Franciaországban töltött első napunk kirándulása vezetett ebbe a középkori városkába. Már összetettem a képsorozatot régen, de aztán mégis elmaradt a publikációm.

A Franciaországot ajánló utazási portálon olvastam, hogy a legjobb 15 között tízediknek ajánlják a Midi-Pyrénées régiót: A Pireneusok lábánál elterülő Midi-Pyrénées kevéssé ismert a magyar utazók előtt. A szárazföldi Franciaország legnagyobb régiója (csupán Francia Guyana nagyobb nála), területe Hollandiáét és Dániáét is meghaladja, fővárosa Toulouse. A lágy domboktól, a hósapkás hegyekig terjedő vadregényes panoráma, az üde zöld és sárgálló színekben fürdőző szőlőültetvények és napraforgómezők, a folyók, sebes vizű patakok szabdalta földek (a Canal du Midi UNESCO Világörökség), a domboldalakra felkapaszkodó rusztikus, középkori falvak, kisvárosok lenyűgöző hangulatot kölcsönöznek e vidéknek. Természeti szépségei mellett számos építészeti örökséggel is büszkélkedik; erre vezet a compostelai zarándokút, így számos vallástörténeti nevezetesség is van a környéken. Legfestőibb falvai, városai Cahors, Conques, Cordes-sur-Ciel, Lourdes vagy Rocamadour. Forrás: https://utazom.com/cikk/franciaorszag-top-15-os-latnivalo-listaja

Amikor Conques városában voltunk mindannyiunknak nagyon tetszett. Úgy gondoltuk nem is fogunk mi már szebb középkori várost látni.

Utazás a Lot folyó környéki hegyekbe, ahol egy újabb csoda vár ránk, Conques városka. A szinte érintetlenül megmaradt középkori település, a gyönyörű környezet, a dús vegetáció már hosszú évszázadok óta elbűvöli az utazókat. A falu fontos nevezetessé­ge a román kori St. Foy (magyarul Szt. Fides) apátsági templom a végítéletet ábrázoló pompás timpanonjával, és a kolostorban elhelyezett kincstár, ahol a középkori aranyművesek mestermunkái vannak kiállítva. Forrás: http://backend.aleph.hu/szallodakhu/public_html/index.php?page=detail&id=280668&iid=31

„Túl mindenen…” a címe annak a festménynek, melyet festőművész barátom készített. Megkaptam tőle a képgalériáját, melyből kiválasztottam ezt a nekem legjobban tetszőt. Ez a kép, mintha rólam szólna. Gyerekkori töprengéseimet ábrázolja, amikor elmentem sétálni Komlón dávidföldi kiserdő helyére emelt meddőhányóra, ahogy annak idején hívták „sturcra”.

Amikor a Kaszánya patak völgyében Dombóvár felől a hetvenes években beérkeztünk a városba, szemből a szénosztályozó nagy fekete épületét és a hőerőmű tömbjeit láttuk. Balra a dombon családi házak és Gesztenyés színe háztömbjeit nézhettük, jobb oldalon vörösesbarnán virított a meddőhányó. Amikor ezt a képet megláttam, ez a Komló kép jutott eszembe róla. Ez ifjúságom színhelye. Ha nem ebben a városban születtem volna, biztosan nem tetszene. 

A képen ábrázolt napról József Attila verse jut eszembe:

A komlói hőerőmű füstjéből előbukkanó nap is ilyen volt annak idején. Természetesen ma  már minden más. A meddőhányót lefedték termőfölddel, és már nagyerdő van a helyén. A régi források  újból megjelentek az egykori meddőhányó tövében.

Most nyugdíjas bányászok kiskertjei vannak ott. Barátom kiskertjéből fotóztam ezt a néhány képet, melyek azt hivatottak képviselni, hogy mit is látnánk, most arról az egykori gondolkozó helyről.

Erről a gondolkodó helyről lehet a komlói víztornyot is látni.  Nagyon érdekes volt, hogy az idei évben Miki barátom a bolhapiacon felfedezett egy Komlói víztornyot ábrázoló emlékérem szerűséget. Nem valódi érem, mert csak az egyik oldala dombornyomott, és három kis rögzítő lába is van. Talán valamikor egy műbőr mappát díszített. Ezt a kis emlékérmet kaptam az idei évben ajándékba tőle. Mintha tudta volna, hogy pont erre vágytam. Így most, ha felnézek az asztalom fölé a „Túl minden…” képet látom, ha lenézek az asztalomra ott meg azt a komlói víztorony képét.

