A Oktogon patika épülete már több mint száz éve áll a Teréz körúton. Falai között több magyar és nemzetközi híresség is élt. Kettő emléktábla is van a bejáratnál. Az első részben Gustav Mahler emléktáblájához kötődve idézzük fel az életútját, kiemelve a budapesti éveit.
Gustav Mahler (Kalischt, 1860. július 7. – Bécs, 1911. május 18.) cseh–osztrák zeneszerző, karmester. Rendkívüli tehetséggel rendelkezett, hiszen hatévesen már komponált és tizenöt éves korában került a bécsi konzervatóriumba. Karmesteri és operaigazgatói karrierjét húszévesen kezdte és dolgozott Ljubljanában, Kasselben, Prágában, Lipcsében, Budapesten, Hamburgban és a bécsi Udvari Operában is.
Gustav Mahler askenázi zsidó szülők második gyermekeként, Kalischtben (ma Kalište), Csehországban született, ahonnan pár hónap múlva családja Iglauba (ma Jihlava) költözött. Apja, Bernard a város díszpolgára volt, több kocsmával, szeszfőzdével és pékséggel rendelkezett. Ennek ellenére boldogtalan gyermekkora volt, alkoholista, otthon brutális, nőcsábász apja, bigottan vallásos anyja, Maria Hermann mellett. Tizennégy testvéréből hét fiatalon meghalt.
Korán jelét adta zenei tehetségének, négyévesen az utcán vonuló katonazenekar után „vonult” harmonikázva, hatévesen vidám polkát komponált, amit – pokoli környezete jellemzésére – gyászinduló vezet be. Korán kezdett zenét tanulni, zongorázott, és Heinrich Fischertől, a helyi Szent Jakab-templom karvezetőjétől az összhangzattant is megismerte. Gyerekkorában kialakult a később mindig jellemző messianizmusa, miszerint Isten keresése és a művészet szolgálata váltja meg az embert. Az iglaui német gimnáziumba járt, és a városi színházban adta élete első zongorakoncertjét nagy sikerrel. Később egy prágai gimnáziumban tanult, majd 1875-ben beiratkozott a bécsi konzervatórium zongoraszakára, tanára Julius Epstein volt. Emellett összhangzattant és komponálást is tanult magántanáránál, Anton Brucknernél. Ebben az időben alaposan tanulmányozza Schopenhauer és Nietzsche filozófiai műveit, melyeknek erős hatásuk volt később művészetére. A konzervatóriumban abbahagyta a zongoratanulást, a zeneszerzői és karmesteri karrier felé indult. Még nem volt húsz éves, amikor tanulmányait befejezve elhagyta Bécset.
Iglauban színházi karmesteri állást ajánlottak az éhező ifjúnak, amit emlékei miatt nem fogadott el. Rövid ideig Bad Hallban helyettesítő karnagy, majd Laibach, a mai Ljubljana színházának tizenhét tagú zenekarát vezette. Első komolyabb állását az olmützi (Olomouc) színházban kapta. Bár csak egy szezont töltött itt, már kialakult a később mindvégig jellemző vad és kíméletlen karmesteri stílusa és emberi különcsége. „Ahol a zene, ott legyen a démon” – volt a később is sokat hangoztatott elve. A körülményekhez képest kiváló előadásokat produkált, a karmesteri munka mellett rendezett, sőt díszleteket is tervezett.
Híre a közeli Németországba is eljutott, a drezdai Udvari Operaház főrendezője, Karl Uebenhorst fedezte fel, így lett „második ember”, karigazgató Kasselben. Egy szezont töltött itt,[6] majd a rá később is jellemző botránnyal és sikerrel távozott. Monumentális előadással készült a nyári fesztiválra, négyszáz tagú kórussal, ismert szólistákkal és a közepes tehetségű főnöke, Wilhelm Treiber vezette zenekarral. Próbálták rábeszélni, hogy az előadás vezetéséről mondjon le utóbbi javára. Egy helyi lapban megtámadták: „németek végzik el a munkát, és egy zsidó zsebeli be a dicsőséget”. A zenekar elállt az előadástól, de Mahler a közeli városok zenészeivel és a helyi helyőrségi zenekarral megtartotta az előadást, ami hatalmas sikert aratott. Egy év után, 1886 nyarától szerződtette a nagy hírű lipcsei opera, az állásra várva a prágai Német Színházban dolgozott.
Lipcse nagy zenei hagyományokkal bíró város volt. Itt dolgozott Bach, Wagner szülővárosa volt, itt működött már akkor is a Mendelssohn által híressé tett, máig működő Gewandhaus zenekara. A vezető karmester a magyar Nikisch Arthur volt. A Mahlernél öt évvel idősebb, de akkor már világhírű karmester Magyarországon született, és rendkívüli zongoristaként tizenegy évesen már a bécsi konzervatóriumban tanulhatott. Végzés után röviddel már karmester, tehetsége (és kitűnő modora, eleganciája) miatt hamar ismert lett Európában. Mahler lázasan munkához látott, mellette szerelmi viszonyt kezdett Marion von Weberrrel, akinek férje Carl Maria von Weber unokája volt. Az egyébként ezredes utódtól megbízást kapott a német opera atyja által csak vázolt dalmű, A három Pinto befejezésére. Ez a darab komoly művészi és pénzügyi sikert hozott neki. 1888. január 20-án mutatták be az európai operák többségének vezetői, a kor híres zenekritikusai előtt, sőt a New York-i Metropolitan képviselője is eljött. Nem tudható, valójában mennyi volt a kapott anyag, de a művet nem jegyzik Mahler munkái között. Megismerkedett a városban koncertező, akkor Münchenben dolgozott Richard Strauss-szal, befejezte Első szimfóniáját, és dolgozott a másodikon.
