Hosszabban mondva „Egyszer volt, hol nem volt – ízek, mesék, dallamok: Séták a régi pesti zsidónegyedben” címmel négy sétát rendeztek a tavaszi fesztivál és a MAZSIKE közös rendezésében. Az egyik sétán én is részt vettem feleségemmel. Nem bántam meg, hogy elmentünk. Én duplán jól jártam, mert az ízek kóstolójából a felségem adagját is megkaptam.

Valójában nem is erről akarok én mesélni, hanem arról, hogy a nap, mint nap látott utcák, és épültek közül néhánynak a múltját, történetét jobban megismertük, és még le is fényképezhettük. Olyan sok fényképet készítettem, és múltbeli történetet ismertem meg a séta három órájában, hogy több posztban is fogok még rá emlékezni.

A sétánk első állomása Kazinczy utcai ortodox zsinagóga és épülettömbjének megtekintése volt.

A magasban futó pártázat alatt kétsoros, héber nyelvű ótestamentumi idézet fut végig a homlokzaton („Milyen félelmet keltő ez a hely: nem más ez, mint Isten háza és ez az ég kapuja”, 1Móz 28,17).

Miután a 19. század végén három ágra szakadt a pesti zsidóság, egy erzsébetvárosi ortodox zsinagóga építésének gondolata 1909-ben merült fel. Az építkezésre alkalmas helyszínül a Pesti Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség tulajdonában álló Kazinczy utcai telket jelölték ki. A hitközség elöljárói ugyanazon év június 25-én írták ki a pályázatot egy teljes épületkomplexum megtervezésére, amely a zsinagóga mellett hitközségi székházat, óvodát, iskolát és közkonyhát is magában foglalt. A november 1-jei határidővel beérkezett pályamunkák közül a bírálóbizottság Porgesz József és Skultetzky Sándor, Ágoston Emil, illetve Löffler Sándor és Löffler Béla terveit választotta ki. A pályázat második fordulójának 1910. áprilisi lezárultával a bizottság Porgesz és Skultetzky munkáját ajánlotta kivitelezésre, a hitközség azonban a döntést felülbírálva májusban a Löffler fivérek pályázatát fogadta el. 650 ezer koronát különítettek el az építkezés költségeire, s Löffler Sándor és Béla részletes tervdokumentációját 1910. november 8-án hagyták jóvá. Ezzel kezdetét vehette az építkezés.

A templombelső kialakítása – hatásában és részleteiben egyaránt – a Löffler fivérek és a korabeli pesti iparosműhelyek ízlését dicséri. A téglalap alakú tér négy sarkán lépcsőfeljáratok futnak a kétemeletes női karzatokra. A keleti (jobb oldali) fal közepén, két műmárvány oszloptól és a rabbi, valamint az előimádkozó olvasópultjától körbevéve található a pártázatos frigyszekrény. Felette a kohaniták jelképe, az áldást osztó kéz, valamint a Dávid-csillag és a két kőtábla ábrázolása látható (Rákos Manó munkái). A terem közepén kapott helyet az öt lépcsőfokon keresztül elérhető Tóra-olvasó emelvény. A Hochmann József készítette kovácsoltvas rácsos díszítmények, a Valkai István műhelyéből kikerült faragott frigyszekrény és a padok korabeliek, ez utóbbiakon szecessziós-magyaros tulipán- és rózsamotívumok láthatóak. A kovácsoltvas rácsos karzatok pilléreire szerelték fel a menóra alakú kandelábereket, amelyek a rozettás félgömbre szerelt központi csillár mellett a világításról gondoskodnak (mind Kulcsár Sándor munkái). A templombelső kedvező térhatását segítik elő a mennyezetet lezáró, ritmikusan tagolt vasbeton tartószerkezetek.

Az épületkomplexum első része, a hátsó telekhatáron elhelyezkedő iskola és hitközségi székház már 1911-ben elkészült, s 1912-ben adták át rendeltetésüknek. A zsinagóga építése 1912 tavaszán indult meg, majd miután a kivitelezés elhúzódott és vélhetőleg a költségvetési keret is a vártnál gyorsabban fogyott, 1913 júliusában a Löffler fivérek tervmódosítást nyújtottak be egy dísztelenebb és kevésbé anyagigényes főhomlokzatra. Az épület elkészült, s a hivatalos használatba vételi engedélyt 1913. szeptember 29-én adták ki.

A dőltbetűs ismertetők forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kazinczy_utcai_zsinag%C3%B3ga 

Budapest melyik utcájában van a legtöbb emléktábla?

Amennyiben nekem feltennék a fenti kérdést, én biztos, hogy a Damjanich utcát adnám válasznak. Az utca szinte mindegyik házában született, élt, vagy meghalt egy híres ember, akiről szócikk van legalább egy lexikonban. Gyóni Géza emléktáblája messziről nem nagyon tűnik fel a járó-kelőknek. Nekem, illik észrevenni, és lefényképezni ezt a lakóházat és emléktáblát. Gimnáziumi irodalomtanárom olyan lelkesedéssel elemezte háborús verseit, hogy nem lehetett Gyóni Gézát „nemszeretni”.

