Az Eötvös utca 29. előtt sokszor mentem ár el, megcsodáltam a beugró homlokzatát. Az utca ezen a részen végig zártsorú beépítést kapott, ennek a háznak az U alakú beugró homlokzata kivétel. Az U két szára között egy csobogós kis kert is került. Éppen jöttek ki a rácsos kertkapun, én pedig beosontam. Így jól le tudtam fényképezni a Basilides-Péterfi házaspár emléktábláját.  Akkor még nem tudtam, hogy ennek a számomra alig ismert házaspár élettörténetének a kutatása egy hetemet fogja igénybe venni.

Basilides Mária Jolsván született 1886. november 11-én. Tanulmányait a budapesti Zeneakadémián végezte 1905–1911 között Sík József tanítványaként. 1911-ben debütált színpadon, az egykori Népoperában (később Városi Színház), Nouges Quo Vadis című operájában. Az operaház 1915-ben szerződtette, majd a társulat örökös tagjává választotta. Számos alkalommal vendégszerepelt külföldön, így Berlinben, Drezdában, Münchenben, Prágában, Bukarestben, Londonban, Koppenhágában, Bécsben, Antwerpenben, világhírű karmesterek – Richard Strauss, Bruno Walter, Erich Kleiber, Fritz Busch, Hans Knappertbusch, Hermann Abendroth – vezényletével. A színpad mellett énekelt a Filharmóniai Társaságban, az Ének- és Zeneegyesületben és a Palestrina kórusban is. Kiegyenlített, altregiszteres hangjának, valamint kiváló drámai érzékének köszönhetően a magyar operajátszás egyik kiváló egyénisége volt. Gazdag repertoárja Monteverdi, Händel és Gluck operáitól Verdin, Wagneren, Saint-Saëns és Erkel Ferenc művein át a Csajkovszkij-, Muszorgszkij- és Richard Strauss-operákig terjedt. Férje dr. Péterfi István (1884-1962) zenekritikus, ügyvéd volt. Budapesten halt meg 1946-ban. Hamvait a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. Jolsvai családjáról szól Móricz Zsigmond Az isten háta mögött című regénye. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Basilides_M%C3%A1ria

Ebből a rövid wikipediás szócikkből indultam el. Móricz  Zsigmond Az isten háta mögött című regényét gimnazistaként olvastam, akkor nem nagyon tetszett. Most felnőtt fejjel ismét elolvastam, innét:  http://mek.oszk.hu/01400/01435/01435.htm. Egészen más. Olvasás közben a regény szereplőiről eszembe jutnak az én életemben előforduló hasonló tulajdonságú barátaim, ismerőseim.  Felejthetetlen élmény. hamarosan talán papíros könyv formájában is megveszem, és elvonulok olvasni az isten háta mögé.

A szócikkből kiderült, hogy a Péterfi István emlékezéseit gyerekeinek lediktálta, azok pedig halála után kiadták. Nekem az egykori lakóhelyüktől alig 100 méterre az Aradi utca antikváriumában sikerült is megvásárolnom egy példányt ebből a visszaemlékezés kötetből. Nagyon olvasmányosnak találtam, így aztán hamar kis is olvastam, Két rövid fejezetet ide is beleteszek, hátha más is kedvet kap az elolvasására.

HÁZASSÁGOM ELŐZMÉNYEI

Ezerkilencszáztizenkettő őszén a Szappanos-penzióban ismerkedtem meg későbbi feleségemmel, Basilides Máriával.

A Szappanos-penzió - Budapest egyik legrégibb penziója -a Damjanich utca 28/b és 28/a szám alatt három vagy négy átalakított lakásban volt akkor már több mint három éve. Á penziót Szappanos Vilma, egy erdélyi földbirtokoscsalád leánya vezette. Volt két társa is; az egyik Szász Erzsébet, Szász Béla kolozsvári egyetemi tanár leánya, a „nagy” Szász család tagja volt. A másik Ochlitz Jolán, a konyha vezérnője, akit valamilyen ajánlás alapján vettek magukhoz, ő azonban nem volt erdélyi. 

A penzióban nagyon kedves, családias hangulat uralkodott. Én meg a bátyám ott „házifiúk” voltunk, annál is inkább, mert Szappanos Vilma már évek óta a bátyám barátnője volt, s tulajdonképpen a Szappanos-penzió alapítása is annak köszönhette a gondolatát, hogy Vilma fel akart jönni Budapestre, mert a bátyám is Pestre került tanársegédnek, a Bonctani Intézetbe.

Itt tehát igen jól éreztük magunkat, többnyire ide jártunk ebédelni, vacsorázni is. A társaság eleinte csaknem kizárólag erdélyiekből állott, és teljesen családi tónus uralkodott. Később aztán néhány más vidék is bekapcsolódott, így sokan voltak Szatmár-vidékiek, aradiak, de később az országnak minden tája felől jöttek a vendégek ide. Néhányan itt is lakiak, évekig. Közben a penziót nagyobbítani is kellett. Az a rész is, ahová a feleségem költözött, egy depandance volt a 28/a-ban.

Basilides Máriával egymás mellé ültettek bennünket az asztalnál, s mi hamarosan összebarátkoztunk. Azt azonban nem mondhatom, hogy még csak flörtölni is kezdtem volna Basilides Máriával, pedig kolozsvári jogász-szokás szerint ezt szinte kötelességszerűnek éreztem. Inkább családi körülményeinkről, az otthoni (ő gömöri volt, én meg erdélyi) dolgokról beszélgettünk. Máriában sohasem tapasztaltam semmiféle primadonnái allűröket, pedig neki már akkor is országos neve volt, hiszen még növendék korában feltűnt a tehetsége, és már a Zeneakadémia utolsó évfolyamáról az 1911-ben alakult Népoperához szerződtették. Oly sokat írtak róla már az első szezonban, mint másról még hosszú esztendőkön át sem. 

Basilides Mária igen szép nő volt, és tetszett is nekem, de mindig annyi nőügyem volt, hogy ezt az esetet az első perctől kezdve nem tekintettem úgy, hogy itt én valami komolyabb udvarló lehessek. Bizonyosra vettem, hogy egy ilyen neves primadonnának s szép, fiatal nőnek ki tudja, micsoda nagy ügyei vannak, meg aztán arra is gondoltam, hogy egy jelentéktelen külsejű, névtelen fiatal ügyvéd nem is jöhet nála semmiféle vonatkozásban számításba. Együttléteink azonban mindjárt a kezdettől fogva igen kellemesek, kedvesek voltak, mert Mária nagyon természetes, egyszerű, értelmes nő volt. Kis, néhány esztendős unokahúgáról olyan rajongással, annyi gyermekszeretettel tudott beszélni, mint én az én nővérem gyermekeiről. Igazi falusi, úgynevezett dzsentri-leány modora tükröződön egész magatartásában. 

