase okoskodjunk mi», szokta ezeknek mondani, «hanem verjük meg az ellenséget, a többit majd elvégzi Kossuth Lajos». Midőn azután megkezdődött a magyar hadsereg általános előnyomulása a főváros felé Görgey fővezérlete alatt, Damjanich e hadjáratban is előkelő részt vett. A horti és hatvani győzelem után, a tápióbicskei csatánál, hol Klapka hadtestét Jelasich túlnyomó serege tetemes veszteséggel járó visszavonulásra kényszeríté, a segélyére érkező Damjanich vitézsége fordítá meg a csata sorsát, s ő változtatá a fenyegető kudarcot fényes győzelemmé. Az isaszegi véres ütközetben is ő és győzhetetlen hadteste harcolt döntő eredménnyel, úgy hogy Kossuth, midőn előtte a hadsereg Gödöllőn elvonult, a 3-ik és 9-ik zászlóalj előtt kegyeletes tisztelettel emelte le kalapját. Midőn Kossuth a függetlenségi nyilatkozatra elkészülve, erre nézve a hadsereg vezéreinek véleményét hallani akarta, Damjanich, aki már vérmérsékleténél fogva is merész és szenvedélyes katona volt, nem pedig óvatos és megfontoló diplomata, határozottan Kossuth nézetéhez csatlakozott. Az ápril 7-én tartott hadi tanácsban elhatároztatván az osztrák seregek által szorongatott komáromi vár felmentése, Görgey terve szerint Aulich tábornok az osztrák seregek nyugtalanítása s félrevezetése céljából Pest tájékán maradt, ő maga pedig az első, harmadik és hetedik hadtestekkel, Klapka, Damjanich és Gáspár (utóbb Pöltenberg) vezérlete alatt Vác felé vonult, mely várost april 8-án ostromolták s foglalták el az ellenségtől, mely alkalommal a császáriak részéről Götz tábornok is halálosan megsebesült a csatamezőn. Damjanich ez ostromban is legnagyobb részt vett s vitéz tanítványaival a csodaszerű bátorság fényes példáit adta. De említett folytonos diadalai legmagasabb tetőpontját az ápril 19-én vívott nagysarlói ütközet képezé, melynek természetes és szükséges következménye lett a komáromi vár célba vett fölmentése. Damjanich ápril 18., a Görgey fővezérsége alatt álló hadsereg derekával Kálnál tanyázott, s megtudván, hogy 20 ezer császári katona Nagy-Sarlón tart állomást, Aschermann táborkari főnöke segélyével azonnal megtette a szükséges intézkedéseket, 19-én hajnalban megtámadta az ellenséget s iszonyú nehéz harc után, kartácszápor közt, oly vakmerően rohant előre, hogy dél felé már az ellenség futásnak eredt s a hely a magyar sereg birtokában volt. A komáromi vár felszabadítása után, melyben Damjanich hadteste szintén jelentékeny részt vett, Görgey, ki személyesen akarta vezetni Buda ostromát, Damjanichnak adta át ideiglenesen a hadügyi tárca vezetését, melyet ekkor, bár a kormány székhelyétől távol, ő viselt. Ekkor azonban Damjanichot, s ez által a szabadságharc ügyét, az a váratlan szerencsétlenség érte, hogy a Debrecenbe indulása előtti napon, kocsizás közben, szekere felfordult s lábát bokában eltörte, s hosszabb ideig ágyhoz volt szögezve. Annyira azonban mégis fölépült, hogy bár csatába többé nem mehetett, július hó elején, midőn a forradalmi kormány a fővárost másodszor is kénytelen volt elhagyni, levitethette magát az aradi várba, melynek parancsnokságát bízták hű kezeire. A várat védelmi állapotba helyezé, s midőn a világosvári fegyverletétel után a császáriak ostrom alá fogták Aradot s alkudozót küldtek hozzá a várba, ennek átadását kívánva, ő alkudozni nem akart s végre azt üzente, hogy «az aradi várat egy szál kozáknak is megadja, de az egész osztrák sereg ellenében, utolsó csepp vérig védi magát». Most már a vár átvétele Buturlin orosz tábornokra bízatott, s ennek meg is adta magát s Damjanich, mint kegyelemre biz ott fogoly, az osztrákoknak kiadatott. Buturlin azzal vádoltatott, hogy az aradi várőrségnek s parancsnokának szabad elköltözést igért, de adott szavát megszegte; Butulin védekezett e vád ellen s a kérdés eldöntetlen maradt. A fogoly hős az elfoglalt várban hadi törvényszék elé állíttatott s 12 tábornok társával együtt kötél általi halálra ítéltetett. Bátorsága s lelki ereje és nyugalma azonban itt se hagyja el, s midőn a kivégzés helyére bénultsága miatt szekéren vitetve későbben érkezik s több vitéz pályatársát látja maga előtt kivégeztetni, azt a derült megjegyzést teszi; «mily furcsa dolog, hogy én, aki az ellenséggel szemközt mindig elől jártam, most mint utolsó zárom be bajtársaim hősi menetét».