Gyóni Géza (Áchim Géza) (Gyón, 1884. június 25. – Krasznojarszk, Oroszország, 1917. június 25.) evangélikus teológus hallgató, magyar költő.

Gyóni Géza alapfokú tanulmányait Szarvason és Békéscsabán végezte. Középiskolába szintén Békéscsabán, a Rudolf Főgimnáziumba járt. 1902-ben felvételt nyert a pozsonyi evangélikus teológiára, azonban tanulmányait megszakította, és 1903-tól a Nyugat-magyarországi Híradó című lap munkatársa lett. 1904-ben, öngyilkossági kísérlete után Gyónon nyert állást mint jegyzőgyakornok. 1906 és 1908 között Budapesten közigazgatási tanfolyamot végzett, sikeres vizsgái után azonban ismét visszatért az újságíráshoz. Közben 1907-ben mint póttartalékos katona Boszniában szolgált. 1910-től először a Soproni Napló, majd a szabadkai Bácskai Hírlap munkatársa volt. 1914-ben bevonult katonának. Przemyślnél orosz fogságba esett, s a krasznojarszki hadifogolytáborban halt meg. Przemyśl orosz ostroma alatt írta leghíresebb versét, a „Csak egy éjszakára” kezdetű költeményt.

Lírája először a háborút dicsőítette, azonban később eljutott annak teljes tagadásáig. A hadifogság "kálváriáját" rajzolja meg az otthon emlékképei és a fogság valóságának kontrasztjára építve a Levelek a Kálváriáról és más költemények, (1916) költemény-ciklusban.  Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C3%B3ni_G%C3%A9za

Egy vers és az előszó „LENGYEL MEZŐKÖN, TÁBORTŰZ MELLETT.” versciklusából.

ŐRANGYALOMNAK AJÁNLOM,

aki a gránátok földjén, orosz nyavalyák közt, észak vészes és hajszás éjszakáin, füstölgő falvakon, fagyban és sárban, ostromlott várban, hősök avatásán, árulók ítéletén és az életért vívott szent háborúnk ezer halálos szépségében és veszett nyomorúságában előttem és fölöttem járt s nem engedte, hogy e versek elvesszenek, hanem az Itélet istenét kegyelemre síró asszonyakarattal akarta, hogy hazaérjenek és új életet hirdessenek.

Przemysl, 1914 december hó.

VASÁRNAP A SÁNCON

- Látod, pajtás, a Göncöl-szekerét?
Rudja mutatja a hazai tájat.
- Szép kedvesem most irja levelét -
Jó a csillagnak: az most odaláthat.

- A kis fiam most ébredt fel talán
Első álmából az anyja ölében.
Századszor kérdi: hol van az apám?
- Jó asszonyod majd mesél neki szépen.

...A szobánk olyan kedves és meleg,
Irta utolszor drága levelében.
- Olyan kedves már a csöppnyi gyerek,
Mikor föltérdel az anyja ölében.

- Pajtás, húzódj csak erre közelebb.
A golyó ott a földet mind kivágta.
Jobb lesz nekem a te fekvőhelyed -
A kicsi fiad ne várjon hiába.

Nekem nincs fiam, aki hazavárjon... 
...Fönt a sápadt hold véresőt mutat.
Két magyar vitéz beszélget a sáncon -
Minden jólélek dicséri az Urat.

                       (Augusztus végén.)

Forrás: http://mek.oszk.hu/00600/00664/00664.htmhttp://mek.oszk.hu/00600/00664/00664.htm

Kettő virág beszélget.

-   Szeretsz?

=  Szeretlek.

-  Biztos, hogy nagyon szeretsz?

= Nagyon-nagyon szeretlek !!!

-  Na, jó. Akkor hívjuk a méhecskét!

Jutott eszembe ez a régi vidám kis szerelmi „egyperces”, amikor megálltam a telken a virágzó cseresznyefa alatt a fűnyírás közben. Látni ugyan nem nagyon láttam, de a méhecskék olyan szorgalmasan dolgoztak, hogy a zümmögésüket a fától távolabb is hallani lehetett. Nagyon szeretem a szorgalmas méhcsaládokat hallgatni. Sokáig nem hallgathattam, mert nekem is szorgalmasan kellett dolgoznom, hogy be tudjam fejezni a fűnyírást a kertben. A virágba borult fáimról távoli képet nem is készítettem, csak néhány makrót, hogy bemutassam milyen szép a virágszerelem. 

