Imádok böngészni a régi képeslapok között. Legutóbb a bolhapiacon egy képeslapot is vásároltam, mert egy romantikus vízimalomról festett kép volt. Vágyam, hogy egyszer legyen egy valódi vízimalmom. Amíg az álmom megvalósul, addig jó lesz nekem az íróasztalom fölött egy vízimalom sorozat.

A képeslapom postatiszta, azaz se bélyeg, se postai bélyegző nincs rajta.

A képeslap nagyon különös. Szerintem egy igazi szerelmi regényt mesél el. A képen egy hosszú szőke hajú leány a lábát a patakban áztatja, miközben távoli kedvesére gondol.

Amikor megfordítjuk, egy megkezdett üzenet Nahoczky Alfonz főiskolai hallgatónak Sopronba címezve. Tokajban kezdte valaki a címzést 1920 júliusában, de a megszólításnál tovább nem jutott. Amennyiben befejezi? Hm…Talán egy bimbózó szerelemből lett volna kibontakozás.

Nem tudhatjuk, hogy mi lett volna, ha postára is adja. Azt tudjuk, hogy N. Alfonz a főiskolát befejezte, és később kohászatból ledoktorált. Dr. Nahoczky Alfonz (1898-1979), több kohászati témájú cikk és könyv szerzője komoly tudományos eredményeket ért el.

A képeslap írója? – Biztosan sokáig gondolt még Alfonzra, hisz a képeslapot nem tépte össze.

Eddig a blogon bemutatott Zsolnay épületkerámiás budapesti házak közös tulajdonsága, hogy szerepeltek valamelyik Zsolnay-s szakirodalomban. A mostani – Podmaniczky utca 7 —, egy nagy kérdőjel számomra. Ránézésre biztos vagyok benne, hogy Pécsen készült, mert a kerámiákon levő motívumok nagyon ismerősek. Van ezeken oroszlán, bőségszaru, koronás címer, és mindegyik monokróm pirogránit megjelenésű. A képek nem adják vissza ennek a neoreneszánsz bérpalotának a szépségét. Aki teheti, annak ajánlom — ha arra jár —, alaposan nézze meg a ház homlokzatát, és annak díszeit.

Nagyapámnál láttam először „kedvenc” zsebkést. Nagyapám zsebkése agancsbetétes szalonnázó mindenes volt, mely szinte mindig nála volt. Amikor látogatni jött hozzánk, még akkor is azt vette elő, mert ő azzal szeretett enni. Amikor nagyobb gyerek lettem, és nagyapámmal kimehettem a szőlőbe, ott kiderült, hogy van neki egy régi gyerekkori zsebkése is, egy fanyelű bugylibicska. Ezt a bugylibicskát már csak a szőlőhegyen használta, ezzel oltotta az új gyümölcsfákat, és az új telepítésű szőlőt. A bugylibicskát vitte gombázásaihoz. Egy olyan szőlőhegyi mindenes volt. A szőlőhegyen még használni is engedte a bugylibicskáját. Farigcsáltam én azzal mindenfélét, még tőrkést is magamnak faágból. Látta, hogy ügyesen használom a kést, ezért aztán a legközelebbi vásárból vásárfiának egy bugylibicskával lepett meg. Piros esztergályozott fanyelű kis zsebkés volt az. Használtam én mindenfélére. Az árokparton fűzfavesszőt vágtam vele, és a fűzfavesszőből fontunk kerítést a patak egyik kis szigetén. Így lett nekünk kalóz szigetünk.

A bugylibicskám mindig ott lapult az iskolatáskámban. Az egyik alkalommal kis elsős barátnőmmel mentünk hazafelé. Én, mint a másodikos nagyfiú megígértem neki, hogy neveinket a kis fahíd oszlopába faragom. El is kezdtem faragni, de egy ügyetlen mozdulat következtében a bugylibicskám az árokba esett. Nem láttam a hídról a vízben, reméltem, hogy az árokparton meglelem. Kerestem én a csalános árokparton, de nem találtam. Így esett, hogy jó sok csaláncsípéssel gazdagabban, de egy bugylibicskával szegényebben értem haza. Azóta sem volt soha bugylibicskám. Múlt héten aztán a bolhapiacon az egyik árus bugylibicskákat is árult. Olyat nem láttam köztük, mint amilyen az enyém volt, de olyat találtam, mint amilyet nagyapámnak a szőlőhegyén használtam. Így aztán megint van bugylibicskám. Már jó alaposan megtisztítottam a nyelét, és meg is élesítettem. Használtam képkeret restauráláskor.

bugyli, bugylibicska (főnév)

Eredet [bugylibicska < bugyli + bicska < bugyli, budli, butyra (zsebkés < zseb) < bugyor]

Olcsó fanyelű vágóeszköz. Rúgó nélküli, gyenge minőségű zsebkés, amelynek rendszerint csak egyetlen, nyeléből kifordítva nyitódó pengéje van. Általában gyerekeknek vették a régi vásárokban.

