Tatára mentünk. A feleségemnek ott volt munkája, én meg leszállítottam az autónkkal. Amíg a feleségem dolgozott, én egyedül kóboroltam a városban. Újabb múltmentő posztokhoz gyűjtöttem élményeket és készítettem képeket. Előbb-utóbb készül majd bővebb élménybeszámoló is, de most csak egy kis Tatai csodáról a Fellner Jakab kilátóról írok. Aki Tatán jár, nem tudja nem észrevenni. Íme, készítettem is róla képet. A kilátó zárva volt, így a tetejéről nem tudtam a panorámában gyönyörködni, de sikerült megtudnom, hogyan is készült egykor a sörét.

A sörét golyó alakú, 1,5-15,5 mm átmérőjű, ólomötvözetből vagy acélból készült lövedék, melyekből egyszerre többet kézi vadászfegyverből lőnek ki. A sörétet sok más célra is használják: például nyers vas és acélöntvényeket a revétől és a rátapadt homoktól sörétszórással is tisztítják. A sörétet hagyományosan söréttoronyban készítik: a középen üres többemeletes torony felső szintjén lévő tégelyből a megolvasztott ólomötvözetet csepegtetik, a cseppek lehullva a felületi feszültségtől gömb alakot vesznek fel majd kihűlve megszilárdulnak. Ilyen söréttornyok láthatók Magyarországon Tatán és Tolna megyében, a Kölesdhez tartozó Borjádon. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%B6r%C3%A9t

Az elmúlt két hétben Zsámbékon és Móron is voltunk borospince látogatáson. Zsámbékon a feleségem érdekességként megjegyezte, hogy a présházban hurkatöltőből négy darab is van.  

- Nem hurkatöltők azok, hanem szénkénegezők, mondta a szőlősgazda.

Nem csodálom, hogy nem ismerte ezt a szerkezetet a feleségem, hisz a filoxéra ellen már réges rég nem ezt használják. Nem bizonyult egy hatékony módszernek. A végső megoldás a filoxérának ellenálló amerikai vadalanyba történő oltott vessző bizonyult a legjobbnak. — tudtuk meg móron a borászati kiállításon, ahol szintén három darab volt ebből a ma már nem használt szénkénegezőből. Kiállítási tárgynak szép, és érdekes. Nem véletlenül írtam én már korábban is róla (http://multmento.blog.hu/2010/10/18/mi_a_csuda_lehet_ez_a )

A filoxéra elleni védekezésről Jókai Mór  is írt (Idézet a Kertészgazdálkodási jegyzeteiből, úgy, ahogy annak idején megírta.):

Filokszéra elleni védekezés.

Eddig az olyan magamforma szőlősgazdák számára írogattam, a kik a saját emberségükből törekszenek a szőlőiket helyreállítani, nem törődve szomszédokkal, nem keresve szövetkezeteket, nem kérve a kormánytól segélyt, a képviselőháztól törvényt; hanem járnak a maguk esze után és ültetnek hazai szőlővesszőt, nem válogatnak az amerikaiban.

Majd később olyan jegyzeteket is fogok közölni, a miket elolvashatnak azok a szőlősgazdák, a kik szövetkezetbe akarnak állni, állami segélyre támaszkodnak, s amerikai szőlővel akarnak boldogulni.

Mert mind a két felfogás helyes és hasznos. Lehet boldogulni az elsővel is, a másodikkal is. Csakhogy aztán egy nyomon kell maradni.

Az első kategóriához számítom azokat a magyar szőlősgazdákat is, a kiknek még épségben van megtartva a régi hazai fajta szőlőskertjük, menten a filokszérától (mint a pozsonyiak), vagy meg van már támadva, de védekeznek ellene, mint a dörgicseiek és saját magam is.

Azt hiszem, hogy senkinek sem kell bemutatnom, hogy milyen az a filokszéra? A ki nem látta természetben, megismerheti a népszerű füzetekből, a mikben le van írva és rajzolva, sokszoros nagyításban.

Nálam minden szőlőmunkás kap egy nagyítóüveget (egy forint az ára), hogy a szőlő gyökerén megvizsgálhassa a gyanús sárga foltot.

A filokszéra egy évben négyszer szaporít, úgy, hogy egyetlenegy tavaszszal született özvegy filokszérának őszszel már ezerekre megy a törvénytelen ivadéka, mely a szőlő gyökereit szívja, rágja.