Régóta őrzök én egy kődarabot az íróasztalom sarkán. Évekkel ezelőtt az irodaházunk előtti járdát burkolták. Az egyik mészkő burkolólap vágásakor az egyik sarok letört, Én aztán a sittkupac tetejéről elhoztam. Kigondoltam, hogy szegeket verek én a kődarabba és arra fogom a zsebóráimat felfüggeszteni. Egy doboznyi valódi patkószeget is vásároltam én azon a bolhapiacon, ami már egy éve véglegesen bezárt. Mindig halasztottam, féltem, hogy sokáig tart, és nagy zajjal, és kosszal jár. Aztán tíz perc alatt sikerült megvalósítanom régóta halasztgatott tervem. Egy fúrógép segítségével sikerült felszögelnem a kedvenc zsebóráimat a kőfalra. Azóta nagyobb öröm posztot írni úgy, hogy látom mennyi is a pontos idő. 

Egyre divatosabb magnóliafát (közismert nevén tulipánfát) ültetni Magyarországon is. Csodaszép a kertekben, amíg virágzik.  Virágzó magnóliát akartam én fényképezni már korábbi években is, de mire fényképezőgéppel visszatértem már csak a lehullott szirmokat láttam. A múlt héten szerencsém volt. Fényképezőgép is volt nálam, és a szirmok nagy része még a fákon volt. A képeket az Andrássy úton a Kogart ház kertjéről fényképeztem. 

Amikor Gödöllőn a városi múzeumban jegyet vettünk a pénztáros rögtön üzleti ajánlatot tett. A kombinált belépő jegyet ajánlotta, amelyikkel a városi múzeumon kívül az onnét tízpercre levő királyi várót is megtekinthetjük. Még így is olcsóbban úsztuk meg, mintha a királyi kastélyt néztük volna meg belülről.

Jó volt a séta a nagy városi parkon keresztül, még a királyi kastélyt is láttuk kívülről. A királyi váróterem és annak kiállítása jól összeválogatott. Ugyan csak három éve van meg ez a kis múzeum, de már találtunk olyan tablót, amelyik módosításra érett. Habsburg Ottó a kiállításon még aktív politikus. A tárlókban kiállított királyi relikviákhoz még hiányoznak magyarázó szövegek.

Lehetne még hiányosságokat találni, de ennyi pénzért ne várjunk többet. A kombinált jegy árában szabadon lehetett fényképezni. A teremőrök többen voltak, mint a látogatók. Még ingyen prospektust is kaptunk a kiállításról.

„Az épület története 1867-ig nyúlik vissza, amikor a gödöllői Grassalkovich-kastély I. Ferenc József birtokába került. Szükségessé vált egy olyan épület felépítése a vasútállomáson, amely megfelelő környezet a királyi család és udvartartása számára. Ekkor készült el az első váró, amely egy faszerkezetű pavilonépület volt és mindössze egy helyiségből állt, ezért csak átmeneti megoldást jelentett. Az Északi vasút az 1880-as évek elején építette meg a második várót, amely világviszonylatban is egyedülállónak számított.

Ripka Ferenc hajdan így írt az épület részleteiről: „Az élénk személyforgalomhoz képest nagyobbította a Magyar Államvasút a pályaudvart is, melynek legszebb része a különálló királyi váróterem. A pompás renaissance stylben, nagyrészt terméskőből épült, s jóni oszlopokkal díszített pavilon közepén van a nagy váróterem, melyből jobbra a Királyné várószobája nyílik, balra pedig a Királyé. Berendezésük egy-egy író- és toilette- asztal nagy velencei tükörrel, s préselt selyem bútorzat, mely a Királyné várószobájában halványsárga, a Királyéban pedig olívzöld színű, s ugyanilyen a fal kárpitja is. A nagy váróterem ajtajából szőnyeg fut a síneken át a vasúti kocsiig, mely a fejedelmi vendégeket Gödöllőre hozza, vagy onnan elviszi. A tágas váróteremben a három sarkon bordó selyem zsöllyék, pamlagok kínálkoznak. Ezen a várótermen át szállnak ki Őfelségeik, s a főhercegek; innen egy kurta folyosó vezet ki az épület másik oldalára, ahol a csinos oszlopsor előtt az udvari fogat várja a vendéget.”

Érdekes, hogy a neves épület tervezőjének kilétét illetően megoszlanak a szakvélemények, egyesek Rochlitz Gyula, mások Ybl Miklós nevéhez kötik azt; az épület műemlékké nyilvánításakor utóbbit, Ybl Miklóst tüntették fel.

A királyi váró az I. világháború után az államforma-váltáskor tulajdonost és nevet cserélt, kormányzói váróként nevesítették ezekben az időkben. A 2. világháború végén a kivonuló német csapatok felgyújtották az épületet. 1960-ban renoválták, ám a korlátozott anyagi lehetőségek miatt a korábbi koronaszerű manzárdtető helyére csonkolt tetőformát építettek. Szintén anyagi oka volt annak, hogy az épületet ekkor bevonták a vasút forgalmának lebonyolításába. Az egykori királyi váró azóta is az utasforgalom lebonyolítását látta el.” Forrás:http://hg.hu/cikkek/varos/12171-ujjaszuletett-a-godolloi-kiralyi-varo