Egy kissé „tudathasadásos” állapotban vagyok. Örülök is meg nem is, mert elkelt egy ház. Feleségem családi öröksége, amely az utóbbi évtizedben csak a pénzünket vitte, de nem hozott semmit. Most hozott egy keveset, ha nem is annyit, mint amennyit az utóbbi 4-5 évben állagmegóvásból ráfordítottunk. Ugyanakkor ezután nem vesz el szabadidőnkből, és nem kell füvet nyírni, fákat gondozni. Érzelmileg kötődtünk hozzá, hisz itt sok családi esemény zajlott. Születésnapok megünneplése, krumpliszedés, melyben a széles rokonság segített. Az utóbbi 40 évben présházként funkcionált, és sok szüreti mulatságban becsületesen szolgált. Fiatalkorában a ház családi házként funkcionált. A családi ház mellett kis háztáji gazdaság működött, melynek nyomait annak idején fel is fedeztem, amikor a ház melletti terasz alapját ástam. Most sikerült eladni. A tudatom tudja, hogy most ez volt a legjobb döntés, de a szívem fáj, hogy talán lehetett volna máshogy is, mint ahogy ezt máshol olvastam. 

Számos családnál megfigyelhető a generációk hosszú során átívelő, szimbolikus hatalmánál fogva eladhatatlan ház, amelyet testvérek, unokatestvérek együtt örökölnek, és ami nem szolgál lakóhelyéül senkinek, de ha valaki bajba kerül, mindig rendelkezésre áll. Egyébként pedig nyaralóként, vagy családi események színhelyeként funkcionál, ahol a családtagok megélhetik eredetüket, összetartozásukat, megmártózhatnak az előző generációk ölelésében, és mindezt örökíthetik gyermekeik felé is. Dőlt betűs részek forrása: http://www.terkultura.com/2016/04/otthonterapia-orokkon-orokles.html