Annak is ismerősen cseng a bugylibicska kifejezés, aki igazi vásárban vagy búcsúban ugyan még nem járt, de gyakran olvasott vagy látott népmesét. A szegény ember legkisebb fiának zsebéből ugyanis rendre előkerül egy összecsukható kés, a bugylibicska, rövidebb nevén a bugyli, amely nem más, mint egy olcsó, fanyelű zsebkés. Általában csak egy, gyenge minőségű fémből készült, hosszúkás háromszög alakú pengéje van, amely nem rugóval csukódik az esztergált, festett fanyélbe. Falatozásra, faragcsálásra használták. Nem csizmaszárban hordták, mint általában a késeket, hanem összecsukva zsebben. Erre utal a bugyli kifejezés is, mely a zseb népies változata. A bugylibicska tehát zsebkés. Többnyire vásárkor, búcsúkor árulták pár fillérért. Gyermekeknek kedvelt vásárfia volt. Eredete ismeretlen, mindössze a múlt század első feléből említik írásos források. (Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon + http://1xbolt.blogspot.hu/2011/01/keskeszitok-koszorusok-tortenete.html)   

Már írtam róla, hogy a „Hírhozók” című könyvért a város egy távoli pontjára kellett mennem. A tömegközlekedést kihagyva, gyalog mentem érte rég nem látott helyeken, és régen látogatott útvonalakon. Én, mint egy Japán turista néztem, és fényképeztem az érdekesnek tűnő épületeket. Az első, ahol sokáig kerestem a megfelelő nézőpontot, és pillanatot a Technológiai Iparmúzeum volt épülete, a József körút és a Népszínház utca sarkán. Régóta be akartam mutatni ezt az épületet, mert ez egy olyan Zsolnay épületkerámiákkal díszített épület, melyben öt évig tanítottam.

A József körút 6. sz. alatti Technológiai Iparmúzeum épületének téglából és terrakottából kialakított homlokzata, a földszinti nyitott árkádjával és finom díszítésével a felső olaszországi reneszánsz palotahomlokzatokra emlékeztetett. A homlokzat közepén volt a főbejárat, széles szabad lépcsőivel, a bejáró elé épített árkádos nyílt csarnokkal, amelyet az utca felől díszes vasrács zárt el. Az épület magas alagsorral épített, két emelet magasságú. (Az első emeletet magasföldszintnek hívták, és a tulajdonképpeni második emelet volt az első emelet). Az első emelet homlokzati része nagyméretű ablakaival tűnt ki, a második emelet kisebb ablakaival frízszerűen illeszkedett a főemelet fölé, legfelül pedig díszes fapárkány koronázta a homlokzatot, melyet jobb felől egy szegment formájú homlokzatrész választott el a Népszínház utcai iskolaépület homlokzatától.  Forrás: http://www.omikk.bme.hu/tudtort/29/fejezet-6.html

Tervezte: Hausmann Alajos, Épült: 1889

Sajnos, díszeit nem hagyták meg eredeti szépségükben. Avatatlan kezek átfestették a homlokzatdíszeket, és nem eredeti színükben láthatóak. 

Amikor ősszel lemegyek a telekre téliesíteni, akkor a sok lehullott levél, és az összeszedni való dió fogad. Az idei évben ez a későig nyúló ősz megtréfálta az én kis haciendám környezetét. A ház melletti gyepszőnyegen százszorszépek fogadtak, mint ahogy az tavasszal szokott lenni. 

Alcím: Kalapácsom első bevetése

Korábban írtam, hogy vásároltam én egy Rohrboch acélmetszetet. Az acélmetszet egy hozzá való keretet kellett találnom. Az egyik régiségkereskedésben találtam is egy neki megfelelő keretet. Ebben a keretben, mint az első képen látszik, már lakott „valaki”. Számomra a lakója teljesen ismeretlen, a kép semmiféle művészi értéket nem képviselt. A keretezés jegyzett szentendrei képkeretezők munkája, így gondoltam, ennek a neves acélmetszetnek méltó helyét fogja szolgáltatni. A kép akasztóját álló módról át kellett szegelnem fekvő helyzetre. Éppen kapóra jött, hogy a talált és felújított kalapácsom előtte készült el. A kalapácsommal az első közös munkánk ennek az acélmetszetnek a keretezése lett. A második munkája, amikor a képet feleségem dolgozószobájának a falán rögzítettem. Feleségemnek nagyon tetszett a kép is, és a hozzá adott helytörténeti könyv is. Ez a helytörténeti munka (Budapest és környéke Ludwig Rohbock képeivel) Hunfalvy János (Nagyszalók, 1820. január 21. – Budapest, 1888. december 6.), a magyar tudományos földrajz megalapítójának műve. Ajánlott oldal: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hunfalvy_J%C3%A1nos