Néhány nappal karácsony előtt mi, a penzió belső tagjai, valami mulatságon voltunk együtt. Akkor táncoltunk is Máriával, és egy kicsit összemelegedtünk, mert én őmellé kerültem a vacsora alatt is. De annyira nem volt semmiféle jelentős mozzanat a mi ismeretségünkben, hogy én még egy levelezőlapot sem küldtem neki Kolozsvárról, és az apám prédikációinak a hatása alatt (hogy tudniillik házasodjunk már meg, mert ő unokákat akar) egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy talán Basilides Mária lehetne az én feleségem. Egyébként is tudtam jól, hogy apám célzásai csakis a bátyámra vonatkoznak, csak úgy odafoglalt engem is, hogy ne legyen olyan kínos az, hogy csak a bátyámnak prédikálja a megházasodását. A bátyámra vonatkozóan is tudtuk: a háttérben az van, hogy apám ellenzi, hogy elvegye Szappanos Vilmát, aki egyébként mintegy nyolc évvel idősebb is volt a bátyámnál. Már évek óta rossz szemmel nézték szüléink a bátyámnak ezt a kapcsolatát.

Néhány napi kolozsvári karácsonyi tartózkodás után visszatértünk hát Budapestre. Arról volt szó, hogy a szilvesztert együtt töltjük a penzióban. Ez elmaradt, újév után azonban, mivel a Népoperában híres külföldi vendégek, közöttük Lydia Litkows-ka is szerepelt, mindennap elmentünk az előadásra. A január negyediki előadáson az egyik szünetben, amikor a Népopera büféjéből a lépcsőn feljövet a karomat nyújtottam Máriának, szembe jön velünk Haraszti Emil - aki különben akkor tanár és zenekritikus volt Budapesten, nekem pedig gyerekkori, kolozsvári ismerősöm, Basilides Máriának meg tisztelője - és tréfásan, csodálkozó mozdulatot tesz arra, hogy mi karonfogva járunk. Meg is kérdezte, hogy mit jelent ez, mire én viccesen azt feleltem:

-           Hát nem tudod, hogy mi jegyesek vagyunk?

Basilides Mária, aki „vette a lapot”, szintén így felelt:

-           Hát maga ezt nem tudta, Haraszti?

Haraszti persze tréfának tekintette a feleleteinket, mi viszont karonfogva maradtunk egészen a szünet végéig.

Ez után a bevezetés után a vasárnapi ebédet követően délutáni sétára mentünk együtt a szép, téli, friss, havas időben. A kissé síkos járdán a karonfogás szinte magától értetődött. . . S mi mind kijjebb, kijjebb mentünk a Ligetbe . .. Mindketten lelkesedtünk a természetért, s gyönyörködtünk a csillogó, fehér világban. Témáinkat és a jövőnek a képeit, amelyeket én úgy távolról érintettem, szokott optimizmusommal csillogóknak láttam. Basilides Mária igen kevésbeszédű volt. Tekintetében akkor is, talán még inkább, mint később, kissé melankolikus vonások voltak; de válaszaiból éreztem, hogy szívesen hallgatja beszédemet. Beszédemben semmiféle szubjektivitás nem volt, és korántsem volt semmi szerelmi vallomás látszata.

Késő délután érkeztünk vissza a penzióba. Mária átment az ő lakásába, én pedig látogatásokat tettem. Este, a vacsoránál aztán ismét találkoztunk. Vacsora után pedig egy barátommal együtt átmentem a depandance-ba. Barátomat (Burghardt Istvánt) mindjárt áthívta a szomszéd szoba lakója. így én egyedül maradtam Máriával . . . Hellyel kínált, leültünk, beszélgettünk, vártuk, hogy a társaság többi tagja is ide jön majd.

Ekkor azonban én, szinte minden meggondolás nélkül, ezt mondottam neki:

- Nézze Mária, most, hogy így egész napon át együtt voltunk, és ahogy magát mindjobban megismerem, azt gondolom, hogy ilyen feleséget kívánnék én magamnak. Házasodni akarok, gyermeket szeretnék. Úgy látom, hogy maga is éppen úgy szereti a gyerekeket, mint én.

Mária úgy nézett rám, mint aki nem is érti, hogy mit beszélek. Hiszen mindössze hat hete ismertük egymást, és nyilván, ahogyan eddig nekem sem, neki még kevésbé jutott eszébe, hogy házastársak legyünk. Ő nem is felelt, de nagyon melegen nézett rám. . . Néhány pillanat múlva láttam, hogy mondani akar valamit - azt sem tudom, hogy igent-e vagy nemet, energikusan ránk nyitották az ajtót, és Burghardt Pista meg Simayné, a szomszéd szoba lakói bejöttek és leültek. Én ebben a szituációban - szokásom ellenére - annyira zavart voltam, hogy azt sem tudtam, mitévő legyek. így hát csak annyit jegyeztem meg, hogy már nem várhatok tovább, el kell mennem, s mindjárt el is köszöntem. Erre Basilides Mária is felállt, azzal, hogy ki akar kísérni. Kint, az előszobában én gyorsan vettem a kalapomat, nem is tudtam hozzá sem szólni, s ő sem vette fel a beszéd fonalát. Amikor aztán az ajtóhoz értünk, én megfordultam, átöleltem és magamhoz szorítottam őt, s hosszasan összecsókolóztunk. Ezután én szó nélkül kiléptem. Amint kiértem az utcára, elárasztott a boldogság érzése, úgy hogy gyors léptekkel gyalogosan indultam hazafelé a Damjanich utcából a város másik végébe, a Tűzoltó utcába. De azt sem tudom, hogy meddig rohantam, amíg végül is letértem a Nagykörútra és itt a Bodó-kávéházban ültem le, hogy tisztázzam önmagámmal, mi történt. Mondhatom, hogy gyermekkoromtól kezdve annyi állandó flörtölésben és annyi szerelemben voltunk mi, testvérek mind a hárman, hogy én még ekkor sem voltam tudatában annak, hogy tulajdonképpen most házasságot fogok kötni. Igaz ugyan, hogy a csók, amellyel a beszélgetésünk egyetlen szó nélkül végződött - igent jelentett, de énnálam meg a kérdés feltevése is az volt, hogy én ilyen feleségre gondolok. Egyenes megkérés azonban mégsem történt. Őnála nyilván a rokonszenvet jelentette a csók és az egész magatartása, határozott választ azonban mégsem adott.

Nyugodtan aludtam és reggel, amikor felébredtem, még annak sem láttam szükségét, hogy mielőtt elmegyek, a bátyámnak, akivel egyébként a lehető legbizalmasabb viszonyban voltam, s akivel kölcsönösen mindent tudtunk egymás dolgairól, beszámoljak a történtekről.

Délben, amikor az ebédnél találkoztam Máriával, a szokott módon asztalhoz ültünk. Ő ezzel kezdte:

 -           Tudja-e, hogy én egész éjszaka nem aludtam, és azon törtem a fejemet, amit maga tegnap mondott? Komolyan és meggondoltan mondta azt nekem?

-           A legkomolyabban - válaszoltam. Ő ezután nem felelt, s mivel a hosszú asztalnál ülő többi vendég is figyelt beszélgetésünkre, több szót nem váltottunk.

