Bakonyi kirándulásunk utolsó állomása volt Németbánya. A kanyargós keskeny erdei úton értük el a kicsiny zsákfalut. Az eső csepergett, ezért rögtön be is szaladtunk a falu közösségi házába. A nagyteremben aztán előadást kaptunk a település és környezetének múltjáról és jelenéről. Érdekes, hogy a falubeli emlékművek és házak mi mindenről mesélnek.
A falu közepén az újkori kápolna homlokzatán mutatja az 1753-as német betelepítési évszámot. A faluban még lehet találni abból az időszakból származó házrészeket, ahol az egykori füstös konyha látszik. Ezek a legegyszerűbb, és legszegényebb házak.
Aztán itt van az 1910-ben kivándorolt lakosok emlékkeresztje. A keresztet ma is úgy hívják, hogy az amerikai kereszt. Ennek a talapzatán még németül az áll, hogy visszajövünk.
Néhányan vissza is jöttek és a két világháború között takaros nagy házakat építettek az Amerikában gyűjtött pénzecskéjükből. Ezek a házak mai is megkülönböztethetőek a régebbiktől. Akik nem jöttek vissza, azok küldtek egy kis pénzmagot, hogy abból az ittmaradottak egy haranglábat építhessenek. Így aztán minden harangszó az Amerikába szakadt Németbányaiakért szól.
A következő kereszt magyar nyelven mond hálát azért, hogy Kleinhancz Vendel és Punk Terézia fia sikeresen hazatért a háborúból.
A főtéren olvasható azon családok nevei, akiket 1946.ban telepítettek ki a falujukból. A kitelepítettek közül, aztán a Marika, aki Németországban gazdag lett szülőfalujának felépíttetett a megbékélés templomát, ahol ittmaradt, betelepült, és csak úgy ide tévedt imádkozhat azért, hogy még több évszázadon keresztül fennmaradjon a falu. Esély van rá, mert nyaranként itt ássák ki, a bakonyi dinoszaurusz csontmaradványokat.
A XVIII. században keletkezett falunak középkori előzménye nincs, de ez nem jelenti azt, hogy határa a történeti korokban is lakatlan lett volna. Legelőször 1903-ban a Felsőerdő dűlőben találtak csontvázakat, melyeket akkor a szakemberek nem azonosíthattak, így a leletanyagról közelebbit ma sem lehet tudni. Az azonban már a két világháború közötti időszakban is ismert volt, hogy a falutól északra lévő Pásztorkút dűlőben, az időszakos patak mentén későbronzkori halomsírok vannak.
Dornyay Béla szerint 7 halomsír található a területen. Csak az 1960-as évek közepén és második felében végzett terepbejárások tisztázták, hogy a patakmeder mindkét oldalán temetkeztek: az északkeleti oldalon 11, a délnyugatin 42 halomsírt regisztráltak a veszprémi múzeum munkatársai. A halmok átmérője 5-20 méter, magassága 0,2-2 méter között változott. 1973-ban és 1976-ban az iharkuti Süveges György és fia e telephelyen kiásott kőeszközöket, orsógombokat és edénytöredékeket adott át a pápai múzeumnak. A sírok egy kb. 300 méter átmérőjű körben, elszórtan helyezkedtek el a 330-350 méter tengerszint feletti magasságban fekvő domboldalakon. Palágyi Sylvia 1967-ben végzett terepbejárása során a falu északnyugati vége közelében, a Káposztáskertek dülő területén szétszórtan őskori cserepekre bukkant. A cserepek között egy későbronzkori bütyökfüles edénytöredék is előkerült.301993-ban Papp Szabolcs szintén későbronzkori és újkori edénytöredéket, római kori fedél töredéket adott át a pápai múzeumnak. Mithay Sándor régész 1973-ban végzett leletmentést e területen, míg Ilon Gábor régész 1984-1987 között a tapolcai Bauxitbánya Vállalat támogatásával folytatta a leletmentést. Ennek során a Felsőerdei dűlőn 9 halmot tárt fel mintegy 220 négyzetméteres területen. A feltárás során a régészek megállapították, hogy a telep az ún. halomsíros kultúra jellegzetességeit mutatja, de emellett a tárgyakon az ún. urnamezős kultúra hatása is kimutatható.
Torma István régész 1968-ban arról számolt be, hogy a faluban, a Bittva patak északi oldalán fekvő Házi-földek dülőben is későbronzkori település nyomai látszanak. A területen ugyanis különböző méretű edények ívelt peremtöredékeit, háromszög keresztmetszetű fültöredékeit sikerült összegyűjtenie.A belterületen, a harangláb mellett 1972 őszén Mithay Sándor az egykori üveghuta hulladékgödreit tárta fel. A lelőhelyről G. M. monogramos téglák, öntő- és olvasztótégelyek mellett ép és rontott üvegáruk, mázas kerámiák, valamint egy I. Lipót korabeli ezüst 3 krajcáros (1670), továbbá Mária Terézia 1763-as rézpénze (krajcára) kerültek elő.
