Az induló képen éppen turisták tanulmányozzák a Rosette kő emlékművét. Mi is sokáig néztük, és felidéztük ismereteinket a kőről. Sok mindenre emlékeztem, de sok mindenre nem. Többször láttam már filmet a Rosette kőről, és az azon levő szöveg megfejtéséről, de most, hogy ismét utánanéztem a neten sok minden újdonságnak tűnt. A posztban kerestem idézeteket a kőről és megfejtőjéről. A posztban levő összes képet Jean-Francois Champollion szülővárosában készítettem.
“Basileountos tou neou kai paralabontos tén basileian para tou patros”, vagyis: “az új király atyjától átvéve a királyságot” – így kezdődik a Kr.e. 196-ban V. Ptolemaiosz egyiptomi uralkodó által hozott rendelet, amely – és az utókor számára ez a fontosabb – azt is előírta, hogy a gránittömbre a döntést fel kell vésni az istenek szavaival (hieroglifákkal), a nép nyelvén – démotikus írással – és görög nyelven is. A Rosette-ben (ma Rashid) közel kétezer évvel később megtalált gránittömb volt a kulcs a hieroglifák megfejtéséhez. A titkot feltörő Jean-Francois Champollion kiskorától vonzódott az egyiptomi kultúrához. Tizenhárom évesen már tudott latinul, ógörögül, héberül és arabul, ismerte a cirill írást és a káldeus nyelvet, később a kínai, a perzsa és az etióp nyelvvel is foglalkozott. Legjobban persze a hieroglifák izgatták, egy kopt szerzetes hatására kezdte kutatni a hieroglif és a kopt írás közötti hasonlóságokat. Tizenhét évesen ismertetett eredményei annyira lenyűgözték a grenoble-i művészeti és tudományos társaságot, hogy a fiatalembert levelező tagjává választotta. Párizsban nyílt alkalma tanulmányozni az 1799-ben Egyiptomban megtalált Rosette-i kő másolatát, de az első találkozás kudarccal zárult, a kő nem adta ki titkát. Champollion, immár a történelemtudományok professzoraként, a következő éveket Grenoble-ban töltötte. 1821-ben tért vissza Párizsba, ahol romló egészsége ellenére egyre többet foglalkozott a démotikus és a hieratikus írás, valamint a hieroglifák összevetésével. 1822-ben jött rá, hogy hieroglifák nem önálló szavakat, hanem betűket, jeleket jelölnek. A végső megfejtéshez az segítette, hogy észrevette, a hieroglif írásban egyes jeleket gyűrű vesz körül. A görög szövegben ugyanitt az uralkodó szó szerepel, így adódott a következtetés, hogy ezeken a helyeken egy-egy fáraó neve szerepel. A Kleopátra és Ptolemaiosz neveket felhasználva Champollion megfejtette a hieroglifákat, majd a sztélé egész szövegét. Champollion a Rosette-i kő, valamint egy obeliszk és az Abu Szimbel templomnál talált tekercsek segítségével arra is rájött, hogy a hieroglifák nemcsak betűt, hanem betűcsoportokat is jelölnek, gyakran hiányoznak a magánhangzók, és hogy az egyiptomiak piktogramokat is használtak. Két év alatt szinte az összes hieroglifát megfejtette, felfedezéseit 1824-ben A hieroglifák pontos rendszere című könyvében tette közzé. Champollion 1828-ban végre Egyiptomba is eljutott, a majd két éven át tartó expedíció eredményeit leíró négykötetes műve azonban már csak halálát követően jelent meg. Az Akadémia tagja lett, 1831-ben pedig az ő vezetésével alakult meg az első egyiptológia tanszék Franciaországban. Mindössze 41 éves volt, amikor két szívrohamot követően 1832 március 4-én meghalt, befejezetlen egyiptomi nyelvtanát és szótárát fivére adta ki. Forrás: http://cultura.hu/aktualis/champollion-a-hieroglifak-megfejtoje/
1799. július 15-én talált rá Pierre-Francois Bouchard a Nílus-deltában fekvő Rashid melletti erődítési munkálatok során a rosette-i kőtáblára, melyen V. Ptolemaiosz fáraó (ur. Kr. e. 204-180) egyik dekrétumát örökítették meg egyiptomi hieroglif és démotikus írással, valamint ógörög nyelven. A sztélé forradalmat hozott az egyiptológia tudományában, ugyanis annak segítségével – és Jean-Francois Champollion zsenialitásának köszönhetően – 1400 év után sikerült megfejteni az egyiptomi írás és nyelv titkát.
