Nehéz mostanában a lakás-átalakításhoz időt szakítani. Már vagy tíz éve, hogy a fürdőszoba felújítást elvégeztük. A fürdőszoba ajtó és a mosdó közé akkor egy magas szekrényt terveztünk. A szekrényt meg is vettük, de nem tetszett nekünk, és egy félszekrényre cseréltük. A félszekrény fölött azóta is hiányérzetünk van. Addig-addig terveztem, míg végül Laci barátommal megterveztünk egy három dimenziós fiókképet. Én a képhez egyetlen családi ereklyét, egy réges-régi borotvaélező kézi készüléket adtam. Laci barátom már két hónapja, hogy el is készült a művel. Nekem már csak a fúrás, fölrakás, takarítás, és fürdőszoba átrendezés maradt. A március 15-i hosszú hétvége nem úgy alakult, ahogy elterveztük. A várható rossz időjárás miatt maradtunk Budapesten. Szerencsére az időm és kedvem is engedte, hogy végre a fürdőszobába felrakjam a fiókképet. Természetesen a fürdőszobát, alaposan kitakarítottam, és kedvem szerint átrendeztem. Ez lett a végeredmény.

Nagyapámnak még megvolt az iskolatáskája, egy egyszerű fából készült kis táska. Ő a régi iskolatáskát a présházban tartotta, és abban őrizte a szőlőműveléshez szükséges szerszámokat. Volt az ő táskájában szemzőkés, de kalapács, és kaszaélező üllő is

Ez a kis iskolatáska jutott eszembe, amikor az bolhapiacon Barátom asztalán megláttam egy nagyapám korabeli iskolatáskát.

Megtudtam róla, hogy az iskolatáska ennek az iskolatáskának is hasonló a történet, mint a nagyapáménak. Nagypapa az iskola elvégzése után szerszámos táskának használta. Barátom gyerekkorában ez a táska pont így nézett, ki, mint ahogy én megvettem tőle.

Az iskolapadból kinőttem, így aztán iskolatáskának már biztosan nem fogom használni, de fafaragó szerszámaimnak kiváló tároló helye lesz majd. Nem akarom az újszerű állapotot visszaállítani, ezért nem restaurálom, csak az állapotát konzerválom. Először kiporszívóztam, majd denaturált szeszes kendővel alaposan kívül-belül kitisztítottam. A külsejét régi színének megfelelő vékony lazúrral lekezeltem. Így már biztosan szolgálni fog még vagy 100 évet. A belsejét még biztosan tovább fogom csinosítani, és szándékom szerint a szerszámoknak majd belső tárolókat alakítok ki, hogy szállítás közben ne tudják egymást bántani.

Farkas Imre operettjének reklámja kapcsán aztán elkezdett érdekelni az elfeledett író, operett szerző, költő, zeneszerző munkássága. A neten olvastam róla jót, és rosszat. Én jobban szeretek az alkotóról az eredeti művek alapján képet alkotni. Az első utamba kerülő regényét a Városligetet rögtön meg is vásároltam.

Amíg a Városligeti múzeum negyed kialakítása el nem kezdődött csak a Városligeten keresztül gyalogoltam munkába menet és jövet. A felfordulás miatt aztán kerültem ezt az útvonalat, de most a könyv miatt kivételt tettem. A képeket magam készítettem a Városligetben. A regényből a bevezetőt a képek közé másoltam. A szöveg az eredeti kiadásnak megfelelő, ezért az érvényben levő helyesírási szabályokat sem alkalmaztam.  

ELSŐ FEJEZET, amelyben a krónikás váratlanul visszakocsizik a múltba és ott áll a Városliget bölcsőjénél.

Városligeten keresztül bandukoltam haza. Csöndes a szép, nagy alföldi kert mostanában, igen nagyon csöndes. Csak a környéke zúg, morajlik, világít. Ide hallatszik a nagy nyári mulatókertből a hullámvasút utasainak dévaj rikoltozása. Zongora-verklik hangfoszlányait hordja ide a szellő. A nyári ég vöröses fényben veri vissza az Andrássy-út sugárzó, világító lámpáit.

Mentem, ballagtam a kihalt Stefánia-úton. Egyszerre csak, mintha álmodnék… trap-trap! Megállott mellettem egy kocsi. Csöndes, kesernyés, tisztelettudó hang szólt felém a bakról:

— Tessék beülni, tekintetes úr.