Az úgy történt, hogy a kukoricagórét a felségem Nagyapja építette 1937-ben, egy időben a házzal. A tövébe egy körtefát is ültetett. Amikor én a 1985 telén először jártam ott a góréban csöves kukoricát tároltak.  Ahogy igény volt rá a góréból vesszőkosárban hordtuk a csöveket a morzsolóhoz. A lemorzsolt kukoricát aztán rögtön le is daráltuk.

Nyárra, mire elfogyott a kukorica a körtefához jártunk a gyümölcsért. A körtét elérni nem lehetett, ezért egy póznával vertük le a körtét úgy, hogy még el is kapjuk, mert az ütődésmentes körte a legfinomabb. A földre hulló körtének is megvolt a helye, mert abból cefre lett.

A góré, a körtefa alatt még szolgált volna néhány évtizedig, de a kilencvenes évek végére már csak morzsolt kukoricát hozott a teherautó. Így aztán szegény góré is lebontásra került. A múlt évben aztán feleségem azt kérte, hogy készíttessek neki egy Ex Librist, amelyiken legyen kukoricagóré, és pipacs.

A festőművész barátomat megbíztam, hogy rajzolja meg nekem egyetlen képen a feleségem szülői háza udvarán álló egykori górét a körtefával, és a pipaccsal. A mű el is készült. Én készítettem róla digitális másolatot, mely alapján már feleségem minden könyvébe lehet ragasztani.

Tíz évvel ezelőtt még üresen állt a góré az udvaron.

Ezen a képen az idei évben már csak a körtefa áll.

Az idei évben a ház előtti virágoskertbe tévedt egy pipacs.

Zebegényben Gőzgombóc fesztivált rendeztek. Én rögtön jeleztem feleségemnek, aki rögtön válaszolta is, hogy ott a helyünk. A fesztivál csak délben kezdődött, ezért megterveztem, egy előtte levő kis svabológia fotóstúrát. Így történt, hogy először megálltunk Szendehelyen.

 Szendehely.1945-2016.

Repülő évtizedek, 71 év. Az emlékeket történelem könyvek írt anyaga nélkül megőrző leszármazottak. Hely hiánya ahol a már elhaltak suttogó elbeszélésein felnőtt utódok kellő tisztelettel közösen fejet hajthatnának.

Szendehely.2016 szeptember.

Férfiak, nők, korosak, fiatalok, helyiek és vendégek, hivatalosak és odatévedtek figyelték az emlékmű bronz kezeit.

A kezeket nem látott apák, anyák, gyerekek, rokonok, ismerősök emléktáblán felsoroltak "jelképes" kezeit. A számában megfogyatkozott, meggyötört, fáradt, visszatért, évekig hiányzó kezeket. A bronz-kezeket a megtört élet-mészkő oszlopán.

A szendehelyiek két emberöltő után ismét a templom mellett gyülekeztek az "akkoriakra" emlékezve.

Az egyszerűen szép, tisztaságot sugárzó emlékoszlopuk körül, a templomuk mellett.”.Forrás: https://www.kozterkep.hu/~/29431/Malenkij_robotra_hurcoltak_emlekmuve_Szendehely_2016.html

Aztán Nagymarosra mentünk. Itt megnéztük katolikus templomát. Az idei év májusában megnyílt a német nemzetiségi tájház.

Aztán fél órás késéssel megérkeztünk Zebegénybe a fesztiválra.

„Idén nyolcadik alkalommal kerül sor Zebegényben a Tampfknel, azaz a gőzgombóc ünnepére. A 12.00 órakor kezdődő fesztiválon a gőzgombóc különféle változatait kóstolhatják meg az érdeklődők, miközben a település hagyományőrző együttesei és ismert sváb zenekarok szórakoztatják a közönséget.