A rosette-i kő – melynek jelzője a Rashid városnév francia alakjából ered – az elmúlt két évszázad során valóságos fogalommá vált a tudományos zsargonban, ám a lelet a maga nemében egyáltalán nem számít egyedülállónak. A kutatások jelen állása szerint biztosan állíthatjuk, hogy a Ptolemaidák korában bevett szokás volt, hogy a fáraók rendeleteit görög és egyiptomi nyelven is közzétették a sztéléken, sőt, azokat a klasszikus hieroglif és a hétköznapok során használt démotikus írásjegyekkel is felvésték. A rosette-i kőtáblán – az idézetben foglaltakkal ellentétben – például egy V. Ptolemaiosz nevében kiadott rendeletet olvashattak az alattvalók, mely abból az alkalomból született, hogy a gyermek fáraó támogatói sikeresen levertek egy felső-egyiptomi felkelést.
Több mint valószínű, hogy ebből a sztéléből több példány is készült, ám a 4. század végétől fogva, a kereszténység, majd az iszlám térhódítása nyomán az ősi szentélyekből – sőt, adott esetben akár a piramisokból is – egyszerű építőkövek lettek. Minden bizonnyal a Nílus-deltában előkerült rosette-i tábla is így érkezett Alsó-Egyiptomba, a szállítás azonban komoly károkat okozott a vésett feliratban. A hieroglif szöveg jelentős része elpusztult, a démotikus és a görög szakasz viszont szerencsésen átvészelte az évszázadokat, míg Pierre-Francois Bouchard, a Nílus völgyében állomásozó francia erők egyik mérnöke a rashidi erődítési munkák során rá nem talált a hatalmas kőre.
Mint ismeretes, az egyiptológia jövőjét Napóleon 1798. évi merész hadjárata alapozta meg, mely azzal a céllal indult Egyiptomba, hogy – India elérésével – gyarmatain keresztül kényszerítse térdre Franciaország legfőbb ellenfelét, Angliát. A katonai géniusz utóbb kudarcot vallott ezen a téren, ám az expedícióban részt vevő tudósok hada annál csodálatosabb eredményeket ért el – nem csak a franciák, de az egész emberiség javára. Az 1798–1801 között feltárt leletek közül kétségtelenül a rosette-i kő volt az egyik legjelentősebb darab, melyet Napóleon utasítására Alexandriába szállítottak, hogy megkíséreljék megfejteni a hieroglifák és az ősi egyiptomi nyelv rejtélyét. A franciák mondhatni nagylelkűek voltak, hiszen másolatok formájában más nemzetek tudósaival is megismertették e nagyszerű lelet feliratát, ám a követ így sem sokáig tarthatták birtokukban.
Napóleon szökése után az Oszmán Birodalom túlereje lassan felmorzsolta az expedíciós erőket, 1801-ben pedig – hathatós brit támogatással – a törökök sikeres partraszállást hajtottak végre a Nílus-deltában. A franciák hamarosan kapitulációra kényszerültek, ám a műkincsek körüli háború csak ezután vette kezdetét: Étienne Geoffroy Saint-Hilaire a felhalmozott kutatási anyagok elpusztításával fenyegette meg az angolokat, így a győztesek belementek az egyezkedésbe, de a rosette-i kőre vonatkozó kéréseket mindvégig visszautasították. Az expedíció túlélői végül a sztélé nélkül tértek haza Franciaországba, amely 1802-ben Angliába – és III. György király (ur. 1760-1820) nagylelkűsége folytán –, a British Museum tulajdonába került. A páratlan értékű műemlék egyébként mindmáig Londonban tekinthető meg.