Nyáron nem sínyli ezt meg a szőlőtő; mert csodálatos tenyésző erejével minden lerágott gyökere helyet két újat hajt; de a filokszéra télen is él és zabál, a mikor a szegény szőlő már nem tudja a gyökereit helyre pótolni. Ezért hallani azt a sűrű lamentálást, »tavaly még pompás szüretet adott a szőlőm s tavaszszal már ki sem hajtott!«

Nem bizony, mert már nem volt gyökere! »Egy« télen át a filokszérától meglepett gyökerek úgy elkorhadnak, hogy ha az ember a szőlőtőkét csizmasarokkal megrúgja, csak kidül a földből: egy gyökérszál sem tartja benne. A melyik még kihajt is, nyurga venyigét ereszt, sárga rezgő nyárfa levelekkel; s ha még fürtöt is hoz, annak a bogyói nem nőnek nagyobbra egy köles-szemnél.

Úgy van a szőlő a filokszérával mint az ember a tüdőbajjal. Ha mindjárt az elején gyógyítás alá fogják, kiépül belőle; de ha már akkor viszik az orvoshoz, a mikor azok a láthatatlan gyilkosok, a bacillusok, elpusztították a tüdejét, akkor már új tüdőt nem tud neki csinálni se a »vérsavó«, se a »meráni levegő«. A szőlőnél is addig kell a veszedelmet elhárítani, a míg életerős, mert mikor már a szőlő elsárgulásával maga panaszkodik a bajáról, akkor már el van veszve: új gyökeret nem csinál neki a szénkéneg.

Azért ezt a sort írja föl minden szőlősgazda a szobája ajtajára:

»A mint meghallod, hogy öt mérföldnyi közelben valakinek a szőlejét megrontotta a filokszéra, rögtön szénkénegezd be a magad szőlőkertjét!«

Mert már az akkor tele van filokszérával. - Csakhogy még nem panaszkodik.

A télen fölhízott filokszéra kora tavaszszal feljön a föld Szinére, szárnyat kap, repülővé lesz. Jó meleg napokon puszta szemmel jól látni azt a szúnyograjként zsongó filokszéra-gomolyt a verőfényben. S ha azután jön egy jó szél, az végig fújja a repülő filokszéra-tábort s teleszórja vele öt mérföldnyi területen az egész szőlőhegyet: jut belőle mindenkinek.

Én tehát egész nyáron át hagyom a filokszérát mulatni; dehogy háborítom a szőlőt növés, érés közben a szénkénegezéssel. Hogy a szőlő nyáron át oda sem néz a filokszéra pereputtynak, bizonyítja azzal, hogy ősz felé alig győzöm letördelni róla a másodszori termés virágait és egresfürtjeit; hanem aztán, a mint leszüreteltünk, a mint a szőlőt először is betrágyáztuk (lásd alább »műtrágya« rovatnál), azután befedtük, akkor neki állunk a szénkénegező géppel s elkezdjük a filokszéra-irtást. (Kiválasztva hozzá a kedvező száraz időt; mert nedves talajban nincs hatása a szénkénegnek.)

Azt pedig ily módon hajtjuk végbe:

Két munkás elől megy, kiki egy régimódi szőlőfúró vassal. Azokkal likat fúrnak - egy lábnyi távolban a szőlőtőkétől. Ilyenformán minden szőlőtőkére négy lyuk szolgál. Az előleges lyukfúratást azért ajánlom, hogy a szénkénegező gépnek a csapja ne veszélyeztessék, mely, ha a föld között valami kőre talál, könnyen eltörik s akkor hasznavehetetlenné lesz.

Azután jön a harmadik munkás a géppel, melynek fecskendő csöve hat grammra van mérsékelve. (Többet nem kell: mert a nagyon sok a szőlő gyökerének is megárt.) A kezelő munkás egy tenyérütéssel befecskendi a szénkéneg nedvét, mely abban a perczben gázzá válik: a negyedik munkás aztán rögtön betömi a szénkénegezett lyukat egy fejszefokkal.

Akkor aztán ott hagyjuk a szőlőt s tavaszig bele sem lépünk. A mi élő filokszéra volt a gyökereken, az mind megtért a pokolba: ott maradtak csupán a petéi, azoknak nem ártott a marógáz: azok tavaszszal kikelnek, nyáron át újra elszaporodnak, őszszel újra legyilkoljuk őket. S ez a kedélyes háború így folyik nálam már tizenhárom év óta; úgy hogy most már keresve is alig találunk a szőlőkön filokszérát; hanem azért én folytatom a szénkénegezést; mert tudom jól, hogy a mi rossz van a földön, az tökéletesen el nem vész soha.