Ebéd után bementünk Szappanos Vilma és Szász Böske közös szobájába, s ott vártunk a feketére. Ekkor Böske tréfásan megjegyezte: 

-           Úgy látom, itt megint Péterfi-féle udvarlás kezdődik, mert Pisti olyan szerelmesen néz Máriára, hogy se nem lát, se nem hall.

 Vilma is megszólalt erre:

-           Én is úgy veszem észre!

Erre én, félig tréfásan, odaszólok nekik:

-           Jogom van így nézni, mert mi jegyesek vagyunk!

Vilma hitetlenkedett:

-           Nem igaz! 

Ezután Böske feláll és fejünket gyöngéden egymáshoz akarja ütni, mire Máriával átöleljük egymást és összecsókolózunk . . .

A penzióban óriási szenzáció „tört ki”. Egyrészt a penziónak amúgy is az „Ámor” penzió nevet adták, mert a szerelmi ügyek - s néha kisebb botrányok, szakítások, féltékenységi jelenetek is napirenden voltak, és a legjobb kosztnál is (ami egyébként igen zamatos erdélyi koszt volt) még szívesebben „ették” ezeket a pletykákat. Egy ilyen eset, hogy egy nagynevű új lakó és a „házifiú”, a kényúr Tibor öccse itt estek szerelembe, házasságba, igen nagy szenzáció volt, s akár a futótűz, úgy terjedt el. Ami különben annál könnyebben ment, mert hiszen Böske egyik szobából a másikba rohangált a hírrel.

Még meg is ijesztett engem, mert amilyen szülőtisztelő voltam, s amennyire az édesanyámat imádtam, el sem tudtam volna képzelni, az életemnek egy ilyen nagyfontosságú eseményét ne ővele közöljem elsőnek. Nyomban aggódni is kezdtem, hogy tekintettel Basilides Mária ismert nevére, valami úton-módon az újságokba kerül a hír, és Kolozsvárott csak a lapokból tudják majd meg. Ezt a legnagyobb megbántásnak tartottam volna szüleimmel szemben. Az ő engedélyük nélkül nem is gondoltam volna arra, hogy házasságot köthetek.

Elhatároztam tehát, hogy azonnal hazautazom és kikérem engedélyüket, hozzájárulásukat. Alig vártam, hogy bátyámmal találkozzam, ám tudtam, hogy nincsen otthon. így hát előbb bementem a Metropol-szállodába: anyai nagybátyámhoz, akit én apámként szerettem, s elmondtam az öreg agglegénynek az esetemet. Nagybátyám örömmel fogadta a hírt, és mélyen meghatott azzal a kijelentésével, hogy amennyire ajánlja, hogy mindjárt, haladék nélkül közöljem édesanyámmal házasodási szándékomat, annyira biztat engem arra, hogy elhatározásomból semmiképpen se engedjek. S elmondta, mennyire fájlalja - bár az édesanyját rendkívül szerette -, hogy az édesanyja kedvéért elállott a házassági szándékától olyan valakivel, akit ő nagyon szeretett és akiről most is azt hiszi, hogy vele nagyon boldog élete lett volna. Engem nagyon meghatottak nagybátyám szavai és még az utamon is gondoltam rájuk, hiszen én is olyan rajongással szerettem anyámat, mint ahogyan nagybátyám az övét. A bátyám otthon volt, amikor későn hazaértem. Feküdt az ágyban. Az ágya szélére ültem, s sorjában beszámoltam neki a történtekről. Nagyon meglepte ez a hirtelen fordulat, de kijelentette, hogy a maga részéről nagyon örvend az elhatározásomnak s hogy neki igen szimpatikus a választottam. Azt mondta, hogy ő velem utazik haza, hogy segítségemre lehessen és megfelelően alátámaszthassa bejelentésemet, ha esetleg otthon valami ellenzésbe ütköznék kívánságomat illetően a szüleimnél. Erről lebeszéltem, s abban állapodtunk meg, hogy a bátyám levélben megírja a dolgokat, s azt, hogy ő is igen helyesli elhatározásomat, én pedig a levelet magammal viszem.

Másnap este, miután napközben vagy ötven-száz fényképet - Basilides Mária különböző szerepeiből - összeszedtem, haza is utaztam. De hiába váltottam hálókocsijegyet, az izgalomtól a szememet sem tudtam lehunyni. Aggódtam, hogy az apám, aki kiszámíthatatlan temperamentumú ember volt, s aki még csak nem is sejthette, hogy én ilyen gyors házasodási tervet forgatok a fejemben (mert hiszen csak néhány nappal azelőtti ott tartózkodásom során ilyen szándékomról a legtávolabbi célzást, említést sem tettem és nem is tehettem), s főképp, hogy színésznőt készülök elvenni, esetleg helyteleníteni fogja. Apám pedig olyan súlyos tekintély, sőt elnyomó, zsarnoki akarat volt a családban, hogy engem egyszerűen kétségbeejtett volna, ha dilemma elé állít.

Reggel korán érkezett meg Kolozsvárra a gyorsvonat, de anyám már ébren volt, s nagy csodálkozással látta, hogy néhány nap után váratlanul visszajövök. S még jobban csodálkozott, mikor elmondtam, hogy mi járatban vagyok. Neki, szegénynek, az volt az első ijedt szava:

-           Mit fog szólni édesapád?

Azt feleltem, hogy az lesz a legjobb, ha neki egyenesen megmondom. S elővettem a fényképeket. Én leendő feleségemet gyönyörűnek tartottam és valóban igen szép is volt. Anyám az ő rövidlátó szemével igen alaposan megnézegette, de sokáig egyetlen jó szót nem szólt, csak talán úgy a tízedik percben jegyzett meg annyit:

-           Te, nem öregebb ez nálad?

Azt feleltem, hogy nem öregebb, bár lehet, hogy úgy hat. Viszont az igazság az, hogy mindössze három évvel fiatalabb nálam. Majd azután anyám, talán a huszonötödik, egy Mignonkép megtekintése után, ahol Mária leeresztett hajjal volt lefényképezve, ennyit mondott:

-           Ha saját haja, szép hosszú haj...

Apám is felébredt, s örömmel vette tudomásul, hogy ismét hazajöttem, azt gondolta, hogy hirtelen valami sürgős ügyvédi dolgom akadt Kolozsvárott. Én pedig, alighogy apám leült a reggelijéhez, előálltam, s elmondtam, hogy miben járok. Ö egészen barátságosan hallgatta meg a hírt, én boldog voltam és feloldódtam a lelki nyomás alól, amikor ezt mondta:

-           Hát, fiam, te tudod, mit csinálsz. Megfontolt fiú voltál ez ideig, s én nem állok útjába az elhatározásodnak. Előbb azonban felutazunk anyáddal együtt Budapestre és megnézzük személyesen is a választottadat.

