Van még mit tanulnom, ha nyugdíjas koromban klumpákat karok készíteni. És ez most nem vicc. Elhatároztam, hogy ha nyugdíjba megyek a restaurálás mellett klumpákat fogok készíteni a leendő műhelyemben. Persze ehhez nemcsak szerszámok kellenek, hanem mester is, akitől meg tudom ezt tanulni. Megtaláltam a neten, hogy Hosszúhetényben még egyetlen idős mester még foglalkozik klumpakészítéssel. Így aztán addig szervezkedtem, míg összehoztunk egy találkozást a mesterrel. A klumpakészítésről egy képsorozatot is készítettem. A jövő nyárra ígéretet kaptam arra, hogy mehetek Gyuri bácsihoz segédnek. Már nagyon várom. A klumpakészítés folyamatáról készült képek saját képek. A dőlt szöveges cikk Gyuri bácsiról a Magyar Mezőgazdaság folyóirat februári számából származik.
Strung Györgyöt nevezhetnénk egyszerűen a faklumpa virtuózának. Idős kora ellenére fürgén jár a keze, megszokott mozdulatokkal járatja a szerszámot a fán, és mindent tud, amit egy mesterembernek tudnia kell.
A Kelet-Mecsek Tájvédelmi Körzet kellős közepén, a Rockenbauer Pál Kéktúra útvonalán, egy festői völgyben rejtőzködik Kisújbánya, ahol az 1800-as években mindenki művelt 5-6 hold földet, ez azonban kevés volt a megélhetéshez. A jövedelem kiegészítéséhez hagyománya lett a faművességnek. Amíg tavasszal a mezőgazdasági munkákhoz nélkülözhetetlen szerszámnyelek kerültek ki a portákról, a téli időszakban a fa lábbeli kereslete nőtt meg. „Ha menni akartak az emberek, kellett a facipő” – szolgált józan magyarázattal Strung György, amikor a számomra furcsa viseletről kérdeztem. A facipő készítése családi vállalkozás volt, nem pedig szakma, a tudás apáról fiúra szállt. 
„Faárukereskedő vitte messzi vásárra a faklumpát, egyesek viszont maguk vették hátukra. Készítettek 4-5 párat, ki, amennyit elbírt, s házaltak vele” – mesélte. A környékbeli települések mellett eljutottak Magyaregregyre, Szászvárra, és sokszor még messzebbre is. Ha nem tudták a lábbeliket egy nap eladni, akkor ott éjszakáztak, ahol rájuk esteledett. Ha viszont elfogyott a portéka, hazamentek, kopácsoltak, majd újra útra keltek. Aki maga árusította a klumpát, kétszer annyi pénzt kapott érte, mint a faárukereskedőtől. 1946-ban például 10 forintot adtak a faluban egy pár klumpáért, de néhány határral odébb 20-25 forintot is fizettek érte.
„Aki vásározott, az a jóravaló emberektől a szállás mellé jóféle falatokat is kapott, ami abban az időben sokat számított” – jegyezte meg a mester. A parasztok – szegény és gazdag egyaránt – használták a facipőt, mert az istállóból így tiszta lábbal tudtak belépni a házba. A bőrklumpa az asszonyoknak „járt”, mert kevésbé törte a lábfejet. Minden háznál voltak juhok, az asszonyok megfonták a gyapjút, abból vastag gyapjúzoknit kötöttek s legalább kettőt húztak a lábukra, hogy a papucs föl ne törje. Aki soha nem hordott facipőt, tíz lépés után feladja, akik viszont gyerekkoruk óta hordták, megkeményedett a bőr a lábukon. „Mi akár 5-6 kilométert is elmentünk benne az erdőbe dolgozni” – tette hozzá Strung György. Csak akkor volt rossz, amikor a hó ékszerűen rátapadt a talpára, s majd kitört a bokájuk. Gyakorta kellett megállni, leverni a jeges „nyavaját”.
A bőrklumpa fa részét könnyebben elkészítették, de a bőr drága portéka volt abban az időben. Csak azok jártak benne, akiknek futotta rá, illetve akiknek törte a fa a lábukat. Acéldrótból hajlították hozzá a rögzítő szegeket.
Kisújbányán leginkább bükkből készült a hasznos facipő, Erdősmecskén viszont fűzből faragták, mert abból volt a több, s bár puhafából könnyebb volt készíteni, kevésbé volt tartós. Ezért lehetett keresettebb a kisújbányai klumpa, amiből a faluban naponta akár 50 pár is készült. Egy-egy férfi egy nap 3-4 párral végzett, korán kezdtek, s az utolsó simítás már lámpafénynél zajlott. Ahol viszont az asszonyok, vagy a gyerekek is besegítettek, estére akár 7-8 párat is letettek az asztalra.
Szekszárd, Bátaszék, Mohács, Villány vagy éppen Hőgyész gazdálkodói hordták az innen származó új klumpákat. A kereskedők messze vitték, jó üzletnek bizonyult. „Szép fa legyen, bütyök és görcs nélküli” – fogta a kezébe a darabot a klumpamester. Vastag fa kell, amit hasítani lehet, akkora tuskó, amiből akár két pár is kijön. Nem díszítették a klumpát, szabadkéménybe felakasztották, forgácson megfüstölték, mire kiszáradt barnás színt kapott. Közben mutatja a mester, hogy lakója van a régi klumpának, beleköltözött a szú.
A facipőkészítés tudománya apáról fiúra szállt, a házi műhelynek nevezett helyiségben, vagy a konyhaasztal mellett lesték el a fortélyokat a fiatalok. Miközben a gyerekek aludtak, a ház ura korán felkelt, s belekezdett a faragásba. A szükséges szerszámokat a falu kovácsa készítette. Különböző méretű vonókések, kanálfúró, vésők, faragószék segítették a mestert. Nyáron favillát készítettek, cséphadarók, szerszámnyelek, tilók kerültek ki a kezük alól. „Kocsioldalt is gyártottak az ügyesebbek, de a kocsikereket meghagyták a bognárnak” – mutatott rá Strung György, mennyire sokoldalúak voltak. Aki facipőben járt dolgozni, nem tömte ki szalmával, mert csúszkált, csak a kocsin ülő, mivel a gabonaszár melegen tartotta a lábát. A falusi iskola ajtajában a tanítás, a templom előtt a mise alatt sorban álltak a klumpák. „Nem kellett megjelölni, mindegyik párnak egyénisége volt, rá lehetett ismerni a készítőjére, a településen 40-45 család gyártotta, s mindegyik kicsit más formában” – tette hozzá.
Gyuri bácsi – ahogy errefelé mindenki szólítja – Kisújbánya történetének ikonikus alakja, e hagyományos kézműves mesterség egyik utolsó élő képviselője. A falu központjában kialakított Klumpakészítő Műhelyben nemcsak a lábbeli készítéséhez szükséges szerszámok, hanem egy vele készült kisfilmen a munkafolyamat is megtekinthető. Akinek pedig személyesen is van szerencséje találkozni vele, az nem csupán egy mesterséggel ismerkedhet meg, de a mester történetein, élményein keresztül garantáltan közelebb kerül a környékhez, az erdőhöz, a fához. Forrás: http://magyarmezogazdasag.hu/2017/02/08/kopogo-fapapucs