Megjegyzem még, hogy a szénkéneg még a nagyobb szörnyetegeket is megöli, mint a cserebogár pajorját s a csajkó és ormánybogár kukaczait, a kik a földben telelnek.

Nem árt-e a szénkénegezés magának a szőlőtőkének?

Bizonyosan árt. Az a maró gáz a szőlő finomabb gyökereit is föledzi.

Azért én sohasem szénkénegeztetek tavaszszal, mint sokan mások, a kik ezt azért teszik, hogy a tavaszszal kikelt férgeket eleve elpusztítsák, mert ez árt ugyan a filoxerának, de a szőlőt is megakasztja a kikeletkor megindult tenyészetében, nyáron sem szénkénegezek, mert akkor meg a szőlőfürt fejlődése akad fönn, hanem szénkénegeztetek őszszel; egész télen aztán módjában van a tőkének a sérült gyökereket behegeszteni.

Hogy azonban erre teljes ereje is legyen a szőlőtőkének, azért szükséges az őszi szénkénegezést az őszi műtrágyázásnak megelőzni. Forrás: http://mek.oszk.hu/11500/11569/11569.htm

Az idei évben az Úr Napját Zsámbékon ünnepeltük. A templomkertben az ünnepi mise előtt készültek a szabadtéri virágos sátrak a körmenethez. A templomkert sarkában a nagy fa alatt modern betonasztal, és padok. Gondoltam, oda megyek az árnyékba pihenni.

Ott láttam, az asztallapjára alkoholos filccel a kerthez illő malomjátékot rajzoltak. A játékhoz 9db kis fehér kavicsot, és kilenc kék gombot is kikészítettek,

Elmentem, a templomtornyot fényképezni. Amikor visszamentem a padhoz, már foglalt volt, a szabadtéri misén később játszó zenészek éppen malmoztak. Sajnos erről már nincs képem. Aki nem hiszi, járjon utána.

A blogstatisztika szerint ez most éppen a nyolcszázadik posztom. Amikor hét éve elkezdtem a blogolást nem gondoltam, hogy eljutok eddig és nem hagyom abba. Megszerettem a blogolást, ezért mindenképpen folytatom. Most éppen nagy pörgésben vagyok a munkahelyemen. A hétvégeken sincs megállás, hol a hétvégi ház körül kell tevékenykedni, máskor meg sofőrt játszani. A blogra most a nyári időszakban kevés időm jut. Gyűjtöm és raktározom kincseim, hogy előbb utóbb bemutathassam itt. Amíg a szabadidőm nem lesz több, addig azt gondoltam ki, hogy nyári üzemmódra váltom a blogom. A nyári üzemmód azt jelenti, hogy a szokás szerinti SZ – betűs napokon, azaz, minden Szerdán és Szombaton meg fog jelenni egy poszt, de ezek csak egy, esetleg kettő képet és rövid kis kommentárt fognak tartalmazni. Nem lesz különösebb mondanivalóm, csak annyi, hogy nekem tetszik. Remélem Nektek is. A mai napra egy falfirkát hoztam a Podmaniczky utcából. Nem tudom ki készítette. Én csak lefényképeztem, mert tetszik.  

A Szabadkőművesekről sokan azt hiszik, hogy gyűléseiket eldugott helyeken, sokszor a föld alatt tartották, tudásukat félve őrizték. Aztán, ha a Podmaniczky és Vörösmarty utca kereszteződésében feltekintünk a tekintélyes méretű sarokházra, rá kell jönnünk, hogy ez csak legenda. Ebben a sarokházban találkoztak évtizedekig a szabadkőművesek. Homlokzata a földszinttől a tetőig bárkinek megmutatja, hogy ezt a házat szabadkőművesek tervezték, és használták egykor.

A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy központja, VI. Podmaniczky utca 45. (Ruppert Vilmos, 1894-1896)

A sokáig romos, a Podmaniczky és Vörösmarty utcák találkozásánál álló sarokház mellett sokszor elsétáltam anélkül, hogy felismertem volna a kivételes nagyszerűségét – hiszen ez nem egy átlagos bérház, hanem az 1886-ban egyesült két magyar szabadkőműves csoport, (a János-rendű, valamint a skót rítusú Nagyoriens) a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy első állandó központja. Az egyik tag, Ruppert Vilmos terveit 1894-1896 közt építették, benne Róth Miksa üvegmunkáival, a korábbi nagymesterek arcképei pedig a XIX. század egyik legjelentősebb magya festője, Than Mór festményein keresztül köszöntek vissza a nagymesteri szoba falain.