Mostanában megint feltűntek az egylovas kocsik, éjjel, a Városliget környékén. De ez, amelyik most csöndesen, szinte félénken megállott mellettem, rendes, szabályos fiaker volt, csak éppen, hogy a rendszám nem pislogott a lámpa kristályüvegén.

Szó nélkül beültem a kocsijába. Azzal a cuppantással indította meg a lovakat, amit annyiszor hallottunk a régi időkben. És már robogtunk, száguldottunk is a Víztorony felé. Különös utazás volt, egymagamban, sötétes fél-homályban, kocsin végigjárni azt az utat, amely olyan hangos, színes, virágos volt valamikor. Jöttek, tovatűntek, elrohantak mellettem az álomfogatok, sorra mind. A Víztoronynál megszólaltam:

— Forduljunk meg.

Azt mondja a kocsis:

— Úgy-e már békében is kocsikázott itt az Úr?

— Miből gondolja?

— Hát csak abból, hogy megkerültük a Víztornyot és visszafordultunk. Ezt a szabályosságot csak azok tudják, akik akkor tanulták .

Gondolkozott egy keveset, azután hozzátette:

— Ma már kevesen tudják.

Azt feleltem:

— Hát igen, egyszer-kétszer én is végigkocsiztam itt, mikor még nagy kocsikorzó volt. Jogász-koromban.

Mosolygott az öreg kocsis:

— Igen, a jogászok ők szerettek a legjobban kocsikázni, de ők fizették a legkevesebbet. Sok baj volt velük.

— Ugyan, melyikkel nem volt baj?

— Bizony kérem, akkor mindegyikkel baj volt. Állandó harc volt a pasasérral, de csak megegyeztünk végül mégis valahogy. Könnyen beszéltünk akkor, hát persze, hogy nagyon durcásak voltunk, kérem. Olyan durcásak voltunk kérem, hogy azt is mesélték, hogy egyszer egy nagy magyar író úr kiszállt az egyik kocsiból, kifizette a fiakerost, aztán tréfásan revolvert fogott rá és azt mondta: — Na most, köszönje meg a borravalót, szépen, finoman, ahogy dukál.

A Víztorony kanyarulata után lépésben kocogtunk visszafelé. Megjegyeztem:

— Előírás szerint.

A kocsis újból bólintott, elismerően:

— Jól teccik tudni a leckét.

Hallgattunk. Azt hiszem, valamennyien a múltra gondoltunk, ő is, én is, talán még az öreg lovak is. Azután azt kérdeztem tőle:

— Hogyan jutott eszébe kijönni ide a kocsival? Mostanában kijárok. Majdnem mindig akad valaki, aki felkéredzkedik a kocsimra. Idősebb emberek ... akik tudják mi volt ez valamikor.

— De most, először mi hozta ki a Stefánia útra?

— Teccik tudni, az úgy volt. A kocsit megtartot-tam, tehetem, már akkor félretettem pénzmagot, jócskán, amikor még jól ment nekünk. Igáslovakat tartok, megfér közöttük ez a két vasderes. A múltkor telefonál az egyik hotelportás: fogjam be a két lovat, mert idegen úr akar kocsikázni a Stefánia-úton végig. Hát érte mentem. Öreg úr volt, persze, hogy öreg úr volt, de olyan egyenes volt, mint a nádszál. Beült a kocsiba, aztán itt a Csömöri-út körül azt mondta: álljak meg. Persze, hogy megálltam. Láttam közben, hogy nagyon homályos-harmatos lett a szemüvege. A feleségem, aki verseket olvas, aszondta: biztosan megcsókolt itt valakit vagy negyven-ötven évvel ezelőtt, hát azt siratja. A kihalt Park Klub elé értünk. A vén kocsis A lovak közé csapott. Megindultunk, de még visszaszólt. Csak annyit mondott: De furcsa, bolond emberek is vannak a világon...!