Ezután elolvasta Tibor bátyám levelét, aki olyan gyönyörűen, annyi melegséggel, oly sok szeretettel ajánlotta a menyasszonyomat, hogy ez valóban megkönnyítette helyzetemet. Az a körülmény azonban, hogy leendő feleségem színésznő, s a színházi világban él, aggodalmat keltett bennük, mert hiszen ez a világ ismeretlen volt a mi családunkban. Generációk óta majdnem mindenki diplomás, értelmiségi volt még a család legtávolabbi ágaiban is, és az úgynevezett bohémvilágtól igen távol voltak. A bátyám azt írta fő érvnek a levélben, hogy a menyasszonyom egy derék falusi leány, akinek csak annyi a köze ehhez a színházi világhoz, hogy szép a hangja, természete azonban távol áll tőle. Ám a szülők csak a jó fivér szolidaritását érezték ki ezekből a sorokból. Az a körülmény azonban, hogy az apósom polgármester és hogy a menyasszonyom testvérei jó anyák és jó vidéki háziasszonyok, mégis valamelyes megnyugvást szerzett nekik.

Azután, amikor én az egynapi kolozsvári tartózkodásom után, tehát még aznap, hazautaztam, előzőleg egy' sürgönyt adtam fel a menyasszonyomnak:

„Minden a legnagyobb rendben. Estére érkezem.”

A nővéremet azonban még gyorsan felkerestem és sógorommal is, aki igen bölcs ember volt, beszéltem. Szándékom az ő helyeslését is megnyerte, úgyhogy mindezek után boldogan utaztam fel Budapestre. A pályaudvaron várt Basilides Mária Szappanos Vilmával együtt. Vilma arcán némi fájdalom is borongott, hiszen Tibor bátyám is hasonlóan járhatott volna el vele kapcsolatban.

MÓRICZ ZSIGMONDRÓL

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy Móricz Zsigmonddal mikor ismerkedtem meg személyesen. Nyilván még jóval az első világháború előtt. Kapcsolatunk azonban hamarosan melegebb lett a szokásos szerkesztőségi vagy kollegiális kapcsolatnál, azzal, hogy az ő első felesége, Janka jolsvai volt, mint az én feleségem.

Móricz Zsiga nem nagyon szerette a Basilides családot. Gőgösnek tartotta őket, éppen ahhoz az osztályhoz valóknak, amelyeket olyan szigorúan, szerintem is nagyon igazságosan, ostorozott. írásaiban több helyen meg is emlékezik a Basilides családról és apósomról, Basilides Gusztávról is. Róla azonban a legtöbbször nem nagyon kedvező képet fest, kivéve egy novelláját, ahol kedves humorral kezeli. Azt írja le, hogy az öreg József főherceg különvonaton utazott Jolsvára, hogy mint a honvédség legfőbb felügyelője, az odavaló helyőrséget ins-piciálja. Az apósom mint polgármester, a notabilitások élén, díszmagyarban várta az előkelő vendéget az állomáson. Minthogy nagy nyári kánikula volt és a vonat igen sokat késett, elhozatta a lakásáról a szalmakalapját, és mert nagyon szórakozott volt, a fején felejtette, amikor a főherceg megérkezett. Ez persze, aztán évekig szóbeszéd tárgya volt. Az egész vidéken közismert Guszti bácsi szórakozottsági története. Móricz egy másik novellája pedig szintén az öreg Basilides furcsaságait figurázza ki.

Móricz Zsigmondnak Az isten háta mögött című korai regénye egyenesen Jolsváról szól. (Természetesen anélkül, hogy a várost megnevezné.) Ebben a művében sincs kedvező színben feltüntetve a polgármester, sem pedig a családja. A Basilides családtól egyébként úgy tudom, hogy ezeknek nem volt semmiféle alapja, hanem csak írói fantáziájával gondolta ki. A leányairól is mint gőgös kisasszonyokról emlékszik meg - valószínű, hogy inkább Mária testvérnénjeire célozgatott, mert hiszen Janka is jócskán idősebb volt az én feleségemnél. Móriczné Holics Janka különben nem tartozott az úgynevezett „első dzsentri” társasághoz. Móricz Zsigmond pedig, bár már akkor neves író volt, korántsem imponált úgy, mint mondjuk, egy fess huszártiszt vagy egy szolgabíró. Ez a közös kapcsolat azonban bennünket közel hozott egymáshoz, valamint az, hogy Móricz Zsiga is, én is nagy gyermekbarát voltam, úgyhogy amikor eljártam hozzá Leányfalura, majd megette a kisfiámat, és én is nagyon szerettem az ő gyermekeit.

Móricz gyermekei közül Virág és Gyöngyi már nagyobbacskák voltak, de Lili még kisgyermek volt akkortájt. És különösen sűrűn jártam hozzájuk 1919 késő nyarán és őszén, az ellen-forradalom első hónapjaiban. Egyrészt azért jártam ki, mert örültem, ha elmenekülhettem Pestről, másrészt Zsigának is mindenféle kellemetlensége volt a kommün után. Ezeket sokan megírták, sokféleképpen. Én nem is akarok itt kitérni olyasmire, ami nem közvetlen élményem. Arra azonban nagyon emlékszem, hogy nekem akkor frissiben elmondta a Szentendrére való bekísértetését, de később is mindig beszámolt a körülötte folyó akciókról.

Móricz Zsigmondékkal — feleségemmel és gyermekeimmel együtt — tehát elég szoros kapcsolatban voltunk. Inkább én találkoztam vele az Otthonban vagy a Fészekben, de néha el is jártunk egymáshoz. Különösen emlékezetemben maradtak azok az idők, amikor kisfiam csonttuberkulózisban megbetegedve, Leysinben (Svájcban) feküdt csaknem három éven keresztül. Mindig felolvastatta velem fiam leveleit, s néha igazán meglepett, hogy mennyire elérzékenyülve hallgatta a levél szavait. A feleségem elmesélte, hogy a húszas évek elején, amikor néhány éven át (1921, 1922, 1923) Ózdon nyaraltunk, ahol Móricznak egy sógora is lakott (Holics), és ahol Móricz is elég gyakran megfordult, milyen sok szeretettel játszott el gyermekeimmel; kisleányomat az öléből el sem engedte, s még tizenöt év múlva is úgy kérdezősködött a kislányom után, ahogy akkor hívtuk: „Mit csinál a kis Ci?”

Feleségem rajongott Móricz Zsigmond Írásaiért, és mi valamennyien igen nagy érdeklődéssel olvastuk, különösen azokat az elbeszéléseit, melyek valamilyen viszonyban voltak a gömöri eseményekkel, ottani emberekkel. No meg, amelyek az ő családi körülményeire vonatkoztak.

Kedves epizód jut most eszembe a sok közül. A harmincas évek elején, aznap, amikor a Röhm-puccs híreit vártuk, még a szokottnál is többen ültünk a Fészek kertjében, olyanok is, akik rendszerint nem szoktak ilyen késői órákig a Fészekben tanyázni. Egy asztal körül ültünk akkor ott: Elek Artúr, Hunyadi Sándor s még sokan, közöttük Móricz Zsigmond is. Kis beszélgető csoportok alakultak ki, és valamilyen témával kapcsolatban én Zsigáról a Kerek Ferkó című regényének -amely kulcsregény - egyik alakjáról, illetve annak valódi nevéről kérdezősködtem, hogy tulajdonképpen mi lett azzal. Erre Móricz tágranyílt szemmel rám néz néhány pillanatig és szinte rám kiált:

-           Honnan tudod te, hogy ez „az” Pl...