Az épület az első világháború alatt a Nagypáholy által hadikórházként üzemelt, 1920. májusában pedig a Magyar Országos Véderő Egylet foglalta el a páholyházat, négy nappal a páholyélet Dömötör Mihály belügyminiszter általi betiltása (1920. május 18.) előtt.

"Ha kíváncsiságból jöttél, távozzál! Ha félelem lepett meg, ne menj tovább! Ha nem tudsz eszmékért lelkesedni, érdek nélkül, közjóért dolgozni, fordulj vissza! Ha kitartó vagy, látni fogod a világosságot." – felirat a Nagypáholy sötétkamrájában, amely a páholyba való felvétel előtti elmélkedésre, szellemi végrendelet írására szolgált.

1945 februárjában, még javában a harcok alatt újra a szabadkőműveseket találjuk az épületben, akik a korábban már odaköltözött Nemzeti Parasztpárt VI. kerületi szervezetével közösen használják az ingatlant egészen 1947-ig, mikor a Parasztpárt kiköltözik. A nagypáholy azonban nem sokáig örülhet a visszaszerzett épületnek, hiszen 1950-ben a ÁVO elfoglalja a házat és oda helyezi a központját.

Megszűnésük után a Belügyminisztérium egyik részlege veszi át a helyüket, akik egészen a rendszerváltásig használják az egyre romló állapotú házat.

Az ezt követő másfél évtizedben az egykori nagypáholy épülete üresen áll, majd megkezdődik 74 szobás luxusszállodává alakítása, amely külsőleg majdnem teljesen elkészül, de vélhetően a válság megtorpedózta ezt a projektet is. A hotel magyar és angol nyelvű honlapja szerint hamarosan nyitnak, de erre más jel nem mutat. Forrás: http://24.hu/kultura/2015/09/10/husz-budapesti-szellemhaz-amit-azonnal-meg-kene-menteni/

Az előző posztban írtam, hogy a Péterfi István Emlékezés kötetét megvásároltam. Képzeljétek a könyvben Ex Libris is volt. Úgy látszik ez a könyv rám várt, mert a könyv első tulajdonosa régi ismerősöm a húgom könyvespolcáról. Altai Margit: Amit az óra mesél – pöttyös könyv formájában ott ált a könyvespolcon.

Altay Margit, író, ifjúsági író, újságíró, szerkesztő, Született: 1881. január 6. Budapest - Meghalt: 1972. február 7. Budapest

Kikeresztelkedett zsidó családból származott. A család egyik ága dentai előnévvel magyar nemességet szerzett (1905-től). Sz: Gomperz Náthán (†1904). Testvére: Königstein Dávidné Gomperz Sophie és Freund Sándorné Gomperz Antónia. F: Altai Rezső. Leánya: Altay Margit (1899–1977), írói nevén Altay Magda orvos, író, műfordító, Schulhof Ödön (1896–1978) orvos, reumatológus, egyetemi tanár felesége.

