Januárban már nagyon látszott, hogy a 2015 karácsonyára felújított fa bőröndünk a lassan gyarapodó feliratos textilgyűjteményünkhöz kevés. Én szorgalmasan kerestem újabb felújításra érett bőröndöt. Fa bőröndöt szerettem volna, mert annak felújításában már van gyakorlatom. A bolhapiacon azonban a fa bőröndöket, második világháborús katonaládáknak beállítva nekem megfizethetetlen áron kínálják. Így aztán az egyik ószeresnél összesen 5 különféle nagyságú bőr és papundekli bőröndöt vettem. Ezek közül az iskolatáska elújítását már bemutattam.

A most bemutatkozó bőrönd egy egyszerű fekete papundekli bőrönd. Különlegességét az adja, hogy egy zöld zsákszövetből ruhát varrtak neki. A bőrönd ruhája, már többször kilyukadt, ezért több folt is díszíti. A gombjai közül is több pótoltnak látszik, de nekem ezért is tetszett meg. Amikor kinyitottam láttam benne gyártói névjegyet: „Metzker Antal * BÖRÖNDÖS * Budafok * APPONYI út 9.”  Azt gondoltam a névjegy alapján majd mesélni fog nekem ez a tárgy.  Kíváncsiságom ugyan nem elégült ki, de amit lehetett megtettem, hogy a bőrönd még sokáig szolgáljon a családunkban. Nem kellett sok időt ráfordítanom. A ruháját kimostam, kiöblítettem, és megszárítottam. A bőröndöt denaturált szeszes ronggyal kívül belül alaposan letisztítottam. Ez nem felújítás, csak állapotmegőrzés, konzerválás. Egyelőre nem akartam, hogy újszerű legyen, a gyarapodó textilgyűjteményünk így is jól öltözött bőröndben van.  

Én a Műszaki Egyetemen Gépészmérnöki karán tanultam, ezért Botka László neve nem volt ismeretlen. Megláttam az emléktábláját a Stefánia úton, és úgy gondoltam, hogy az életének megismertetése megér egy posztot. Életrajzát a Mérnökkamara honlapjáról hoztam: https://www.google.hu/?gfe_rd=cr&ei=91_qWKahMtTi8Afar4CgAw#q=Botka+Imre

Botka Imre 1906. október elsején született Bácsföldváron, nyolcgyermekes gazdálkodó családban – legidősebb fiúként. A családi körülmények, háború és az impériumváltás megszabta keretekbe a polgári iskola és a lakatos szakma fért bele, a mérnökség nem. Mindent meggondolva és megfontolva, minden vagyonrészről, örökségről lemondva tizenhét évesen átjött a határon, az előképzettségi hiányokat pótolva leérettségizett, majd 1932-ben kitűnő minősítésű gépészmérnöki oklevelet szerzett a Műegyetemen. 1933-ban lett újra magyar állampolgár. A válság és diplomás munkanélküliség sújtotta években volt egyetemi tanársegéd meg útépítő mérnök, mígnem 1934-ben „megfelelő emberként a megfelelő helyre”, a Ganz gyárba került. Mint csendes mosollyal említette, csak azért nem kapta meg a közmondásos havi kétszáz fixet, mert nem volt képe ennyit elkérni azokban az időkben. Itt pályája töretlenül ívelt kezdő mérnöktől a főkonstruktőrig és egyre nagyobb feladatokban mutathatta meg képességeit. 1937-ben megtervezte a Belgrád-Dubrovnik motorvonat hajtóművét és két éven át a helyszínen irányította az üzembe helyezést, a személyzet betanítását. Munkájáért magas jugoszláv kitüntetést kapott. Hasonló munkát végzett 1939-ben, Spanyolországban, mellékesen megtanult szerbül és spanyolul. A továbbiakban egyéb kisebb feladatok mellett egész sorozat vasúti trakciós hajtóművet tervezett, köztük 1947-ben a jól ismert „Stuka” villamosét. Szabadalom lett a Ganz-Botka fogazatrendszer. Újabb konstrukciói előbb a szomszédos országokba szállított Ganz mozdonyokba és motorvonatokba kerültek, 1956-ban Argentínába is eljutottak. 1956 őszén készült el a Hidro-Ganz hidromechanikus váltó prototípusa. Más gépipari cégeknél is végzett szakértői munkát (Ganz Hajó- és Darugyár, Rába, Vörös Csillag Traktorgyár). Mindezzel együtt nem tartozott a hivatalosan elismerhetők sorába: bácskai rokonsága révén kulák származéknak, valamint klerikális beállítottságúként tartották számon.

1958-ban saját kérésére rokkantsági nyugdíjba helyezték. Hogy közben hol volt, tekintve, hogy a beszéd tárgya Botka Imre szakmai pályája, arra legjobb Kosztolányi egy novellahősével  válaszolni: „Ott, ahol akkor mindenki. De nála csak vizsgálati volt.” Az viszont már emberi arculatához tartozik, hogy amikor családja adhatott be neki könyvet, ő a Don Quijotét kérte, mégpedig spanyolul, gyakorlás céljára.