Damjanich tábornok a legérdekesebb és legsajátságosabb egyéniségek közé tartozott. Testalkata magas, erős, zömök, majdnem óriásinak mondható; szemeiben tűz, melegség s határozott jellem kifejezése; hangja csengő s erőteljes; tekintete és szavai teljes összhangban bátor, heves, szenvedélyes egyéniségével s bajnoki, herkulesi hatalmas alakjával; barna, piros, teli arcát erős, fényes fekete szakáll köríti; a legerősebb, legizmosabb testben, a legerélyesebb lélek lakozott. Tudományosan műveltebb vezértársai is elismerték, hogy rendkívüli bátorsága, határozottsága, elszántsága a veszélyek közt s bámulandó halálmegvetése, kitartása és lángoló hazaszeretete őt a forradalmi hadsereg legtöbb sikert s eredményt felmutató, legfényesebb győzelmeket arató vezérévé tették. Nem volt tervkészítő tudós taktikus, s fővezéri tehetséget nem is igényelt magának, és mint saját tehetségeit soha túl nem becsülő, szerény, egyszerű férfi, soha sem törekedett a legfőbb katonai hatalomra; de ha elméleti magasabb képességgel nem bírt is, a sikerre vezető gyakorlati tekintetben, a csatamezőn igen jól tudta felhasználni a viszonyokat s körülményeket, gyorsan feltalálni magát a legkétesebb helyzetekben s célszerűen intézkedni a harc minden fordulatában. S e tulajdonaival több eredményt vívott ki s több győzelmet nyert, mint a híres strategusok. E részben a derék Aschermann Ferenc tábori hadsegéde s tanácsadója volt leginkább segélyére, kit rendkívül szeretett s ki legjobban értett hozzá, hogy őt felhevüléseiben szelídítse s mérsékelje. Bár azt szokta mondani magáról, hogy ő beszélni nem tud, csak verekedni, sajátságos katonai ékesszólással rendelkezett, mellyel - hozzájárulván példaadó személyes bátorsága s népszerű bánásmódja, mert minden jó közvitézt szeretett, becsült s barátjának nevezett - katonáit egész a dühösségig tudta fanatizálni, kik vezérlete alatt vakmerően rohantak szuronyszegezve a dörgő ágyútelepekre s a lovas tömegek ellen. E nemű, napóleoni modorú ékesszólásának számos példái maradtak fenn. Például a szolnoki csata után így szólott, még pedig levett föveggel, tisztelete jeléül, kedves harmadik zászlóalja vitézeihez: «Fiuk, megérdemelnétek, hogy mindnyájan tisztekké legyetek, de hol volna akkor az én harmadik zászlóaljam?» Katonáival együtt evett, ivott, tanyázott örömben és búban, bőségben és szükségben s a közhonvédet is barátilag ölelte, ha az magát a csatában kitünteté; míg ellenben a gyáva, silány katonákat a legnagyobb szigorral üldözte s büntette, olykor közéjük is lövetett. Ilyen volt Damjanich tábornok, kinek legnagyobb öröme volt a merész támadás s ki a rohamot a «csaták poézisének» nevezé. Vezértársai közül nem kedvelte azokat, kiknek forradalmi érzelmeiben kételkedett, mint a nagytehetségű Vettert, kinek megbuktatására s Görgeynek fővezérré neveztetésére mindent elkövetett. Görgey sem volt eleinte kedvence, kit vegytani szenvedélye miatt «patikárusnak» nevezett, de azután, megismervén jeles tulajdonait, nagy tehetségét s személyes vitézségét, megkedvelte, nagyra becsülte s vakon engedelmeskedett rendeleteinek.

Kossuth Lajost mindenek felett bálványozta, mert maga is radikális-demokrata s republikánus érzelmű volt, azért a polgári kormány ellen hangolt, lázongó tisztek Görgey körében a szabadságharc utolsó stádiumában tartottak tőle, s tarthattak is, mert Damjanich, elvei védelmében, a legkegyetlenebb rendszabályoktól sem rettent vissza; igy p. a császári proklamációkat terjesztő lelkészeket, kik ez eljárásra többnyire kényszerítve voltak, kímélet nélkül főbe lövette, s Horváth Mihály püspöknek csak nehezen lehetett nála kieszközölni, hogy e menthetetlen terrorizmust beszüntesse. Pedig e szigorú terrorista a legjobb szívű, emberszerető, derült kedélyű, kedves és nyájas társalgó is volt, gazdag költői érrel kedélyében s mély érzelmekkel szívében; a jeles költőknek s művészeknek, különösen Vörösmartynak tisztelője s barátja. A hős tábornok gyászoló özvegye, szül. Csernovics úrhölgy, a budapesti jótékony nőegyletek élén áll, az emberszeretet s nőnevelés szent hivatását gyakorolja, s a nemzeti költők és társaskörök kegyeletes kultuszának méltán tisztelt tárgya. Forrás: http://mek.oszk.hu/00000/00060/html/024/pc002487.html