Középiskolai tanulmányai befejezése után ápolónői és védőnői vizsgát tett (1914-ig). Az I. világháborúban önkéntes vöröskeresztes ápolónőként szolgált (1914–1918), az 1920-as évektől csak az irodalomnak élt: ifjúsági színdarabokat, meséket, leányregényeket írt, és klasszikus gyermekirodalmat fordított. A Pesti Napló ifjúsági rovatának munkatársa, szerkesztője (1920–1926), a Tündérvásár c. gyermeklap szerkesztője és kiadója (Margit néni néven, 1926–1936), a két lap egyesülése után Az Én Újságom–Tündérvásár szerkesztője (1936–1937). A Walt Disney Stúdió rajzfilmjeinek fordítója és a rajzfilmek alapján készült mesekönyvek szerkesztője (részben név nélkül, 1938–1944). A modern magyar leányregény-irodalom egyik megteremtője és igen termékeny, rendkívül népszerű művelője. Pályája kezdetén elsősorban gyermekszíndarabokat írt, ill. a Fiatal leányok színműtára c. sorozat szerkesztője (1909–1914). Az I. világháború idején színdarabjait átdolgozta mesékké, kisebb történetekké, a Margit néni néven kiadott Tündérország–meseország c. kötetének váratlan sikere után kizárólag gyermek-szépirodalommal foglalkozott. Felkérték a Pesti Napló ifjúsági rovatának vezetésére (így ő volt az első magyar nő, aki egy napilap belső munkatársaként, rovatvezetőként tevékenykedett!, 1920-tól). Szerkesztőként sorra jelentette meg regényeit „fiatal leányok számára” (A végzet útjai, 1922; A kis hercegnő, 1923; Az amerikai lány, 1924). Az újabb sikerek hatására Tündérvásár címmel ifjúsági irodalmi folyóiratot jelentetett meg (ez volt az első magyar folyóirat, ami szinte kizárólag csak leányirodalmat és meséket közölt, 1926-tól; 1936-ban egyesült Az Én Újságommal). Kezdeményezte a Tündérvásár Könyvtára című könyvsorozat megjelentetését. Itt jelentek meg többek között a klasszikus gyermekirodalom fordításai (közülük a legismertebb Lewis Carroll Alice a Csodák országában c. műve, 1927). Ifjúsági irodalom mellett kortárs német és angol nyelvű szépirodalmat (pl. Edgar Allan Poe műveit) és lektűröket is tolmácsolt (pl. Hedwig Courths-Mahler műveit). Az 1930-as évek végén a Palladis Kiadó megszerezte a Walt Disney Stúdió rajzfilmjeinek kiadási jogát; az akkor nagy szenzációnak számító, színes animációs filmek történeteit Altay Margit fordította le (pl. Donald kacsa könyve, 1940). A II. világháború végén néhány évig sorra kiadták régi ifjúsági történeteit, különösen A porcellánbaba lett nemzedékek kedves meséje. Az 1950-es évektől nem jelenhettek meg írásai, majd 1956 után a konszolidálódó rendszer rávette, hogy közreműködjön az újonnan indult Pöttyös Könyvek c., kifejezetten leányoknak szóló sorozat műveinek összeállításában. Utolsó jelentős műve, az Amit az óra mesél (1959) egy évszázadokon átnyúló történetfolyam, amelynek középpontjában egy 150 éves tiroli falióra áll.

Budapesten élt és tevékenykedett, gyermekkora a Belvárosban (IV. kerület Hajó utca, ma: Fehér Hajó utca) telt el. Tiszteletére, Fehérvárcsurgón, egy Altay Margit Kör alakult, regénye honoráriumából élete végéig támogatta a helyi könyvtárat; mesepadokat vett a gyermekek számára. Több mint 200 regényt és nagyobb elbeszélést írt és fordított, az írás mellett nemzetközileg is híres, népviseletbe öltözött babagyűjteménye volt. Írásai Altai Margit, ill. Margit néni néven is megjelentek. Forrás: http://nevpont.hu/view/11381

Most, hogy a poszthoz kerestem Altay Margit írást, egyetlen kis meséjét találtam meg a neten teljes terjedelmében. Ezt a mesét 5 éves koromban hallottam először, az unokatestvérem nagymamájától. Nem véletlenül mesélte el. Nem csak a mesebeli király volt pöszögő, hanem én is. Ezzel a kis aranyos erőszaktól mentes mesével kívánok további szép derűs napot minden kedves olvasómnak.

Altay Margit: Pöszögő király meg a három fia

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, akit úgy hívtak, hogy Pöszögő. Nagyon jó király volt, mindenki, nagyon szerette, mert hát bölcs is volt, meg jószívű is volt, de ha szóra nyitotta a száját, bizony alig lehetett a nevetést visszatartani, mivelhogy király erősen pöszögött. Ha azt akarta mondani, hogy esik az eső, hát az így hangzott: „eszik az esző”. Volt egy sógora, akit úgy hívtak, hogy Sándor, azt persze csak Szándornak szólongatta, és sokszor felhangzott a folyosón, amint Sándort kereste: „Szándor, Szándor, sziessz, szürgőszen szükszégem van a szegítszégedre!” A serpenyőt állandóan szerpenyőnek hívta, sört szörnek, sót szónak, a salátát szalátának és a feleségét, Sárikát, Szárikának.

Hát bizony bajnak baj volt, hogy a király pöszögött, de az még hagyján! Pöszögő király három fia se beszélt rendesen. Hej, pedig gyönyörű szál legények voltak, úgyhogy a legszebbik leányzó is rajtuk felejthette a szemét, de mihelyt beszédbe kezdtek, bizony csak nevettek rajtuk.