Fellépnek többek között a Szomorer Jungs, a sóskúti fúvósok, a Die BradlmusiKanten osztrák harmonikazenekar, a Children of the Forest, és szerepelnek a helyi óvodások, valamint a III. német nemzetiségi hagyományőrző tábor résztvevői is. Este 19.30-tól pedig a ZebeZumm Fesztivál várja a rockzene szerelmeseit a Duna-parton.

A fesztivál állandó vendége a Baranya-megyei Geresdlak, Zebegény testvértelepülése, akik szintén nagy mesterei a gőzgombóckészítésnek.

A Sebegin Hagyománymentő Egyesület és a helyi nemzetiségi önkormányzat által rendezett programot egyre növekvő érdeklődés kíséri. Tavaly már több mint 2.400 db gombóc kelt el: lekvárral töltve, vaníliasodóval öntve vagy sósan, káposztával tálalva.

A gombócot helyi asszonyok készítik, akik szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták a sváb konyha eme nélkülözhetetlen és sokféleképpen fogyasztható finomságát.

A Gőzgombóc kelt tésztából készül, gőz fölött párolják, megfőzik vagy megsütik. Párolt káposztával vagy babfőzelékkel, sült oldalassal esetleg csülökkel és szalonnával vagy édesen, lekvárral töltve kínálják.”. Forrás: http://www.zebegeny.hu/hu/program/viii_gzgombc_fesztivl

Késő délután még visszamentünk Szendehelyre, ahol felségem Boris nénivel készített hangfelvételt helyi nyelvjárásban. Amikor most a poszthoz visszanéztem a kiránduláson készült képeket, csodálkoztam is rajta, hogyan fért bele ennyi program egy napba.

Elkezdtem átnézni régi képeimet és blogbejegyzéseimet észrevettem, hogy májusi Fekedi kultúrházi programunkról nem is írtam. Most néhány hónap késéssel nézzetek meg néhány képet a Budapesti Német Nemzetiségi Gimnázium diákjainak előadásából. Valódi teltházat hozott össze a kis Fekedi falu. Előadás előtt az egyik idősebb nézőtől hallottam: „Megnézzük, hogy mit tudhatnak a mi múltunkról. Előadás közben aztán pont arra esett a tekintetem, aki ezt mondta. Láttam, hogy könnybe lábadt szemekkel hallgatja és nézi a fiatalok produkcióját. Csendben megjegyzem, hogy hasonló történeteket én is hallottam a nagyszüleimtől. – A papírzsebkendőt nekem is kellett használni.

Május 20-22 között a színjátszó csoporttal Baranya megyében "turnéztunk". Három nap alatt négy előadást adtunk, és egy tévéfelvételen is részt vettünk.

Első nap Fekeden, másnap Pécsdevecseren és Pécsváradon, hétfőn pedig Pécsett a Koch Valéria Iskolaközpont kollégiumában szerepeltünk, mindenhol nagyszerű közönség előtt. Voltak olyan nézőink is, akik átélték a malenkij robotot, és egy nénivel is beszélgettünk, aki egy munkatáborban született. Igazán akkor kaptunk visszaigazolást a színdarab sikerességéről, és arról, hogy célba ért mind a darab, mind pedig az interjúsorozat alapján készített film mondanivalója, amikor többen elérzékenyültek az előadásunk végére, illetve nagyon sokan gratuláltak személyesen is.

Nem mehetek el amellett, hogy a sok előadás mellett milyen jól éreztük magunkat, és hogy mindenhol nagyon szívesen fogadtak minket. Innen is köszönjük a fekedieknek a házi pizzát és a jó hangulatú estét, a pécsdevecseri vasárnapi ebédet és epertortát, Pécsváradnak, hogy ilyen különleges helyen, a várban léphettünk fel, és egy gyors, de annál érdekesebb körbevezetést kaphattunk a vár és Magyarország legrégebbi templomának történetéről. Hétfőn a szabadidőnket azzal töltöttük, hogy körülnéztünk Pécs belvárosában, ezzel megkoronáztuk az utunkat.

Ez az út, úgy gondolom, hogy összehozta a csapatot. A késő esti beszélgetések a Koch Valéria kollégiumban, vagy vicces helyzetek az előadások közben, amiket közösen oldottunk meg, olyan történetek, amiket még sokáig emlegetni fogunk.