A brit–francia rivalizálás már szinte a rosette-i kő felfedezésének pillanatában megkezdődött – a szigetországi tudósok egy ideig hamisítványnak nevezték a sztéléről készített másolatokat –, és a versengés a lelet elszállításával sem ért véget. A franciaországi tudósok ezután azzal a célkitűzéssel vágtak bele a munkába, hogy ők találják meg elsőként a hieroglifák kulcsát, amit a Földközi-tenger medencéjében ekkor már 1400 éve kerestek, mindenféle eredmény nélkül. E rejtély megoldása persze igencsak nehéz feladat volt, hiszen Plutarkhosz és az 5. században élt Hórapollón eleve téves irányba kalauzolták a kutatókat – azt állították ugyanis, hogy a hieroglifák egy gondolatot, fogalmat jelölnek –, így nem meglepő, hogy a középkori arab és kora újkori európai tudósok egyaránt kudarcot vallottak.
Miután Bouchard-ék rájöttek, hogy a rosette-i táblán látható háromféle írással ugyanazt a szöveget jegyezték le, soha nem látott lehetőség mutatkozott az egyiptomi nyelv és jelrendszer megismerésére, ami – az alapok lerakásának tekintetében – végül két évtizedet vett igénybe. Paradox módon az első sikerek a démotikus szöveg kapcsán születtek, melyben a svéd Johan David Akerblad és a francia Antoine-Isaac Silvestre de Sacy 1802-re azonosította a görög személyneveket. Ezeket a kutatási eredményeket, valamint Jean-Jacques Barthélemy korábbi hipotézisét felhasználva a brit Thomas Young 1814-ben a hieroglif jelekkel írt, kartusokba foglalt neveket is sikeresen elolvasta.
Innentől látszólag már csak egy lépés volt az egyiptomi nyelv megismerése, ám a görög nevek kibetűzésének dacára az még mindig az ismeretlenség homályába burkolózott. Young után újabb nyolc év telt el, mire az ókortudomány egyik legnagyobb zsenije, Jean-Francois Champollion rájött arra, hogy a hieroglifákkal – az értelmezést segítő szimbólumokkal kiegészítve – az egyiptomiak szintén mássalhangzókat jelöltek, és élete hátralévő tíz évét ezek megfejtésének szentelte. A francia férfi páratlan nyelvtudásával a démotikus írás terén is korszakalkotó felfedezést tett, ugyanis a koptból eredeztetve több jelet is sikerrel azonosított. Ezzel bizonyossá vált, hogy a rosette-i kő középső része szintén egyiptomi nyelven íródott, és megkezdődhetett e rég elveszett idióma megfejtésének évszázados munkája, aminek alapjait Champollion fektette le. Forrás: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1799_julius_15_a_rosettei_ko_megtalalasa/
Sok Fekete Madonna hatalmas vallási jelentőségű tárggyá vált, és fontos csodák forrásának hiszik őket. Számos közülük jelentős zarándoklatok célpontja lett.
Az útjelző, ahol elindultunk.
Alig egy kilométer múlva már egy helyi pásztorlakba mehettünk be.
A pásztorlakban friss széna várta a zarándokokat.
A pihenőhelyen emlékkönyv is volt, melybe mi is elhelyeztük kéznyomainkat. Itt éppen csapatunk legfiatalabbja rajzol, hagyja ott művét.
A pihenőhely kívülről.
Ezt az autót sem mostanában hagyták sorsára.
Tipikus mohás fa. Az úton folyamatosan énekes kabócák szolgáltatták a kísérő zenét, de lencsevégre egyet sem sikerült lekapnom.
Az erdőben rakott kőfalakon mindenütt megjelenik a moha és a pók.
Zarándokok hagyták hátra.
Mindenki a saját tempójában haladt, de 4 kilométerenként bevártuk egymást egy kis megbeszélésre, és egy kis frissítőt vettünk magunkhoz.
Az első pihenő után még együtt. Aztán majd megint szétszóródva fogjuk járni a magunk útját.
Itt éppen utolértem és lehagyni készültem két társunkat. Aztán megállásra kértek, és egy kabócák által kísért születésnapi koncertet kaptam.
Szép kis gazdasági épület lehetett régen.
Ez a kis tükrös játék az egyik bekerített tanya kerítésoszlopán lógott.
Tipikus kőkerítés, és mögötte a tanyaépület.
Jellemző útrészlet.
Az árnyékom mindenhova elkísért.
Majdnem learatott gabonatábla. A többiek szerint a kombájnnak elfogyott az üzemanyag, és ez maradt a Szerintem csak a „NIKE” lefizette a traktorost. Én bónuszként kaptam a derült égre egy szív alakú felhőt.
A megtett utunk egyik jelölő köve. 