Megviselt egészsége nehezen állt helyre és sosem igazán. Ennek ellenére tanácsadó szakértői munkát végzett előbb a Mávag, majd a fúzió után a Ganz-Mávag számára. Amennyire erejéből tellett, rendszerezte, kiegészítette és összefoglalta eredményeit, részt vett a tudományos közéletben akadémiai bizottsági tagként, lektorálással, védéseken (a szerző hálával emlékszik vissza, hogyan indította el Botka Imre a tudományos kutatásban, és hogy közreműködhetett a Ganz-Botka rendszer számítástechnikai alapjainak kidolgozásában). A lélek mindig kész volt, de a test egyre erőtlenebb lett, sok szenvedés után 1974. július elsején hunyt el Budapesten.

Legfontosabb tudományos eredményeinek tárgyával már Ganz-beli munkájának kezdeti időszakában találkozott, a motorvonat-hajtóművekre érkezett reklamációk formájában. Ezek okát a későbbiekben teljes sikerrel azonosította és megszüntette. Nagyobb nyilvánosság előtt színre lépése a háború és különféle társadalmi viharok után újra meginduló  szakmai tudományos élet debütálásánál, az 1951. december 14-i MTA Fogaskerék Konferencián történt. Itt a fogazási interferenciára vonatkozó eredményeit ismertette, Varga József Ganz gyári igazgató pedig a Ganz-Botka fogazásról tartott beszámolót.

Az interferencia (lefejtő módszerrel gyártott kerekek akadása) jelenségének átfogó vizsgálata, különösen a nagy profileltolásoknál előálló un. felső interferencia felismerése lehetővé tette a fogazástartomány határainak szabatos kijelölését. A munka jelentőségét, külföldi visszhangja mellett, jól jellemzi, hogy „kalózkópia” is készült róla: cikkének német fordítása tudta és beleegyezése nélkül jelent meg.

A Ganz-Botka fogazatrendszer két irányban is lényeges előrelépést jelentett. A evolvens profilú fogaskerekek általános geometriai összefüggéseit már korábban felismerték és gyári titkok körén kívül újra - felfedezték, de ezek a szilárdsági feltételekkel együtt rendkívül nehezen kezelhető nem-lineáris rendszert alkottak. Ennek alapján, főként a manuális számítástechnika eszközeivel, igen körülményesen lehetett adott követelményekhez fogazatot szerkeszteni. Szerző egyetemi hallgató korában olyan segédletekre volt utalva, amelyben az un. anyagtakarékos méretezés képletéből kiadódott egy fogszám-összeg, aztán felvettek valami egészen mást. Évfolyamtársa volt viszont Botka Imre fia, aki révén megismerkedett édesapjával és egy délutáni konzultáció során helyükre kerültek a fogazatméretezés rejtelmei az egyetemi rajzfeladattal együtt. A szerkesztés és méretezés folyamatát Botka Imre nagymértékben algoritmizálta, ezek kiérlelt és továbbfejlesztett formában utolsó művében láttak napvilágot. Ennél is fontosabb volt a nagy sebességű, erősen terhelt hajtások helyesbítésének célszerű meghatározása. Korábban a relatív csúszásokat tekintették mérvadónak a károsodásra, mégpedig tisztán geometriai meghatározással. Az erre alapozott méretezési filozófia a fizikai tartalom mérlegelésének híjával a fogazástudományban mintegy szent tehénné vált. A jelző jogosságát igazolja, hogy fel sem merült a kérdés, mi történik terheletlen hajtásban, ahol relatív csúszás ugyan van, de romlás nem lesz. Ha a jellemzőbe (szorzóként) befoglaljuk az átvitt vonalterhelést, a veszélyes kapcsolódási pontok nem szükségképp a legnagyobb csúszások helyén lesznek. A mértékre javaslatba került a Hertz-feszültség és a csúszási sebesség (Almen-féle) szorzata és a Bloktól származó pillanatnyi érintkezési hőmérséklet.

Botka az utóbbiak legkisebb értékre korlátozására alapozta fogazatrendszerét.  Bebizonyította továbbá, hogy azonos vonalnyomással terhelt kapcsolódási helyeken a relatív csúszások kiegyenlítése egyben biztosítja a pillanatnyi hőmérsékletek és az Almen-szorzat azonos értékét is (hármas kiegyenlítési tétel). A legnagyobb csúszások kiegyenlítése azonban nem biztosítja ugyanakkor a legnagyobb hőmérséklet-emelkedés kiegyenlítését, ezzel minimunát. A kiegyenlítési esetek határaira vonatkozó eredmények (szerző szerény közreműködése nyomán) részleteiben szintén a már fentebb említett szintézis-műben jelentek meg. Szellemi hagyatékát, jelentőségét a „vele egy rendűek”, vagyis az ítélkezésre jogosultak azzal becsülték meg, hogy a Magyar Mérnöki Kamara Gépészeti Tagozata róla nevezte el 2001-ben alapított elismerő díját és születésének 100 éves évfordulójára hajdani lakóházán emléktáblát helyeznek el.