A legidősebbet Máriusnak hívták. Az úgy beszélt, mintha mindig náthás volna; ha bejelentette magát valahová, azt mondta: „Bondják beg, hogy itt van Bárius herceg.”; ha a szakács kérdezte, hogy mit főzzön, Márius herceg így rendelte meg ebédjét: „Ba barhaúst főzzön bazsolás bártással.”

Ilyen volt hát Márius herceg, no de öccse, Ciprián se volt különb. Annak meg az volt a szokása, hogy elakadt a beszédben, és egy-egy szótagot néha ötször-hatszor is ismételgetett. Vele nemegyszer megtörtént az a baleset, hogy ha bemutatkozott, éppen a neve mondása közben akadt el a nyelve, s csak azt hajtogatta: „Cipri-iá-iá-ián herceg vagyok!” Vagy valami udvari emberen akarta elismerését kifejezni, s azt mondta: „Kegyed milyen okos-kos-kos-okos!” És az is előfordult, hogy valamilyen szép kisasszonyt akart megdicsérni, és váltig hajtogatta: „Milyen elbályoló-ló-ló-ló!” – amit nem volt éppen kellemes hallgatni.

No de valamennyi között Roderiknak, a legkisebbnek volt a legnagyobb nyelvhibája, mert ő még mindig úgy selypített, mintha valami karon ülő kisbaba volna. Pedig hát a három fiú között ő volt a legszebb és a legdélcegebb, akinek már szintén ott pelyhedzett egy kis bajusz az orra alatt. Annál furcsább volt, mikor az inastól így kérte a reggelijét: „Téjem, hozzon netem távét.”; vagy amikor lovagolni akart, kiadta a rendeletet: „Téjem szépen, nyeljgeljenek fel netem egy tüzesz pajipát”; vagy pedig mikor megjelent egy fontos tanácsülésen, bemutatkozott az idegen uraknak: „Jodejik tijályfi vagyot!”

Hej, nagyon búsult ezen a király, de még sokkal jobban a királyné. Sírt is keservesen, mikor a fiúk megnőttek, mert úgy gondolta, hogy egyikük se kap majd feleséget. De a király, aki nagyon bölcs volt, megvigasztalta, és azt mondta neki, hogy ez csak külsőség, és attól még nagyon jó és derék emberek lehetnek a fiai. De a királyné, aki nagyon hiú volt, mégis elhívatta a legkiválóbb bölcseket, orvosokat, hogy segítsenek valahogyan a fiain, de egyetlenegy sem akadt, ami meg tudta volna szabadítani a fiatal hercegeket hibájuktól.

Történt egyszer, hogy a szomszéd király közhírré tetette, hogy beleunt az uralkodásba, mivelhogy fáradt is már, meg öreg is már, már, hát szeretné, ha valaki átvenné tőle a királyságot. Persze nem adja át a trónt holmi jöttmentnek, hanem csak egy délceg királyfinak, aki a legjobban megtetszik majd az ős szépséges leányának, Marika királykisasszonynak.

Akit Marika választ, az lesz majd a férje és egyben az ország jövendő királya, mivelhogy az öreg királynak nincsen fiúgyermeke, meg a nép is szívesen veszi majd, ha Marika királykisasszonyból királyné lesz.

No, hát eddig szólt a hirdetés, mikor odaállt Pöszögő király elé a legnagyobbik fia, Márisus, és mondta:

- Kedves apámurab, elbegyek én szerencsét próbálni, bert nagyon szeretéb áb, ha feleségül kapnáb a királykisasszonyt.

A király végignézett a fián, és azt gondolta, hogy bizony elég csinos legény ahhoz, hogy Marika királykisasszony belészeressen, azért hát nem is tartóztatta tovább, sőt még inkább biztatta:

- Csak eredj, fiam. Szok szerencsét kívánok az útra.

Az anyja is megöleltet és megcsókolta, és jó szóval bocsátotta el.

Hát alig megy Márius egy mérföldet, találkozik egy csúnya öregasszonnyal, aki se szó, se beszéd, csak odaáll elibe, és mondja:

- Hallod-e, te királylegény, tudom ám, mi járatban vagy, és szívesen segítek rajtad. Anyád egyszer jó szívvel volt irántam, és azt meg akarom hálálni. A világért se menj Marika királykisasszony elé, míg meg nem találtad a csodakavicsot. Ott fekszik a folyóparton, a hetvenedik fűzfa tövében. Mindjárt megismered, mert nem ám olyan mint a többi kavics, hanem szakasztott olyan piros, mint az ajkad. Ha szólsz a királykisasszonyhoz, azt a kavicsot szorítsd az ajkaid közé.