Mithay ásatási naplójában többek között az alábbiakat jegyezte fel: „Drexler Ferenc helybeli üzletvezető szerint az elődeitől azt hallotta, hogy a mostani üzlet és kocsma épületének alapozásakor olyan mélyen kellett az alapba köveket hordani, hogy ráment a falakhoz szánt kőanyag. Elődei úgy tudták, hogy a mai épület alatt voltak a kemencék. A sok szórványosan előkerült üvegtörmelék alapján pedig az előbbi házzal szemközt, az út tulsó oldalán, a mai tanítói lakás és udvara alatt és a szomszédos harangláb környékén volt az egykori üzem szemétlerakó helye. Az iskolai tanulók mindig szednek az előbbi területeken kisebb-nagyobb üvegtöredékeket, megolvadt vastag üvegrögöket. (...) Egyik munkásom (Noszlopy József) szerint a tanítói lakás építésekor (1908-ban) a hársfa közelében sok szép üveg került elő. Volt állítólag boros üveg, boros pohár és kis pálinkás poharak is. Ezeket az itt dolgozó munkások akkoriban elvitték. A házat az akkori erdészet építtette."
A szerény régészeti emlékek alapján megállapítható, hogy a mai falu határában az őskorban, illetve a későbronzkorban már éltek emberek. A Kr.e. 1200-1000 közötti időszakban a telepeken élő emberek a víznyerőhelyek köré telepedtek le, fa-, kő- és bronzeszközöket készítettek, s mesterien értettek a fazekassághoz. Az agyagból készült használati tárgyakat 400-500 Celsius fokon égették ki. A természettudományi vizsgálatok tanúsága szerint az agyagba - az anyag soványítására vagy a kerámia színének befolyásolására - kb. 5 % bauxitot is kevertek. A bauxitot Iharkút-Németbánya térségében a felszín közelében bányászhatták. Az edények peremét, külső falát sikozással -egyenes felületű csont vagy faeszközzel tették egyenletessé.
Minthogy később a rómaiak és a népvándorlás kori népek is elkerülték az erdős-hegyes területeket, hosszú időn át vadon foglalta el az emberi települések nyomát. A 900-ban a Dunántúlt elfoglaló, félnomád életmódot folytató magyarok szintén a folyóvölgyeket, a legelőben és vízben gazdag síkvidéki területeket szállták meg. A magyar királyság megalapítása után a lakatlan területek, így a Bakony is, királyi birtokká váltak. Árpád-házi királyaink jóvoltából a XI-XIII. században részben szerzetesrendek, részben királyi szolgálónépek (vadászok, erdőóvók, földművesek) telepedtek le a Bakonyban. A későbbi Németbánya közelében Bakonybélben I. István (1000-1038) jóvoltából bencés szerzetesek építettek kolostort, az erdőóvók lakta Városlőd határában 1367 táján telepedtek le a kartauziak, akik innen igazgatták birtokaikat. Az uradalmi székhellyé vált Nagyieveid vásártartási engedélyt is kapott, s a középkor végén Veszprém megye egyik legnépesebb és legvirágzóbb településének számított. Sorsát a török előnyomulás, Veszprém 1552. évi ostroma és elfoglalása pecsételte meg. A törökök Városlődőt és a kolostort is felprédálták; a település egy idő után pusztává vált, területét 1555 után a veszprémi püspök sümegi váruradalmához csatolták.