A hagyaték további mérnök-nemzedékeknek továbbadásában elsősorban a Miskolci Egyetem, jelesül Terplán Zénó professzor tett sokat. Budapesten, bár Vörös professzor könyvében az eredmények korrektül fel vannak idézve, a szerző előadáson egyszer hallotta a Botka nevet – amikor kiderült, hogy fia nem vezetett jegyzetet (az előadást nem Vörös professzor tartotta).

Bizonyára ennek következménye, hogy a tárgykörben megjelent művekben, sőt még kandidátusi értekezésben is lehet találni enyhén szólva pontatlan megállapításokat szerzőkre és eredményekre egyaránt. Még talányosabb a kép a „magas tudomány” oldaláról. Bár működésének rangos egyetemi ismerői – tudta nélkül – 1966-ban beadványt írtak az Akadémia Tudományos Minősítő Bizottságának, hogy a szokásos vizsgakötelezettségek mellőzésével adjanak néki alkotásai alapján tudományos fokozatot, ezzel a TMB szabályzati lehetőség hiányára hivatkozva nem is foglalkozott. A továbbiakban tudományos körökben bizonyos tartózkodás volt érzékelhető. Botka Imre 1973-ban benyújtott tézisdisszertációja elbírálását már nem érte meg, csak postumus érdemesítették kandidátusi fokozatra. Ami annál is sajnálatosabb, mert a tudománytörténet tanúsága szerint, aki szakmai életében valamelyest is közel került a fogaskerekekhez, az így vagy úgy, de a tudományok doktoraként hal meg.

Botka Imre Niemanntól, a világhírű müncheni professzortól – és életében – kapta meg a „régóta ismert magyar fogaskerék-király” címet.

(Kolonits Ferenc)

Az iskolatáska berendezése korabeli eszközökkel nem kis feladat. Az iskolatáskába való elsős német nyelvű írás és olvasás könyvek megtalálása tíz évet vett igénybe. A gyűjtemény a feleségem szemléltető óráján nagy közönségsikert aratott. Mindegyik német tanítási könyv elsősöknek szólt, de volt evangélikus vallásúaknak, izraelitáknak, német anyanyelvű fiúknak, lányoknak, és magyar anyanyelvűeknek egyaránt. Mind különböző volt, de mégis közös volt bennük, hogy az Magyar Királyság területén az akkori oktatási hivatal jóváhagyásával adták ki. A hallgatók nagy élvezettel olvasták az egykori példaszavakat, szövegeket, verseket.

Úgy gondoltam, hogy a gyűjtemény akkor teljes, ha nemcsak könyvek kerülnek a táskába, hanem az írást segítő egykori eszközök: palatábla, palavessző, spongya, ceruza, toll…

A palatábla és spongya beszerzése nem okozott gondot, mert általában ez a régiségkereskedésekben előfordul, sokszor a táblához cukorspárgával hozzákötve. Ugyanúgy, ahogy egykor árulták. A palavesszőt évekig hiába kerestem, a régiségkereskedésekben sokszor táblakrétát ajánlottak hozzá, mert úgy gondolták, hogy azzal írtak a palatáblára.

A Palavessző: Igen finom szemű, tiszta és nagy, szilárd agyagpalából készült íróvessző, mellyel az ugyancsak agyagból való palatáblán írni lehet. Az agyagpala, melyből P. készült, hosszabb idei fekvés után maga esik szét hosszú vékony oszlopocskákká, mert benne igazi és hamis palásság (l. o.) lép fel egyszerre, minek következtében a kőzet oszlopocskákká válik szét. A Türingiai-erdő DK-i részének szilur-szisztémabeli agyagpalái szolgáltatják a legjobb kőzetanyagot hozzá. Forrás: Pallas Nagylexikon http://www.kislexikon.hu/palavesszo.html

A palatábláról és palavesszőről olvastam: – Az első világháború előtt még csak palatábla és palavessző járta, ezeket az eszközöket vitték magukkal a gyerekek az iskolába – mondta Szenti Tibor. – Az 1920-as évektől megújult az „ágazat", megjelentek a tankönyvek, füzetek, tintatartók, tollak, ceruzák, radírok, és bevezették az üzenő füzetet, az ellenőrző elődjét. Ebben értesítették a tanítók, tanárok a szülőket a gyermeküket érintő fontosabb tudnivalókról. Az 1930-as és 1940-es években nagyjából olvasó-, történelem- és számtankönyv, valamint vonalas és kockás füzet, ceruzák (fekete és színes) és toll képezte a „tanszercsomagot", ami egy kisebb szatyorban elfért. És talán 3–5 pengőbe került – az egyes tételek 20–30 fillért „kóstáltak" –, amely 100 pengős havi járandóságnál a fizetés huszadrészét vitte el. Forrás: http://www.delmagyar.hu/hodmezovasarhely_hirek/tanitasi_eszkozok_egykor_es_ma_-_100_ev_az_iskolaban/2175618/

Aki engem a blogomon keresztül megismert, gondolhatja, hogy ha nekem palavessző kell, akkor én azt valahogy előteremtem. Már gondolkodtam, hogy magam készítem el. Nem lehetetlen, mert régen a magyar népiskolák slöjd foglalkozásainak keretében ezt tanították is:

A slöjd svéd kifejezés, magyarul kézügyességet jelent, ennek nyomán a pedagógiai célú munkát slöjd asztalosságnak is szokták nevezni. A munka eredménye egy-egy, az egyszerűtől a bonyolult felé haladó használati tárgy. Minden egyes tárgy elkészítése során egy új műveletet sajátít el a tanuló. Az 50 tárgyból álló sorozat első darabjai sorrendben a következők: Egy darabból készülő munkák: betűsormutató, gereblyefog, virágpálca, tolltartó, erősebb virágpálca, palavessző, krétatartó, kis táblácska, gombolyító, ültetőfa, tolltartó zsámolyka, papírvágókés, borotvafenő szíjdeszka, csésze, kalapácsnyél, kanál, vágódeszka, virágcserép alávaló kereszt, méterrúd, lisztmérő lapát. Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00011/00038/pdf/iskolakultura_EPA00011_2000_05_072-079.pdf

Aztán addig kerestem, míg találtam vadonatúj állapotban a régi játékok boltjában százhatvan forintért. Vettem rögtön kettő darabot két különböző színű védőpapírral. Így most szemléltetni tudom, hogy az egyik a lányok, a másik a fiúk iskolatáskájában lehetett.

Most már a harmadik posztot írom az Óbudai múzeumlátogatásunkról, holott ez a múzeum nem is nagy. Azokat a múzeumokat nem szeretem, ahol egyáltalán nem lehet fényképezni, vagy csak külön fotós jeggyel. Itt szerencsére a jegyárban benne volt a fényképezés lehetősége, így ezt meg is tettem. Most az állandó kiállításról készített válogatásom láthatjátok, kiegészítve néhány múlt hónapban készített Budapesti felvételemmel.

 Én még jártam ilyen boltban, ahol hasonló zászló ki volt tűzve a pénztár mögött.

 Jól összeállított tárló.

 Sokáig megszokott árukínálat.

 Papír írószer kereskedés egykor.

 Kívül még nem sokat változott a rendszerváltás óta.

Milyen jó második világháború előtti töltőtoll kínálat. A tintenkulit szívesen megvettem volna.

A Húsáruház felirata hatvan éve változatlan, csak a fölötte levő logó változott.

Régi zománc mosópor reklámtáblák. Asszonydicséretet még nem láttam, ez újdonság volt.

Ezen a nyeles láboson megállt az idő.

Erről nem tudtuk megmondani, hogy mire használták egykor. Aki tudja, kommentben megírhatja a megfejtést.  

A cím elárulja, hogy miért is mentünk a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba.  Mentünk, mert megnyílt egy időszaki kiállítás a két világháború között Budapesten működő esti-éjszakai mulatók színpadának kartáncosnőiről.

Hol voltak Budapest szimplakertjei az 1930-as években? Mennyi pénzt mulatott el Pesten a wales-i herceg? Mennyit kerestek az őt szórakoztató táncosnők? Mely magyar arisztokraták keresték a lányok társaságát?

Ambíciózus fiatal lányok visszatérő mondata manapság, hogy „a médiában szeretnék elhelyezkedni”. Nem volt ez másképp a két világháború között sem: tévé híján sokan színpadi karriert szerettek volna befutni. Ez akkor sem volt könnyű, a lányok így könnyen kötöttek ki egy varieté vagy mulató műsorában.

A mulató (korabeli szép magyar kifejezéssel élve: dancing) volt a magyar arisztokrácia és a külföldiek szórakozó- és találkozóhelye, ahol pezsgő és műsor mellett lehetett élvezni egymás társaságát. Legendás időszak volt ez: a külföldi újságok Budapest éjszakai életét Londonnal, Párizzsal, New Yorkkal azonos rangúnak tartották.  Még ma is sokaknak ismerősen cseng a két hajdani luxusmulató, az Arizona, és a Moulin Rouge neve.

Kiállításunk e korszak névtelen művészeinek és neves vendégeinek állít emléket. A szeparé és a parkett mellett a színpad és az öltözők is felépülnek, így a látogató belebújhat nemcsak a vendégek, de a revüsztárok, és a kartáncosok bőrébe is. A tüllbe és tollba öltöztetett lányok a nagyvárosi élet szimbólumává váltak, és a kiállításon esetenként teljes, eredeti meztelenségükben is láthatóak lesznek. Mulatónk négy teljes hónapon keresztül nyitva áll majd. (Tovább, mint sok lokál a korszakban!) Bemutatjuk, kik voltak azok a gyakran minden hájjal megkent vállalkozók, akik ezeket üzemeltették; kikből lehetett görl és kiből nem; mitől luxus egy luxusmulató;  és azt is, milyen szálak fűzték a kormányzó Horthy-családot a hírhedt pesti félvilághoz.