Ahhoz, hogy ez az előadás ilyen kerek, és jó legyen, nagyban hozzájárult Bozzai tanárnő és Örkényi tanárnő áldozatos munkája. Bozzai tanárnő minden előadásunk előtt bemutatta az interjúkból elkészült filmet, ami kiváló felvezetése volt az Örkényi tanárnő által megálmodott és közösen megalkotott darabnak. Dőlt betűs beszámoló forrása: http://dng-bp.hu/index.php/Sz%C3%ADnj%C3%A1tsz%C3%B3saink-fell%C3%A9p%C3%A9sei/

Franciaországi utunk vásárlós napját szervezték barátaink a sárkányok városába. Nekem legalább is az tűnt fel, hogy a város több házának tetején, az emlékműveken több sárkányt láttam. A városba direkt piacnapon mentünk, hogy ellenőrizhessük a turistakalauzokban írtakat.

Méz-sárga házak festői szépségű kuszasága, megannyi titkos kis utca, tér és piac varázsolja el azokat, akiket Sarlat-la-Canéda városába csábít a kíváncsiság. Mivel a régióban itt maradtak fent legjobban a középkori építészet remekei, ezért kedvelt helye a filmforgatásoknak és a gasztronómia szerelmeseinek, de sokan választják kiindulópontnak is, hiszen ide vissza-vissza térve könnyen felfedezhető a Vézère völgy csodás vidéke. A városka igen kedvelt desztináció, szilárdan tartja helyét az elsők között, mivel nehezen lehet ellenállni bájának, főleg ha az ember nyáron, azon felül is piacnapon vetődik macskaköves utcáira.

Legismertebb piacai libatermékeket árulnak – de nem ám csak egy két fajtát – annyiféle terméket találunk itt, hogy választani sem lehet közülük. És ez duplázódik, ha az éves Fest’Oie, azaz a libafesztivál idején érkezünk. Ekkor nem csak a szárnyasból készült friss ételeket találjuk itt, hanem magát az élő állatokat is, illetve a város legjobb séfjeit, akik szabad tűzön készítik a finomabbnál finomabb étkeket.

Ha még nem jártunk errefelé, és szeretnénk megízlelni, az igazi francia piaci hangulatot, akkor erősen ajánlott, hogy a szombati piac legyen a fő úti célunk. A piac a St-Sacerdos katedrális körüli utcákon húzódik, és a szezontól függ, hogy éppen milyen hús és zöldségkülönlegességeket találunk az egyes árusoknál. Kaphatunk helyi gombaféléket, kacsa- és liba termékeket, illetve télen külön szarvasgomba vásár is van. A csütörtök esti piac már csak ráadás.

Sarlat városát, mely egybe épület a szorosan mellette található, de kevésbé ismert szomszédjával, sok esetben Sarlat-le-Caneda néven találjuk meg a térképeken és az útjelző táblákon. A Dordogne régió egyik legszebb és legkedveltebb falucskájáról van szó, pár kilométerre a régió névadó folyójától, Franciaország délnyugati részén. Amint már írtuk, az óváros igazi középkori éléskamra, főleg ha tavasszal vagy ősszel látogatunk ide. De ha sikerül elkapnunk a felkelő Nap első sugarait a sárga homokkő épületek falai, na az az igazán hangulatos pillanat.

Végtelenítve lehetne mesélni a városka utcáiban található boltokról, szobrokról, fém cégérekről, a kis kávézókról, a kovácsoltvas ablakrácsok cirkalmas díszeiről, így egy kicsit rövidebbre fogva azt tanácsoljuk, hogy elsőként az óvároson keresztülívelő Rue de la Republique gyalogos vonalán sétáljunk végig; innen jobbra is balra is kis utcák ágaznak el. Sarlat katedrálisát délkeleti irányban találjuk; arra amerre a szép Place de Payrou is helyet kapott. Északi irányban a bájos Place de la Liberté vár ránk, valamint a Rue des Consuls varázslatosan kanyargó utcái. Dőlt betűs részek forrása: http://vjm.hu/sarlat-la-caneda-a-piacok-varosa/

A városból történő távozásunk előtt még a házak fölé néztem, és lám még ott is éppen egy zöld sárkányt véltem felfedezni. Lehet, hogy érdemes lett volna megvárni? Éppen Süsü érkezett volna a városba.