-           Hogyne tudnám, hiszen én is odavaló vagyok - feleltem. Móricz erre szinte indulatba jött:

-           Hát te odavaló vagy?

-           Hát persze! Ha nem is éppen Kisújszállásra, de a szomszédos Fegyvernekre. Ott is születtem!

Erre Móricz elfordult tőlem, az asztalt kezdte kezével ütögetni, és az egész társaságnak, hangosan ezt mondta:

-           Ez a Péterfi Pista a legegzotikusabb ember, akit én valaha is ismertem!

Nagy nevetés fogadta ezt a bejelentést és várakozás, hogy most mit is fog mondani, mert hiszen én a társaság valamennyi tagjával hosszú idő óta jó ismeretségben voltam, nyilván kíváncsiak voltak, miért lehetek én olyan nagyon egzotikus. Erre Móricz elmondja, hogy ő velem már évtizedek óta jóbarátságban van, de mindig, különböző hosszú időszakok után legnagyobb meglepetésére jön rá arra, hogy' egészen máshová tartozom, mint ahová ő addig sorozott. Elmondta, hogy először dzsentrinek tartott, mert amikor a házassági jelentésemet olvasta és azután velem is találkozott, ide sorolt, és egy darabig nem is látott semmi okot arra, hogy ezt a véleményét megváltoztassa. Azután egyszer Erdélyből, Marosvécsről volt szó, éppen akkor, amikor nagy erdélyi regényén dolgozott, és ő maga többször is járt ott. Akkor valamivel kapcsolatban arra a kérdésére, hogy én honnan ismerem olyan jól az erdélyieket, azt feleltem neki, hogy hát hiszen én magam is erdélyi vagyok, csak véletlen, hogy nem ott születtem, azonban nemcsak a gyerekkoromat, hanem az egész ifjúságomat ott töltöttem el, elemitől kezdve egészen a doktorátusig. Hát most már aztán ebben is megnyugodott, gondolván, hogy tehát nem gömöri, hanem erdélyi vagyok. Erre most itt, tíz perccel ezelőtt kiderül, hogy én tulajdonképpen - az Alföld kellős közepére valónak vallom magamat.

— De ez még semmi sem lenne - mondta -, mert hiszen voltam már vele úgy, hogy azt hittem, hogy nagyon szegény ember, nem volt úgy; azt hittem, hogy gazdag ember, ez sincsen úgy; azt hittem, hogy dzsentri, akkor meg az derült ki, hogy bolsiságáért ült. Mikor pedig belenyugszik az ember, hogy hát ő bolsi, s valamilyen okból felkeresi a lakásán, akkor meg kiderül, hogy palotában lakik, óriási lakosztálya van.

Harsány derültség közepette, olyan mulatságosan részletezett engem, hogy külön mulattató volt aztán, hogy most már a többiek is, akik pedig szintén hosszú idő óta ismertek, egy csomó kérdéssel kezdtek ostromolni: hogy tulajdonképpen ők is mindenféle mást tartottak rólam, de azt például, hogy bejegyzett budapesti ügyvéd vagyok, akkor már több mint húsz éve, egyik sem akarta elhinni.

Milyen jó lenne, ha Móricz Zsiga még élne — mi mindenféle egzotikumot tudna még mesélni rólam ...

A felújított Zeneakadémia épületével szemben találtam rá Fodor János operaénekes emléktáblájára. Egy csudaszép bérházban lakott. A nagy kapubejáratot angyal őrzi, vigyázva arra, hogy illetéktelen oda be ne mehessen. Annak idején a házmester is vigyázott, mert a mai napig ott van a kémlelő nyílása. Biztosan sokszor nézett ki rajta, mielőtt Fodor János az operaestek után hazaért.

Fodor János (Budapest, 1906. március 2. – Budapest, 1973. augusztus 1.) magyar operaénekes (basszbariton).

Fodor János Budapesten született 1906. március 2-án. Vasesztergályosnak tanult. Énekelni a harmincas évek elején kezdett alkalmi fellépésekkor a Városi Színházban. Első főszerepét beugróként énekelte (George Germont, Verdi: Traviata). Az Operaház 1938-ban szerződtette ösztöndíjasként, majd magánénekesként. Kezdetben a bariton szerepkört is énekelte, később évtizedekig az Operaház vezető basszbaritonja lett. Minden idők legjobb magyar Wagner-énekesei közé tartozott. Ösztönös, nagyszerű színészi képessége révén karakterénekesként is rendkívüli sikereket aratott. 1973. augusztus 1-jén halt meg. Hamvait a budapesti Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Fodor_J%C3%A1nos_(opera%C3%A9nekes)

Bakonyi kirándulásunk utolsó állomása volt Németbánya. A kanyargós keskeny erdei úton értük el a kicsiny zsákfalut. Az eső csepergett, ezért rögtön be is szaladtunk a falu közösségi házába. A nagyteremben aztán előadást kaptunk a település és környezetének múltjáról és jelenéről. Érdekes, hogy a falubeli emlékművek és házak mi mindenről mesélnek.

A falu közepén az újkori kápolna homlokzatán mutatja az 1753-as német betelepítési évszámot. A faluban még lehet találni abból az időszakból származó házrészeket, ahol az egykori füstös konyha látszik. Ezek a legegyszerűbb, és legszegényebb házak.

Aztán itt van az 1910-ben kivándorolt lakosok emlékkeresztje. A keresztet ma is úgy hívják, hogy az amerikai kereszt. Ennek a talapzatán még németül az áll, hogy visszajövünk.  

Néhányan vissza is jöttek és a két világháború között takaros nagy házakat építettek az Amerikában gyűjtött pénzecskéjükből. Ezek a házak mai is megkülönböztethetőek a régebbiktől. Akik nem jöttek vissza, azok küldtek egy kis pénzmagot, hogy abból az ittmaradottak egy haranglábat építhessenek. Így aztán minden harangszó az Amerikába szakadt Németbányaiakért szól.

A következő kereszt magyar nyelven mond hálát azért, hogy Kleinhancz Vendel és Punk Terézia fia sikeresen hazatért a háborúból.

A főtéren olvasható azon családok nevei, akiket 1946.ban telepítettek ki a falujukból. A kitelepítettek közül, aztán a Marika, aki Németországban gazdag lett szülőfalujának felépíttetett a megbékélés templomát, ahol ittmaradt, betelepült, és csak úgy ide tévedt imádkozhat azért, hogy még több évszázadon keresztül fennmaradjon a falu. Esély van rá, mert nyaranként itt ássák ki, a bakonyi dinoszaurusz csontmaradványokat.