A kiállítás kurátora Molnár Dániel színháztörténész, aki 5 közgyűjtemény és 6 magángyűjtő eddig ritkán, vagy soha nem látott kincseiből állította össze a tárlatot. Forrás: http://www.mkvm.hu/index.php?p=list&id=222&tbl=kiallitas

Készültem rá, és bejelentkeztünk a kurátor által vezetett látogatásra. Érdemes volt így megtekinteni a kiállítást, mert nemcsak hallottuk, hogy milyen zsúfoltak voltak a mulatóhely öltözői, hanem meg is tapasztalhattuk.  

A kiállításon egy csöppet fotóztam is, de igyekeztem keveset mutatni itt a blogon, mert azt szeretném, hogy aki még teheti, az inkább a helyszínen nézze végig a kiállítást, hisz még megtekinthető.

A kiállításon idéznek egy Barra Erzsébet, Egy nő, aki nem tudott nemet mondani című regényéből, amely hitelesen egy hasonló ismeretlen éjszakai kartáncosnő életét mutatja be.

A képek között e regény egy fejezetét olvashatjátok.

VII. fejezet Aktfényképek

A hullámzó életű görlök nem sokáig szórakoztak Juci lecsúszásának szenzációjával. Mint ahogyan annak idején nem csodálkoztak a kisbáró támogató barátságán, éppen úgy természetesnek vették, hogy az szó nélkül tovább állott, amikor a kártyaveszteség, szülői kényszer vagy hirtelen támadt szeszély így kívánta. A görlök élete a hullámvasút pályájához hasonlított. Legtöbbjét zsúfolt tömegotthonból, valami unatkozó gavallér szeszélye egyik napról a másikra vitte a Ritzbe, onnan rövidesen az olcsó hónaposszobába tért vissza, mintha csak kiránduláson lett volna. Este kaviárt vacsorázott a görl, lehetőleg olyan mennyiségben, hogy még másnap se éhezzék kispörköltre és ruhatárát nem annyira a divat hatása alatt változtatta, mint inkább anyagi körülményeihez alkalmazkodva. A görl ruhája még gyorsabban cserélt gazdát, mint ahogyan azt az expressz tempóban változó női divat parancsolta volna. A görl nem akkor adta el hátul kivágott, elöl magas fékét estélyi ruháját, amikor kizárólag elöl kivágott, hátul magas fehér estélyi ruhákat viseltek, hanem akkor, amikor barátválság következtében, éppen pénzre volt szüksége. Ilyenkor az öltöztetőnő sürgött-forgott, egyik öltözőből a másikba hurcolta a ruhát és kivétel nélkül mindig sikerült vevőt szerezni az árura. De ez természetesen kizárólag az ő ügyességének és önfeláldozásának volt köszönhető, és a görl örült, amikor egy egész szerelmi részvénytársaság jóvoltából vásárolt százötven pengős ruhát húsz pengő kápéért eladott. Az ilyen gyorsan örülő, gyorsan élő kis görlnek eszébe sem jutott, vajon mennyit keres a szolgálatkész öltöztetőnő az üzleten.

Juci ezt látta maga előtt s bár többször kiszámította papíron, ceruzával, hogy napi két pengőből remekül meg lehet élni, mégis hamarosan ő is elhozott egy ruhát az öltöztetőnőnek bizományba!

Mert az igaz, hogy a napi két pengőből kitelt a kis cselédszoba ára meg a papírból a tepertő, de néha muszáj volt felülni a villamosra, mert még a húszéves lábaknak is elég volt a revűben végzett testmozgás és egyszer éppen a púder fogyott el, máskor a harisnya került olyan állapotba, hogy ott szakadt tovább, ahol beleöltöttek.

- Persze, ez csak átmenet - vigasztalta magát Juci, amikor tudatára ébredt, hogy életkörülményei sokkal szegényesebbek, mint annak idején Bélánál.

De ez csak átmenet! Nemsokára jön egy új anyagi fellendülés, ami ugyan szintén csak átmenet lesz, de arra kezdetben nem kell gondolni.

És csakugyan, pár nap múlva Baby újabb meghívással hozakodott elő. Jószívűségből akarta-e megint magával hurcolni Jucit, vagy csupán kerítőnői minőségben keresni akart barátnőjén, az alapjában mindegy volt, Juci mindenesetre szintén keresett volna az üzleten. De nem fogadta el a meghívást. O nem szerepel többet orgiaműsoron.

-           Mi az, gyászolod a kisbárót? - gúnyolódott Baby.

Juci felhúzta az orrát:

-           Eszem ágában sincs, de nem mutogatom magam, nem is tudnám most csinálni, még ha akarnám sem, ideges vagyok, azt nem bánom, ha tudsz valami pasast, avval elmegyek, igazán nem érdekel, milyen, csak nagyon kellene egy kis pénz, de társas szerelem most nem kell.

-           Te őrült, ez most egészen más lesz. Nem olyan, mint a múltkori a Rózsadombon. Itt úrilányok lesznek.

Juci hitetlenül nézett Babyra:

-           Hogyne, majd úri lányok megőrültek ilyen disznóságot csinálni.

-           Dehogy is őrültek meg, anyuskám, sőt nagyon is igazuk van. Elegük van már a saját vagy egymás sweet-heartjából, egy kis változatosság kell nekik. Egészben két férfi lesz, aztán két privát és mi ketten.