Jákó - Jakotelke néven - a XIV. században keletkezett, nevét 1351-ben kelt oklevél őrzi. A döbröntei várhoz tartozó település az 1540-es években elpusztult. Területe a török időkben közbirtokosok kezére került, a XVIII. században ők - a Vajda, a Csuzi, Niczky, Daróczy és Somogyi családok -gondoskodnak újjátelepítéséről. A telepítést a Vajda család kezdte 1751-ben a régi faluhely benépesítésével. Csuzi Gáspár 1762-ben szücsi, Szentgyörgyi Horváth Zsigmond 1764-ben koppányi és szücsi, majd 1767-ben Megyesi Somogyi Miklós kovácsi németeket hozat a faluba. Jákóhoz kapcsolódik a mai Járiföld puszta elődjének, Jár falunak a története. 1349-től a Jár család, majd a XVI. században a Hathalmi, a Vigyázó és Vajda famíliák bírták. 1545-ben már pusztaként írták össze. A XVIII. században Jákóhoz tartozó pusztaként éledt újjá. Többé sosem tudott községgé szerveződni. Iharkútnak nincsenek középkori előzményei. Az iharkuti erdőrész a XVIII. században már a pápai gróf Esterházy család ugodi erdőbirtokához, az ún. ugodi Bakonyhoz tartozott. A pápai uradalom 1778 után telepítette be a területet katolikus németekkel. 1828-ban 16 házas és 7 házatlan zsellért írtak össze, akik főként favágással, faszerszámkészítéssel foglalkoztak. Farkasgyepü a megyei helytörténeti lexikon szerzői szerint 1753-ban még a városlődi erdőség egy részét jelölte, 1779-ben mint a németbányai üveghuta melletti pusztát ismerjük, amelyet 1828-ban már németekkel benépesített pusztaként, 1863-tól önálló községként tartottak nyilván. Fényes Elek (és a jákói anyakönyvek) szerint másik neve Koplaló volt. Gulden szerint a Városlődhöz tartozó Kiskocsmát vagy Farkasgyepüt (későbbi nevén Koplalót) 1764-ben üvegkészítők alapították, akiket a huta megszűnése (1807) után zsellérként megtartott a püspökség. Csehbánya az 1760-as években - Gulden szerint 1761-ben - jött létre, első lakói csehországi német üvegfúvók voltak, akik szerinte 1796-ig üzemeltették az üveghutát, melynek megszüntetése után a helyben maradók mező- és erdőgazdálkodással foglalkoztak. A veszprémi püspök birtokán lévő telep Városlőd pusztája volt, községként 1869-től említették. Áttekintésünkből kitűnik, hogy a városlődi Bakonyból, Városlőd határából szakadt ki a XVIII-XIX. században Csehbánya, Farkasgyepü és Németbánya. A városlődi Bakony határát északnyugatról a jákói nemesi közbirtokosság, délnyugatról a zirci ciszterciták polányi birtoka, északról-északkeletről pedig az Esterházyak ugodi Bakonya határolta.
A települések fejlődésében két szakaszt különböztethetünk meg: a telepek népes pusztákká, majd szervezett községekké alakultak át. Hasonló folyamat zajlott le az ugodival határos szentgáli Bakonyban, ahol Herend, Hárskút, Pénzesgyőr községek keletkeztek a XVIII-XX. században. Németbánya 250 éves történetét helynévanyaga is megőrizte számunkra. A település magyar neve csak a XIX. század első felében honosodott meg. A XVIII. században Nova Officina Vitraria (1757), Officina Germanica (1781), Németh Öreg Bánya (1781), Officia Gastajgeriana (1783), Deutsche Glasschmölze (1785), Vitraria Germanica alias Farkasgyepü (1802), Hutta Germanica (1828), Németh Bánya (1828,1847), Németbánya (1908). A helységnév változása valójában egy folyamatot jelöl: Németbánya kezdetben egy új üveghuta Városlőd határában, majd öreghuta Csehbánya létesítése után, végül országosan törzskönyvezett falunév, amely már csak nevében emlékeztet az egykori ipartelepre.
A fentiekben a régészeti emlékek felsorolásakor már több földrajzi névvel találkoztunk. A Bittva patak, a Pásztorkút, a vizlelőhelyek nemcsak a víznek a paraszti életben játszott szerepére utalnak, hanem azt is mutatják, hogy azok tájékozódási pontként is szolgáltak. A Pásztorkút elnevezés a községi legelőre is utal, ahonnan a pásztorok az erdei forráshoz hajtották itatni, deleltetni az állatokat.
A belterületén lévő ún. Házi-földek a beltelkekhez, házi fundusokhoz tartozó szántókat jelölik. A Káposztáskertek minden újkori magyarországi falu határában, így Németbányán is megtalálhatók, s a káposztának a népi táplálkozásban betöltött fontos szerepére utalnak. Különösen jellemző e növény a bakonyi németségre, amely körében a káposztát sokféleképpen, igen változatos formában felhasználták a köznapi ételek elkészítésénél. E helynév a közös gazdálkodás emléke, mely kifejezi, hogy a káposzta termelésére a faluközösség a legalkalmasabb, nedves és hűvös éghajlatú területet választotta ki. A Felsőerdő az uradalmi gazdálkodás nyelvi emléke, mely kifejezi, hogy az erdőt vágásokban művelték, az egyes erdőrészeket a domborzati viszonyoknak vagy a távolságnak megfelelően (Alsó-, Felsőerdő) nevezték el. Szerencsére 1881-ből és 1899-ből is fennmaradtak az erdészeti üzemtervek mellékletét képező térképek, amelyek nemcsak a vágásokat, hanem a helyneveket is feltüntetik. Dőlt betűs részek forrása : http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/nemetbanya/nemetbanya_tortenete/
Egy kis németbányai csendélet. Medvehagyma levest kaptunk, és kis vázákban rögtön megismerhettük a virágját is.
Itt a patakról készítettem néhány fényképet, mert ha másnak nem is, de nekem minden falu patakját meg kell csodálnom, és le kell fényképeznem.