A XVIII. században keletkezett falunak középkori előzménye nincs, de ez nem jelenti azt, hogy határa a történeti korokban is lakatlan lett volna. Legelőször 1903-ban a Felsőerdő dűlőben találtak csontvázakat, melyeket akkor a szakemberek nem azonosíthattak, így a leletanyagról közelebbit ma sem lehet tudni. Az azonban már a két világháború közötti időszakban is ismert volt, hogy a falutól északra lévő Pásztorkút dűlőben, az időszakos patak mentén későbronzkori halomsírok vannak.

Dornyay Béla szerint 7 halomsír található a területen. Csak az 1960-as évek közepén és második felében végzett terepbejárások tisztázták, hogy a patakmeder mindkét oldalán temetkeztek: az északkeleti oldalon 11, a délnyugatin 42 halomsírt regisztráltak a veszprémi múzeum munkatársai. A halmok átmérője 5-20 méter, magassága 0,2-2 méter között változott. 1973-ban és 1976-ban az iharkuti Süveges György és fia e telephelyen kiásott kőeszközöket, orsógombokat és edénytöredékeket adott át a pápai múzeumnak. A sírok egy kb. 300 méter átmérőjű körben, elszórtan helyezkedtek el a 330-350 méter tengerszint feletti magasságban fekvő domboldalakon. Palágyi Sylvia 1967-ben végzett terepbejárása során a falu északnyugati vége közelében, a Káposztáskertek dülő területén szétszórtan őskori csere­pekre bukkant. A cserepek között egy későbronzkori bütyökfüles edénytöredék is előkerült.301993-ban Papp Szabolcs szintén későbronzkori és újkori edénytöredéket, római kori fedél töredéket adott át a pápai múzeumnak. Mithay Sándor régész 1973-ban végzett leletmentést e területen, míg Ilon Gábor régész 1984-1987 között a tapolcai Bauxitbánya Vállalat támogatásá­val folytatta a leletmentést. Ennek során a Felsőerdei dűlőn 9 halmot tárt fel mintegy 220 négyzetméteres területen. A feltárás során a régészek megállapították, hogy a telep az ún. halomsíros kultúra jellegzetességeit mutatja, de emellett a tárgyakon az ún. urnamezős kultúra hatása is kimutatható.

Torma István régész 1968-ban arról számolt be, hogy a faluban, a Bittva patak északi oldalán fekvő Házi-földek dülőben is későbronzkori település nyomai látszanak. A területen ugyanis különböző méretű edények ívelt peremtöredékeit, háromszög keresztmetszetű fültöredékeit sikerült összegyűjtenie.A belterületen, a harangláb mellett 1972 őszén Mithay Sándor az egykori üveghuta hulladékgödreit tárta fel. A lelőhelyről G. M. monogramos téglák, öntő- és olvasztótégelyek mellett ép és rontott üvegáruk, mázas kerámiák, valamint egy I. Lipót korabeli ezüst 3 krajcáros (1670), továbbá Mária Terézia 1763-as rézpénze (krajcára) kerültek elő.

Mithay ásatási naplójában többek között az alábbiakat jegyezte fel: „Drexler Ferenc helybeli üzletvezető szerint az elődeitől azt hallotta, hogy a mostani üzlet és kocsma épületének alapozásakor olyan mélyen kellett az alapba köveket hordani, hogy ráment a falakhoz szánt kőanyag. Elődei úgy tudták, hogy a mai épület alatt voltak a kemencék. A sok szórványosan előkerült üvegtörmelék alapján pedig az előbbi házzal szemközt, az út tulsó oldalán, a mai tanítói lakás és udvara alatt és a szomszédos harangláb környékén volt az egykori üzem szemétlerakó helye. Az iskolai tanulók mindig szednek az előbbi területeken kisebb-nagyobb üvegtöredékeket, megolvadt vastag üvegrögöket. (...) Egyik munkásom (Noszlopy József) szerint a tanítói lakás építésekor (1908-ban) a hársfa közelében sok szép üveg került elő. Volt állítólag boros üveg, boros pohár és kis pálinkás poharak is. Ezeket az itt dolgozó munkások akkoriban elvitték. A házat az akkori erdészet építtette."

A szerény régészeti emlékek alapján megállapítható, hogy a mai falu határában az őskorban, illetve a későbronzkorban már éltek emberek. A Kr.e. 1200-1000 közötti időszakban a telepeken élő emberek a víznyerőhelyek köré telepedtek le, fa-, kő- és bronzeszközöket készítettek, s mesterien értettek a fazekassághoz. Az agyagból készült használati tárgyakat 400-500 Celsius fokon égették ki. A természettudományi vizsgálatok tanúsága szerint az agyagba - az anyag soványítására vagy a kerámia színének befolyásolá­sára - kb. 5 % bauxitot is kevertek. A bauxitot Iharkút-Németbánya térségében a felszín közelében bányászhatták. Az edények peremét, külső falát sikozással -egyenes felületű csont vagy faeszközzel tették egyenletessé.

Minthogy később a rómaiak és a népvándorlás kori népek is elkerülték az erdős-hegyes területeket, hosszú időn át vadon foglalta el az emberi települések nyomát. A 900-ban a Dunántúlt elfoglaló, félnomád életmódot folytató magyarok szintén a folyóvölgyeket, a legelőben és vízben gazdag síkvidéki területeket szállták meg. A magyar királyság megalapítása után a lakatlan területek, így a Bakony is, királyi birtokká váltak. Árpád-házi királyaink jóvoltából a XI-XIII. században részben szerzetesrendek, részben királyi szolgálónépek (vadászok, erdőóvók, földművesek) telepedtek le a Bakonyban. A későbbi Németbánya közelében Bakonybélben I. István (1000-1038) jóvoltából bencés szerzetesek építettek kolostort, az erdőóvók lakta Városlőd határában 1367 táján telepedtek le a kartauziak, akik innen igazgatták birtokaikat. Az uradalmi székhellyé vált Nagyieveid vásártartási engedélyt is kapott, s a középkor végén Veszprém megye egyik legnépesebb és legvirágzóbb tele­pülésének számított. Sorsát a török előnyomulás, Veszprém 1552. évi ostroma és elfoglalása pecsételte meg. A törökök Városlődőt és a kolostort is felprédálták; a település egy idő után pusztává vált, területét 1555 után a veszprémi püspök sümegi váruradalmához csatolták.