-           Ezt én nem értem.

Mert buta vagy. Én ismerem a két lányt. Az egyiknek az apja kormányfőtanácsos, te, olyan autójuk van és micsoda nő az, fiam! Mi, profik, mindnyáján elbújhatunk mellette. Amellett, te, ha ránézel, megeszküszöl, hogy olyan hideg... akár a ... na mit tudom én, milyen hideg... egyszóval hideg nőnek látszik. És milyen finom megjelenés. Vannak azok a régi, nem is tudom, görög vagy római szobrok, nahát, anyuskám, olyan ez a lány. A múltkor véletlenül találkoztam vele az autóbuszban. Úgy ült ott, a kocsiban, hogy az embernek direkt megfájdult érte a szíve, mintha csak azt mondta volna: Kérem, én tudom, hogy nem vagyok idevaló a zsúfolt, mindenki részére elérhető buszba, és nekünk van is saját kocsink, és bocsássák meg nekem, amiért ide, maguk közé, szegény kocsitlan emberek közé tolakodtam...

-           És ez a lány, kérlek, megnyalja a száját, hogy részt vehet egy ilyen murin, és akkor te, Juci művésznő, húzódozol? A másik lány pedig - nem is lány ugyan, hanem egy nagykereskedőnek a felesége - majd megmutatom a képét a Színházi Újságban, mindig odafotografálják, mint a hét legelegánsabb asszonyát, és akkor te, nemhogy örülnél, hogy ezekkel együtt lehetsz?! És egészben csak két férfi lesz! Nem is biztos, hogy rád is kerül-e sor, pláne, ha a privátok nagyon mohók, habár ők inkább miránk kíváncsiak, velünk akarnak egy kicsit összemelegedni...

-           De hát mi bajuk van ezeknek? Miért csinálják ezek az ilyesmit? Ezeknek csak nem kell az a pár pengő?

-           Mi az, hogy nem kell? Tudod, mennyi dohányuk van nekik? Ok rendezik az egész murit, a fiúk csak kis link jampecek. Mulatni akarnak a nőcik, jól esik nekik, olyan nehéz ezt megérteni?!

-           Ah, hagyj békét, utálom őket, nem férnek a bőrükben, nem tudják, milyen jó dolguk van.

-           Na, szervusz, unom az erkölcseidet. Majd ha készen vagy velük, szóljál.

Juci azért később megbánta, hogy visszautasította Babyt, és maga sem tudta pontosan, miért tette.

Egyedül volt otthon és egyedül a zsibongó színházban. Mindig, mindenütt egyedül. A családja régen szétszóródott a háború utáni évek meg nem nyugvó kavarodásában, ő kiszakadt egy körből, ahová véletlenül beleszületett, de ahová nem is kívánkozott vissza. Amikor tizenkilenc éves korában Bélával elkezdődött a szerelem, úgy érezte, akkor született. Most, úgy érezte, meghal. Lassanként, részletekben, gondolatonként, érzésenként halt meg. Néha, amikor előadás után egyedül vándorolt a hónaposszoba felé, jobban ránézett valami szembekerülő férfire, talán rá is mosolygott, mert a férfi megfordult utána és utánament. Megszólította. De ő megijedt és gyorsan elmenekült. Megijedt a gondolattól, hogy kikezd az utcán idegen férfiakkal és még jobban megijedt, ha elképzelte, hogy talán nemsokára egyszer elmegy egy ilyen utcai ismerőssel. És ha elment egyszer, akkor elmegy majd másodszor is, és ha már ilyen, akkor minek is a színházi erőlködés, akkor legokosabb lenne nyíltan és szabályszerűen kiállani az utcasarokra. De ilyesmi csak az egyedüllét legelkeseredettebb perceiben szomorította. Egyébként ragaszkodott a színházhoz, sőt mostanában még tanult is. És nagy igyekezettel kacérkodott a filmmel.

A színházhoz esténként bejárogattak az újságírók és szívesen vették, ha a csinosabb lányok kicsit körülcirógatták őket. Egyik-másik színházi rovatvezető egyszer egyik, máskor másik lánnyal hosszabb időt is eltöltött valamelyik folyosó sötét sarkában. Mostanában Juci is ezeknél az újságíróknál próbálkozott. Határozott sikere volt. A színházi újság ifjú munkatársa hálából leközölte Vitéz Júliának, a Fővárosi Revüszínház tehetséges kezdő tagjának a fényképét. A fényképet az ifjú munkatárs egy fényképész barátja készítette, természetesen szintén ingyen, csupán egy kis fogdosási honoráriumért.

A felvétel remekül sikerült. A képen Juci még sokkal szebb volt, mint az életben.

-Akár valamelyik amerikai sztár - mondta a munkatárs és a fényképész felbuzdulva a sikeren, hajlandónak mutatkozott Jucit máskor is fotografálni. Szó volt mindenféle reklámképekről, amin állítólag remekül lehet keresni, és lehet, hogy a fényképész remekül keresett ezeken a reklámokon, mert Jucival hol trikókombinéban, hol fürdősapkásan lehetett találkozni a leg¬különbözőbb üzletek kirakataiban, de Juci egyetlen fillér modelldíjat nem kapott a fotográfustól. Igaz, hogy lassanként összegyűlt egy halom fénykép, és Juci már minden elképzelhető beállításban meg volt örökítve.