Lipcsében ekkor (1887) jelent meg Mahler bécsi barátja, Siegfried Lipiner fordításában németül Adam Mickiewicz lengyel költő óriáseposza, az Ősök, német címe Todtenfeier (Gyászünnep). A dráma Mahlerre nagy hatást gyakorolt, ez lett a címe ekkor komponált gyászindulójának, és ehhez a műhöz kapcsolható az indulóból kibontakozott Második szimfónia. Talán ezért került a Mahlert nagyra tartó Leonard Bernstein jellemzésébe („német-cseh-morva-zsidó-lengyel kisfiú”) a „lengyel” jelző kakukktojásként.
Közben rengeteget vezényelhetett (az első szezonban 130, a másodikban 200 előadást vezetett), mert főnöke tüdőgyulladásban hosszan betegeskedett. Mahler azzal számolt, hogy Nikisch nem is tér vissza, és ezt a reményét ismerőseitől főnöke is megtudta. Nikisch lassan felépült, de talán ez a sikertelen puccs is szerepet játszott abban, hogy Mahler váratlanul állást kapott Budapesten.
1888-ban Budapestre szerződhetett, ahol a négy éve épült, akkor Európa legmodernebb dalszínháza, a Magyar Királyi Operaház művészeti igazgatója és vezető karnagya lett. Elődje, Erkel Sándor után a színház komoly művészeti és pénzügyi válságban volt. Kinevezése előtt ezért is mondott nemet a meghívásra Nikisch, ahogy Liszt Ferenc pártfogoltja, Felix Mottl is. Tízéves szerződést írt alá Beniczky Ferenc intendánssal, kirívóan magas, évi 10 000 forint fizetéssel. 1889. január 29-én mutatkozott be a magyar közönségnek, A Rajna kincse első magyar nyelvű előadásával. Az előadás elején színpadi tűz ütött ki, amit a megérkező tűzoltók és a művészek eloltottak, majd végigjátszották az operát – hatalmas sikerrel. Másnap Richard Wagner Ring-tetralógiájának másik darabja, A walkür tűz nélkül is sikert aratott.
1889-ben az ő meghívására települt Magyarországra Mosshammer Román osztrák hárfaművész, aki később neves bayreuthi hárfás lett, és a Zeneakadémia hárfa tanszakát is vezette. Budapesten érte apja és pár hónap múlva anyja, majd lánytestvére halálhíre, akikről az ekkor írni kezdett Második (Feltámadás) szimfóniájának nyitótételével (Gyászünnep) emlékezett meg. Itt mutatta be 1889-ben az Első szimfóniáját, amit a közönség vegyesen fogadott. Egyes kritikák szerint kifütyülték, számtalan karikatúra jelent meg az előadásról. A szerző alaposan átdolgozta, és ekkortól vált szokásává, hogy instrukciók tömegét szórta el a partitúrában, sokszor szokatlan utasításokat is („nicht schleppen – ne vonszoljuk”).
Bemutatta Pietro Mascagni Parasztbecsület című operáját is, amely a budapesti siker után (1890. december 26.) indult világhódító útjára. Talán a legnagyobb siker Mozart Don Giovannijának 1890. december 16-i előadása volt. Ezen magyar vendéglátói meghívására kelletlenül részt vett Johannes Brahms is. A nyitány után felébredt, az előadás után pedig a színpadra rohanva köszönte meg „a legkitűnőbb Don Giovanni-előadást”. Ettől kezdve Mahlert a legjobb operakarmesternek tartotta (bár zeneszerzőként fenntartásai voltak vele szemben). A művészi eredmények mellett elérte, hogy az első év után az Operaház működése nyereségessé lett.
Amikor 1891-ben Zichy Géza lett az Operaház intendánsa, Mahler hosszú szerződése ellenére titokban állás után nézett. A gróf sok kortársa szerint fanatikus nacionalista és antiszemita volt, egyik karját elvesztve is zongorakoncerteket adott. Ami igazán zavarta Mahlert, az az volt, hogy Zichy „zeneszerzőnek képzelte magát”. Nem tett jót a köztük lévő viszonynak, hogy Mahler több alkalommal nyilatkozta, miszerint nem kellene mindent – köztük a Wagner-operákat is – magyarul énekelni. Elutasította a „bábeli” előadásokat is, ahol minden szólista azon a nyelven énekelt, amelyiken legjobban tudta a darabot. Néhány újságíró, kritikus ezt a magyar nyelv elleni támadásnak tartotta. Zichy intendánsi kinevezése után Mahler hatáskörét megnyirbálta, támadta műsorválasztását, és beleszólt művészeti kérdésekbe is, végül már belügyminiszteri felfüggesztéssel fenyegette. De 25 000 forintot ígért, ha Mahler lemond, ami 1891. március 14-én megtörtént, hiszen már zsebében volt az új szerződés. Nyilatkozatban búcsúzott munkatársaitól és a budapesti közönségtől, mert az Operaházból kitiltották. A lemondását követő első előadáson rendőröknek kellett rendet teremteni, mert a nézők kiabálva Mahlert követelték vissza. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Gustav_Mahler