Jákó - Jakotelke néven - a XIV. században keletkezett, nevét 1351-ben kelt oklevél őrzi. A döbröntei várhoz tartozó település az 1540-es években elpusztult. Területe a török időkben közbirtokosok kezére került, a XVIII. században ők - a Vajda, a Csuzi, Niczky, Daróczy és Somogyi családok -gondoskodnak újjátelepítéséről. A telepítést a Vajda család kezdte 1751-ben a régi faluhely benépesítésével. Csuzi Gáspár 1762-ben szücsi, Szentgyörgyi Horváth Zsigmond 1764-ben koppányi és szücsi, majd 1767-ben Megyesi Somogyi Miklós kovácsi németeket hozat a faluba. Jákóhoz kapcsolódik a mai Járiföld puszta elődjének, Jár falunak a története. 1349-től a Jár család, majd a XVI. században a Hathalmi, a Vigyázó és Vajda famíliák bírták. 1545-ben már pusztaként írták össze. A XVIII. században Jákóhoz tartozó pusztaként éledt újjá. Többé sosem tudott községgé szerveződni. Iharkútnak nincsenek középkori előzményei. Az iharkuti erdőrész a XVIII. században már a pápai gróf Esterházy család ugodi erdőbirtokához, az ún. ugodi Bakonyhoz tartozott. A pápai uradalom 1778 után telepítette be a területet katolikus németekkel. 1828-ban 16 házas és 7 házatlan zsellért írtak össze, akik főként favágással, faszerszámkészítéssel foglalkoztak. Farkasgyepü a megyei helytörténeti lexikon szerzői szerint 1753-ban még a városlődi erdőség egy részét jelölte, 1779-ben mint a németbányai üveghuta melletti pusztát ismerjük, amelyet 1828-ban már németekkel benépesített pusztaként, 1863-tól önálló községként tartottak nyilván. Fényes Elek (és a jákói anyakönyvek) szerint másik neve Koplaló volt. Gulden szerint a Városlődhöz tartozó Kiskocsmát vagy Farkasgyepüt (későbbi nevén Koplalót) 1764-ben üvegkészítők alapították, akiket a huta megszűnése (1807) után zsellérként megtartott a püspökség. Csehbánya az 1760-as években - Gulden szerint 1761-ben - jött létre, első lakói csehországi német üvegfúvók voltak, akik szerinte 1796-ig üzemeltették az üveghutát, melynek megszüntetése után a helyben maradók mező- és erdőgazdálkodással foglalkoztak. A veszprémi püspök birtokán lévő telep Városlőd pusztája volt, községként 1869-től említették. Áttekintésünkből kitűnik, hogy a városlődi Bakonyból, Városlőd határából szakadt ki a XVIII-XIX. században Csehbánya, Farkasgyepü és Németbánya. A városlődi Bakony határát északnyugatról a jákói nemesi közbirtokosság, délnyugatról a zirci ciszterciták polányi birtoka, északról-északkeletről pedig az Esterházyak ugodi Bakonya határolta.

A települések fejlődésében két szakaszt különböztethetünk meg: a telepek népes pusztákká, majd szervezett községekké alakultak át. Hasonló folyamat zajlott le az ugodival határos szentgáli Bakonyban, ahol Herend, Hárskút, Pénzesgyőr községek keletkeztek a XVIII-XX. században. Németbánya 250 éves történetét helynévanyaga is megőrizte számunkra. A település magyar neve csak a XIX. század első felében honosodott meg. A XVIII. században Nova Officina Vitraria (1757), Officina Germanica (1781), Németh Öreg Bánya (1781), Officia Gastajgeriana (1783), Deutsche Glasschmölze (1785), Vitraria Germanica alias Farkasgyepü (1802), Hutta Germanica (1828), Németh Bánya (1828,1847), Németbánya (1908). A helységnév változása valójában egy folyamatot jelöl: Németbánya kezdetben egy új üveghuta Városlőd határában, majd öreghuta Csehbánya létesítése után, végül országosan törzskönyvezett falunév, amely már csak nevében emlékeztet az egykori ipartelepre.

A fentiekben a régészeti emlékek felsorolásakor már több földrajzi névvel találkoztunk. A Bittva patak, a Pásztorkút, a vizlelőhelyek nemcsak a víznek a paraszti életben játszott szerepére utalnak, hanem azt is mutatják, hogy azok tájékozódási pontként is szolgáltak. A Pásztorkút elnevezés a községi legelőre is utal, ahonnan a pásztorok az erdei forráshoz hajtották itatni, deleltetni az állatokat.

A belterületén lévő ún. Házi-földek a beltelkekhez, házi fundusokhoz tartozó szántókat jelölik. A Káposztáskertek minden újkori magyarországi falu határában, így Németbányán is megtalálhatók, s a káposztának a népi táplálkozásban betöltött fontos szerepére utalnak. Különösen jellemző e növény a bakonyi németségre, amely körében a káposztát sokféleképpen, igen változatos formában felhasználták a köznapi ételek elkészítésénél. E helynév a közös gazdálkodás emléke, mely kifejezi, hogy a káposzta termelésére a faluközösség a legalkalmasabb, nedves és hűvös éghajlatú területet választotta ki. A Felsőerdő az uradalmi gazdálkodás nyelvi emléke, mely kifejezi, hogy az erdőt vágásokban művelték, az egyes erdőrészeket a domborzati viszonyoknak vagy a távolságnak megfelelően (Alsó-, Felsőerdő) nevezték el. Szerencsére 1881-ből és 1899-ből is fennmaradtak az erdészeti üzemtervek mellékletét képező térképek, amelyek nemcsak a vágásokat, hanem a helyneveket is feltüntetik.  Dőlt betűs részek forrása : http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/nemetek/nemetbanya/nemetbanya_tortenete/

Egy kis németbányai csendélet. Medvehagyma levest kaptunk, és kis vázákban rögtön megismerhettük a virágját is.

Itt a patakról készítettem néhány fényképet, mert ha másnak nem is, de nekem minden falu patakját meg kell csodálnom, és le kell fényképeznem.  

A Bakonyi német települések látogatásakor Bakonyjákóra éppen akkor értünk a kisbusszal, amikor jól esett. Én bebújtam a vízlepergetős kiskabátomba, és beszaladtam a tájházba. A tájházba érve a falu német nemzetiségi önkormányzatának, és aktivistáinak csapata fogadott. A fogadóbizottsággal közöltem, hogy ha csendesedik az eső, akkor majd biztosan a többiek is kimerészkednek a buszból. Én - amíg a tájházat nem szállták meg a többiek –, lefényképeztem a falu állandó kiállítását. Sikerült is annyi képet készítenem, hogy mindet be sem tudom itt a posztban mutatni.

Azért egy kis privát idegenvezetést is kaptam. Megtudtam, hogy a népviseletbe öltöztetett próbababákat már legszívesebben átfestette volna Teri néni, mert az itteni lányok soha nem voltak így kifestve.

Megtudtam a sparhelt melletti lekvárkeverő nem Jákói típus, mert ezt a fajtát a kitelepített németek után a betelepített magyarok hozták a faluba.

Amikor már csak épphogy csöpörgött, a budapesti küldöttség megismerhette a Jákói vendégszeretet. Kaptunk egy dia és filmvetítéssel színesített előadást a Bakonyjákó szellemi, kulturális, tárgyi, építészeti, és nyelvi értékeiről.

A község elnevezése a Ják, Jákob keresztnévből származik. Az első írásos adatok 1351-ben említik a döbröntei várhoz tartozó Hymfi-birtokot, mint Jakótelke nevű vadásztelepülést. A 16. század elején az Esegvári család birtokolta. 1545 és 1750 között teljesen elnéptelenedett, majd a 18. század közepén kezdett újra benépesülni, ekkor a Vajda család telepített római katolikus németeket a faluba. Favágással, sertéstartással és juhtenyésztéssel foglalkozó zsellércsaládok költöztek ide, majd Svájcból és Csehországból érkeztek telepesek, ezután fokozatosan magyar családok is letelepedtek. A lakosság 1806-ban elérte az 1000 főt. 1908-ig a település neve Jákó volt. A 20. században lakosainak száma jelentősen csökkent, ez egyrészt a század elején az amerikai kivándorlás, másrészt az 1948-as kitelepítés következménye, amikor a 305 német családból 243-at telepítettek ki.