Amikor aztán egyszer a fényképésznek éppen semmiféle reklámfotografia félnivalója nem volt, azzal a ragyogó ötlettel lepte meg Jucit, hogy csináljanak aktképét.

-           Nem bánom - egyezett bele Juci -, hiszen a szégyenlősdin már igazán régen túl volt - de akkor fizessen.

A fényképész húzódozott. De Juci nem volt hajlandó ingyen az időt tölteni és fárasztó pózokban törni magát. Végül is megegyeztek valami nevetségesen kis összegben. De ez is jobb volt, mint semmi.

Juci délutánonként járt be a fényképészhez. Egy héten keresztül készültek a különböző aktfényképek. Amikor Juci egy este elvitte a képeket megmutatni az újságírónak, az csak annyit kérdezett:

-           Na, aztán már volt valami... úgy értem, te és Bice jóba vagytok? Csak vigyázz, nagy disznó az öreg! Ha legközelebb felvételre mész, telefonáljatok, én is odajövök.

-           A fényképészt valószínűleg azért hívták minden polgári neve mellőzésével egyszerűen Bicének, mert sántított, és ez a gúnynév még gyerekkorából, sántabice eredetből ragadt rajta. O nem törődött ezzel és külsejének aránylag a sántaság volt a legkisebb hibája. Az egész ember rendkívül degeneráltnak hatott. Az a visszariasztó külsejű férfi volt, akihez csak azért közeledtek a nők, mert a vele való együttlétben valami soha nem érzett borzalmat akarnak érezni. Bicéről azt mesélték, hogy csokorba gyűjti szeretőit, és ha egyszer Bice beszélni kezdene, akkor számos botrány keletkeznék a társaságban.

-           [...]

-           Ezen a délutánon először nyúlt férfikézzel Juci meztelenségéhez. Mert eddig a pózbaigazítást a fényképész végezte. Na, úgy látszik, elérkezettnek gondolta az időt, hogy fényképészből férfivé alakuljon. Már minden elképzelhető beállításban megörökítette a lányt, félig öltözve, félmeztelenül, egész meztelenül művészi szépen és izgalmasan malacul, most hát nem volt veszteni valója. Ha a lány esetleg megharagszik, akkor sincs semmi baj, őt tovább már úgysem érdekli. Ha nem jön el többet, annál jobb, jöhet a következő modell, új test, új mozdulatokkal.

-           Juci egy kendővel letakarva pihente ki az állás fáradalmait. Bice egyszerűen melléfeküdt és utánanyúlt.

-           Juci pontosan tudta az ezután következő sorrendet. Még a látszat kedvé¬ért sem védekezett. És a torz Bice mellett ráébredt, hogy minden szerelmi komplikáció éppen megfordítva van, mint ahogyan ő gondolta. O azt hitte, mindenkitől azt hallotta, hogy azoknak a nőknek nehéz, akik válogatnak, akik nem bírnak pénzért vagy egyéb előnyökért mindenkivel lefeküdni, most rájött, hogy neki sokkal nehezebb, mint ezeknek a válogatósoknak. Nála minden útjába kerülő férfi célt ért, többet, mint célt, nemcsak a testét kapja meg, hanem az izgalmát, az extázisát is, ami olyan fontos a férfiaknak. Megijedt ettől a felfedezéstől! Mert ha ez nála csakugyan így van, akkor mi fogja őt visszatartani attól, hogy egészen elveszítse magát, Micsoda ki-számíthatatlan meredekségű mélységbe fog ő belemerülni olyan hirtelen, hogy saját magának sem lesz ideje észrevenni az elmerülést. Különböző betegségek népiesen eltúlozva jelennek meg a képzeletében. Mit lehet tudni, hátha már is beteg?! Nem is lenne csoda, hiszen eddig is már hányán? És mit is mond a statisztika, hány százaléka beteg az embereknek? Igen, de ennek a betegállománynak nagy része nem abból a körből kerül ki, ahol ő a szerelmi partnereit szerzi. Ugyan ezt soha nem lehet tudni. Egyik vagy másik partner beteg lehetett. Még csak pár hónapja, hogy elkerült Béla mellől, és már hány férfivel került össze azóta?! Először a rendező, aztán a kisbáró és most ez a ronda Bice.

Odakint csengetnek és Bice felkel, rendbe hozza magát és megy ajtót nyitni. Az újságíró érkezett meg. Bice a haját igazgatja és a szerelem utáni elengedhetetlen férfimozdulattal nyúl a nyakkendőjéhez.

-           Mi az... most talán megzavartalak benneteket?

-           Nem, csak gyere be nyugodtan - szól ki Juci - már túl vagyunk rajta.

-           Szóval akkor jöhetek én sorra? - kérdi az újságíró tréfából, de napihírnél is komolyabban gondolja.