Ezt mondta a vénasszony, aztán úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

Márius hallotta a szót, és egy picit gondolkozott is rajta, sőt oda is ment a folyópartra, és meg is számolt vagy negyven fűzfát, de aztán abbahagyta a keresést. Lusta is volt, meg nem is igen hitt az öregasszony szavában. Aztán meg attól is félt, hogy amíg így keresgél, más királyfi megelőzi. Otthagyta hát a folyópartot a végtelen hosszú fűzfasorral, és sietett a szomszéd király palotájába.

Mihelyt odaért, menten be is bocsátották. A trónteremben ott ült már az öreg király, aki olyan öreg volt, hogy hófehér szakálla egészen a földig ért. No, ha a király öreg volt, annál fiatalabb volt a leánya. És milyen gyönyörű! Márius herceg szinte rajta felejtette a szemét, és ajkáról őszintén fakadt a szó, mikor mondta:

- Bily gyönyörű vagy, Barika. Begkérleg, légy bátkám, Barika!

A királykisasszony előbb tágra nyitotta a szemét a nagy csodálkozástól, és aztán sértődötten állt fel.

- édesapám, hallja, hogy szólít engem Márius herceg? Barika. Hát Barika vagyok én? Kikérem magamnak!

Ezzel a királykisasszony fogta magát, és kiment a trónteremből. Márius herceg pedig szomorú szívvel indult haza.

Mikor hazaért és elmondta, hogy járt, bizony búsultak a szülei, de annál jobban örült Ciprián herceg, mert most már ő bizakodott abban, hogy megszerzi magának feleségül a szépséges Marikát. Mindjárt fel is nyergeltette a lovát, és elindult lánykérőbe. Apja, anyja szerencsét kívánt neki, és nehéz szívvel engedte útra.

Hát bizony ős is szakasztott úgy járt, mint a bátyja, mert alig lovagolt egy mérföldet, szembekerült vele a csúfondáros vénasszony, aki megállította.

- Hallod-e, te királylegény – mondta neki az öregasszony. – Tudom ám, hogy mi járatban vagy, és segíteni akarok rajtad. Anyád egyszer jót tett velem, és azt szeretném megszolgálni. No hát figyelj jól rám. Menj a patak partján, és számolj hetvenhétszer hetvenhetet. Mikor kimondtad az utolsó hetvenhetet, nézz le a földre, és ott egy hófehér követ fogsz találni. Könnyen ráismersz majd, mert szakasztott olyan fehér és fényes lesz, mint a tulajdon fogad. No, azt vedd fel, és őrizd meg jól. Mert ha Marika királykisasszony elé kerülsz, azt szorítsd erősen a fogad közé, és úgy beszélj vele.

Hallotta a szót Ciprián herceg, és nagyon megörült neki. Odament a folyóparthoz, és addig járt ott, amíg hetvenhétszer hetvenhétig számolt. Mikor ott tartott, lenézett a földre, s csakugyan ott feküdt a lába előtt egy apróka fehér kavics, olyan akárcsak egy kis fog. Ciprián felvette, és zsebre tette. De mivel nem volt valami rendes fiú, hát bizony csak úgy afféle könnyű módon, egy zsebkendő meg egy plajbász meg néhány lom közé tette, ami ott húzódott meg a zsebében. Az egész úton nem törődött a kis fehér kaviccsal, csak amikor már a királyi palota elé ért, akkor gondolt rá, hogy jó lesz előszedni; kereste, kutatta a zsebében, de bizony nem tudott ráakadni. Biztosan kirázta valahol útközben. Mit volt mit tennie?

De ha már ott volt, akkor be is ment. És amikor ott állt a királykisasszony előtt, nem sajnálta, hogy eljött. Olyan gyönyörű volt Marika királykisasszony, hogy már szebb nem is lehetett. Ciprián herceg térdet hajtott előtte, és mert arra gondolt, hogy csak Marikával tudna igazán boldog lenni, hát elrebegte:

- Ó, csak te-ve-teve-te-ve-teveled tudnék boldog lenni!