Határában több középkori település volt: Jári (Járiföld), Arda (Iharkút közelében Somogyi birtok volt). A tájra utaló Bakony előtagnak 1908-tól van megkülönböztető szerepe. A Bakony elnevezés a helykutatók szerint a régi német „Bocon”, a mai Buchen szóra vezethető vissza, amely bükkfát jelent. A vidék túlnyomó részben bükkerdővel borított. A bükkfát a fuldai német bencések hozták hazánkba 1000 körül és főleg ezen a vidéken terjesztették el. Azóta nevezték el a vidéket Bocon-Buchen-Bakonynak, amely magyarul bükkösnek felel meg. Források: http://bakonyjako.hu/index.php/hu/,  http://ertektar.bakonyjako.hu/index.php/hu/

Április utolsó szombatja volt, amikor a bakonyi német településeket látogattunk meg. Az előző évi hasonló tolnai körúton a fényképezőgépem akkumulátora az első falunál lemerült. Most feltöltött tartalék akkumulátorral is készültem, de azért elővigyázatosságból nagyon megválogattam, hogy miről is lövök képet. A Magyarpolányi kálvária látogatása előtt felkészültem, hogy nem kell alaposan lefényképeznem, mert Aranyosfodorka kálváriás honlapján részletesen megvan. A kálváriáról csak néhány képet készítettem.

A kálvária domb alján van a Szent László templom, sajnos ezt csak kívülről tudtuk megtekinteni. A falu honlapja szerint érdemes belülről is szemügyre venni. Most ugyan nem sikerült, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljutunk még mi ide.  

A templom bejárata fölött az egyesített zirci és heinrichaui apátság címere látható. Ez utóbbi vörös kereszt, négy szár közében a Mors szó egy-egy betűje, ami Heinrichau francia anyamonostorának, Morimundusnak a rövidítése. Zirc címere pedig a kék mezőben kavicsot tartó daru, az éberség jelképe. A két címert egy apáti infula, főpapi süveg fogja össze. A templom felszentelése 1769-ben történt, amikor a szentély elkészült. Ezt örökíti meg a templom szentélyét a hajótól elválasztó diadalíven a következő latin nyelvű felírás: "Isten dicséretére és a nép üdvösségére emeltette, Szent László király tiszteletére és a háromszemélyű egy Isten dicsőségére díszítette és ünnepélyesen felszentelte Konstantin zirci apát 1769."

A hajó és a torony építése 1773-ban fejeződött be. A templom művészeti stílusa a rokokó és a klasszicizmus között uralkodó füzérdíszes, copf stílus. A főhomlokzaton az előreugró torony uralkodik, az oldalakon a különböző formájú ablakok dominálnak.  Forrás: http://magyarpolany.hu/index.php?id=21&cikk=19

Április óta nagyon megszaporodtak a vidéki kirándulásaink. Idén hetven éve, hogy a magyarországi németeket kitelepítése megkezdődött az országban. Ennek az évfordulónak a kapcsán többször hívják a feleségem előadásokat tartani egy-egy magyarországi német faluba. Én meg elkísérem és fényképezek. Ezután várhatóan több poszt fog ezekről a kirándulásokról szólni.

Bánd 10 km-re fekszik nyugati irányban a megyeszékhelytől, Veszprémtől. A településen ókori lelőhelyeket is találtak, de folyamatosan a 13. századtól élnek emberek a község területén. A középkori falu két részből állt. A Várhegy, Essegvár és a hegy alatti település, Bánd.

Az első okleveles említés 1233-ból származik. A Bánd elnevezés valószínűleg egy személynévre vezethető vissza. A 12. században több forrás is említ Bánd nevű személyeket. Az Ajka nemzetség tagja, Bánd volt a település első tulajdonosa a 13. században. A várat Igmándi András építtette, aki 1233-ban 120 márkáért vette meg a hegy lábánál meghúzódó települést. Ekkor tehát már mindkét rész létezett. 1367-ben a Lőrinte-család tulajdonába került a falu, akik jelentős szerepet töltöttek be I. Lajos király udvarában. A család később a várról Essegvárinak nevezte el magát. A család kihalása után a király tulajdona lett a vár és a falu, aki aztán továbbadományozta az őt támogató családoknak. Így került a Rozgonyiak később az Újlakiak birtokába. Az utolsó ismert tulajdonos Kinizsi Pál és felesége volt. A mohácsi csata utáni polgárháborúban sokat szenvedett, 1531-ben zsoldosok dúlták fel. 1552-ben a török elfoglalta Veszprémet, így a határterületre került Bándon az élet meglehetősen bizonytalan lett.

1619 óta a település az adóösszeírásokban pusztaként szerepel. Valószínűleg a vár is abban az időben pusztult el.  A törökök felrobbantották. A vár köveit a később ideköltöző lakosság használta fel építkezéshez. Ma már csak az egykori vár egyik bástyája és a fal egy részének maradványai láthatók. A 18 században a település birtokosai, különböző köznemesi családok német telepeseket hívtak a faluba. Bánd lakossága a II. világháború végéig zömében németajkú, „sváb” volt. Ennek ellenére az itteni lakosok hűek voltak Magyarországhoz, közülük 39-en estek el a két világháborúban a magyar hadsereg tagjaként. Rájuk emlékeztet a temetőben található „Hősi Emlékmű”, amelyet 1992-ben avattak fel.

Ugyancsak a helyi lakosság építette fel a „Várhegy”-en a Kálvária emlékművet 1933–ban. Sajnos az időjárás viszontagságai, a viharok, villámcsapások mára már tönkretették a stációkat. A temetői emlékmű a kálvária köveiből készült. A második világháború után a település lakosai közül 100 főnek el kellett hagynia Magyarországot, kitelepítették őket. Az egykori NDK területén, Zwickau környékén kezdtek új életet. Rájuk is emlékeztet egy emlékmű, az egykori Polgármesteri Hivatal falán, amit a kitelepítés 50. évfordulója alkalmából avatott a falu önkormányzata 1998-ban.

A faluból több híres ember származott. Itt született Schröck Ferenc, aki a piarista szerzetesrend főnöke volt 1867-től. Német származása ellenére nem volt hajlandó német nyelven tanítani. Egyetemi előadásait mindig magyar nyelven tartotta, sőt német neve elé még a Somhegyi előnevet is felvette.

Szintén falunk szülötte dr. Mádl Ferenc, aki hazánk köztársasági elnöke volt 2000-2005 között. Két egyetemi tanár dr. Mádl Antal germanista és Freund Tamás agykutató is bándi gyökerekkel rendelkezik. Forrás: http://band.hu/main.php?page=band