-           Ne malackodjatok - intézkedik a kielégült Bice. - Ellenben azért levetkezhetnél. Na, menj, vetkőzz le, csinálunk egy pár felvételt. Egy műgyűjtő barátom Boticelli-mintára készült felvételeket rendelt.

Az újságíró jótestű fiatal fiú, régen levetett magáról mindenfajta polgári szégyenérzetet, most mégis meglepi őt Bice ajánlata. Szokatlan izgalmat lát a dologban, mégis tiltakozik benne a férfi. A férfiaknak ugyan mindent szabad, a férfi törvényileg és kaszinóilag úriember marad a legutolsó nők legpiszkosabb ölelése után is. A férfi a kielégülés minden módját társadalmi korlátozás és büntetés nélkül hajszolhatja - mindezt meg is teszi -, de mutogatni nem szereti magát a férfi.

-           Na, ne bolondozz - unszolja Bice, mert roppant megtetszett neki saját ötlete és szeretné kihasználni ezt a véletlen összetalálkozást. - Ne félj, úgy fotografállak majd, hogy az ördög sem ismerhet rád, nem is fog látszani az arcod!

Érdekes, hogy Jucit nem is jut eszükbe megkérdezni. Mindketten olyan természetesnek találják, hogy Jucinak nem lehet kifogása a dolog ellen.

Nincs is. És Krónikás még csak a gallérjánál tart, amikor Juci már ott kuporodik a reflektor fénygyűrűjében. Még ő is biztatja Krónikást.

Krónikás soha még, legnagyobb fogadások alkalmából sem volt ilyen zavarban, mint most.

-           Na, vigyázzatok... Juci, kicsit oldaltabb húzódj... - intézkedik Bice.

-           Na, kezdjük...

-           A fene belétek - bontja meg a beállítást Krónikás és úgy rázkódik, mintha csiklandoznák - én nem tudok ilyesmit csinálni... hagyjuk ezt a marhaságot.

-           Dehogy hagyjuk... csak menj vissza, öregem...

A két férfi minden felvételnél vigyázott, nehogy véletlenül Krónikás arca kivehető legyen a képeken. Jucival nem törődtek, és neki eszébe sem jutott tiltakozni. Hagyta, hogy Bice képbe örökítse minden fantáziáját. Most már Krónikás is új ötletekkel hozakodott elő. Elkábulva saját ötleteitől és képességeitől, Krónikás a végletekig elhúzta volna a felvételezést. Azonban mégis csak be kellett mennie a szerkesztőségbe, Jucinak pedig a színházba.

Bice bement a laboratóriumba, Juci öltözni kezdett. De Krónikás nem akarta ilyen örömtelenül befejezni az izgalmas felvételezést. Nagyon természetesen és nagyon biztosan a sikerben, főzni kezdte a lányt.

Juci egy órával ezelőtt ébredt csak rá, miért követik nála egymást olyan könnyen a férfiak. De ennek a felfedezésnek a nyomán felébredt benne az ellenállás. Juciban felébredt a csak azért sem!

-           Szeretnél? - mosolygott és elhúzódott a férfitól, és figyelmesen kezdte visszafordítani harisnyáját a fonákról.

Krónikás dühösen kapott utána:

-           Holnap felmennék hozzád.

-           Csak ne fáraszd magad.

-           Miért nem?

-           Mert. Nem.

-           De miért? Meglátod, olyan jó lesz...

-           Jó? Kinek? Neked igen?

-           És neked is... meglátod...

-           Nekem nem - mondta Juci, pedig ebben a pillanatban arra gondolt, hogy talán igaza van ennek a Krónikásnak, neki is jó lenne, hiszen eddig is mindig jó volt, és ezt kiérzik róla a férfiak.

(Új Magazin Könyvek. Budapest, 1936. 84-92.)

Jobb posztcímet nem tudtam kitalálni. Nem kimondottan Krúdy miatt mentünk ki Óbudára, de ha már ott voltunk nem hagyhattam ki. Meglátogattam az író egykori Óbudai lakását. A hitelezőkkel küzdő írótól nem sok hagyatékot tudtak kiállítani. A kiállított tablókat, és a rajtuk levő ismertetőket érdemes elolvasni.

„Nekem soha nem volt otthonom...” – Krúdy Gyula budapesti életének színterei

A kiállítás Krúdy hajdani szegényes, óbudai lakásának két szobájában várja a látogatókat, ott, ahol az író élete utolsó három évét töltötte, s ahol meghalt. Az egyikben az albérleteket, olcsóbb vagy jobb szállodákat, átmenetinek bizonyult polgári otthonokat mutatjuk be, amelyek a fővárosba költözésétől, 1896-tól 1933-ig keretet adtak a hétköznapjainak. A másikban pedig azokat a vendéglátóhelyeket, amelyeket szeretett, törzsvendégként látogatott, és műveiben is megörökített. Forrás: http://www.mkvm.hu/index.php?p=list&id=197&tbl=kiallitas

A kiállításról távozóban nem tudtam megállni, hogy ezt az utcasarki kopott kerékvetőt le ne fényképezzem. Jó sok lovas kocsi kereke koptathatta.