De a királykisasszony durcásan felugrott a trónszékről, és még a könny is ott ült a szemében, mikor apjának mondta:

- Apuska, hallja, azt mondta, hogy teve! Akkor a másik, aki Barikának szólított, még sokkal udvariasabb volt. Ó, micsoda rettenetes kérők ezek!

És Marika királykisasszony sírva ment ki a szobából. Ciprián meg szégyenszemre szedte a sátorfáját és sietett haza.

Akármennyire is tartóztatták Pöszögő királyék a legkisebb fiukat, Roderikot, ő is mindenáron szerencsét akart próbálni Marika királykisasszonynál. Hiába kérte az anyja, hogy maradjon, hiába az apja, ő mégis elment. Felkantározta legszebbik lovát, és felvette a legpompásabb bársonyruháját meg a tollas kalpagot, és bizony, mikor így elindult, mindenki csodálkozva nézett utána, mert ha mindig is szép volt, most igazán csodagyönyörűnek találták.

Hát alig lovagolt Roderik herceg éppen egy mérföldet, mikor csak elibe toppan egy öreg, nagyon öreg asszony, és mondja:

- Hallod-e, te királylegény, jól tudom mi járatban vagy, és segíteni akarok rajtad, mivelhogy anyád egyszer jót tett velem. Jól figyelj rám! Menj a folyó partján végig, és fordulj körbe minden fűzfánál háromszor. Éppen mikor hétszázhetvenhetedszer fordulsz meg, nézz le a földre. Egy rózsaszín kavicsot fogsz találni. Könnyen ráismersz, mert szakasztott olyan rózsaszínű lesz, mint a nyelved. No, azt a követ vedd fel, és jól ügyelj rá, hogy el ne veszítsd. Mikor Marika királykisasszony elé érsz, akkor csúsztasd azt a követ a nyelved alá. Aztán csak beszélj bátran.

Ezt mondta az öregasszony, és úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

A királyfi pedig boldogan lovagolt le a folyópartra, és minden fűzfánál háromszor megfordult maga körül. Bizony már kicsit elszédült, mikor a hétszáz körül járt, de a világért se akarta abbahagyni. Hát amint éppen hétszázhetvenhetedszer megfordult, egy rózsaszínű kövecske feküdt a lába előtt. Roderik felemelte, és vigyázva tette a legbelső zsebébe. Az úton is mindig csak azt nézte, megvan-e. bizony megvolt, nagy örömére a hercegnek. Mikor a királyi palota elé ért, becsúsztatta a nyelve alá. Kicsit zavarta ott a kő, de a világért se dobta volna ki, mert meg akarta fogadni az öregasszony szavát. Aztán felment a trónterembe, ahol már ott ült a szakállas öreg király meg a csodaszép lánya, Marika királykisasszony. Olyan szép volt Marika, hogy Roderik hercegnek szinte nyitva maradt a szája ámulatában. De csakhamar összecsukta, mert eszébe jutott a kő, amit ott őriz a nyelve alatt. Néhány pillanatig csak némán nézte a lányt, aki biztatóan mosolygott feléje, majd végre megszólalt:

- Szépséges királykisasszony, alig tudok szólni a nagy bámulattól. Hiszen te szebb vagy, mint amilyennek legszebb álmomban elképzeltelek!

Ezt mondta a herceg, és mikor kimondta, maga is csodálkozott. Nem azon, amit mondott, mert hiszen az a szívéből fakadt, hanem azon, ahogyan mondta. Egy cseppet sem selypített. Úgy beszélt, mint minden más rendes ember.

A királylánynak is tetszett a szó meg a herceg, egy percig sem habozott tovább, kezét nyújtotta Roderiknak, és azt mondta, hogy szívesen lesz a felesége.

No, megörült ennek az öreg király is, szívére ölelte Roderikot, és mindjárt meg is tették az előkészületeket a lakodalomra. De akármilyen boldog volt Roderik szépséges menyasszonyával, a kőre nagyon vigyázott ott a nyelve alatt, mert attól félt, ha elveszíti, talán megint újrakezdi a selypítést. Végre már annyira megszokta a rendes beszédet, hogy el mert válni a rózsaszínű kövecskétől. De azért még ma is nagy becsben tartja, ott van aranyba foglalva a királyi kincstár szekrényében. Roderik hercegből pedig királyfi lett, és boldogan élt szépséges feleségével, Marikával, még ma is, ha azóta már meg nem haltak. Forrás: http://mesemorzsa.blogspot.co.at/search/label/Altay%20Margit