Sötétes alkonyat idő szállott a városkertre. Az öreg kocsis feje besüppedt a válla közé ... , trap, trap, a lovak patája ütemesen kopogott a ledöngölt úton. És egyszerre felém áradt a múlt ... igen, áradt, színek, árnyékok, muzsikák jöttek mindenhonnan. A fák, mögött szinte éreztem a régi zsombékos mocsarat, a nádasból, az ökördűlő ingoványból rám meredt az egyetlen, magányos sír ... egyszerre az első fűzek lombosodtak, majd a jegenyék nőttek ki a ködből hirtelen az égig és rohanva jöttek a kocsi elé ... arcok a múltból, akiket még nem láttam, akiket már nem látok, akikről tudtam, hogy élnek, szeretnek, lobognak és azután eltűnnek, álomfogatok suhantak mellettem, terraszok teltek meg szép, nagyrangú hölgyekkel, egy nagyon magas, karcsú asszony jön le a „Király pavillon" lépcsőjén, legyezőjét arca elé tartva. Aranyszínű rezgő nyárfalevél hull, hull, szelíden simul a földre ... elér a királyfi hangja, amely ott csendült az Ipar nagy háza előtt: „Imádott hazánk ..." Igézetes szép asszonyok, kapisonok, puffok, turnűrök, fátylak, nagy rózsás kalapok ... emberek, emberek, emberek, egyszerre mind ott suhantak mellettem, a ködben, a múltak homályában, emberek, sorsok, villanások, nevetések, haragok… egy csomó élet, a sok ezer, százezer közül, akik itt éltek ebben a mosolygó tündérálomban, amelyre most egy-két furcsa, megszállott pillanatban visszatekintek a nagy magyar költő „megszépítő messzeségén" keresztül !

Így vitt engem vissza a föltámadt kétfogatú multba. Élt a mult, tovább jöttek, rohantak velem az álomalakok, néhányan a sok-sok érdekes figura kö-zül. A szívemben tovább szövődött a mese ...! És ím, ennek az alkonyati kocsizásnak eredménye ez a könyv, a pesti városerdő meséje!

Milyen különös, hogy e szép nagy kert, melyben most virágok és szerelmek nyílnak, ahol kaosszá sikolt esteLennen a széleiről beszűrődő muzsika, ahol a tékozló és gondtalan pesti múlt jár lábujjhegyen, e szép nagy alföldi kert első tulajdonosai fehérarcú, sehova se tekintő, madártestű és imádságos lelkű apácák voltak, akik ott laktak vala a Nyulak-Szigetén, mely dunai szigetnek a Szent Margit nevet adta később a hálás és a buzgó utókor.

Új-Bécs földjének nevezték előbb a mostani Városliget területét, amely azután Dicsőséges Mátyás király uralkodása után Pest külvárosává lépett elő. Az Új-Bécs nevet sem szerette sokáig, akár a kacér szép asszony, minduntalan másnak a nevét viselte. Első Lipót „Szent László földje" elnevezés alatt egyesíté Pesttel és a városnak ajándékozta. A pesti polgárság a ligeti földet sokáig „Ökör-dülő"-nek hívta. Mert hát csak mocsár volt itt, legelő, de néhol rét is zölden az ingoványos zsombék között. A mocsaras rész először az Úr 1755. esztendejében szúrt szemet a magisztrátusnak. Beültették tehát fűzfával, mintha csak megsejtették volna, hogy nemsokára elkövetkezik Mária Terézia híres erdő-törvénye, fásító buzgólkodásra való felhívása.

Mármost az volna a logikus, hogy ez az erdőtörvény, újabb fák ültetésére, kerti szépítésre nógatta a pesti derék polgárokat. Dehát ahol fák suttognak, madarak csicseregnek és virágok nevetnek a magas fűben, az efféle „bájdús" környezetben rendszerint poézis van, ámde mit keresne ott a logika/ Jelen esetben is éppen megfordítva történt, mint ahogyan várni lehetett volna. Nemhogy új fákat ültettek volna a pesti „szépítész"-ek, de a már meg fogant fűzeket is kivágták az ingoványos partok széléről. Meg aztán a nagy királynő egy kicsit mással is el volt foglalva, mint az ökördűlői fűzfákkal ... Többek között egy olyan növekedő fával is, amely minden példaszó ellenére, kivételesen az — égig ért. Furcsa neve volt ennek a fának, furcsa és ijesztő. Úgy hívták, hogy: Revolucio.

Szegény Ökördűlő. Már-már úgy tetszett, ha nem jön egy erősebb akarat, akkor még sokáig sivár posványosodásra van ítélve, a poros kis Pesth határában. Dehát ez az erős akarat megérkezett II. József személyében, aki tudvalevően Mért apróbb dolgokkal is pepecselni. Az ő szigorú rendelkezése folytán megkezdték a díszkert szabályozását. Megint más nevet kapott. Ezúttal Újvároserdő lett a neve. Érdemes följegyezni, hogy ki is volt akkor a pesti polgármester. Jeles ember volt, Hülff Móric volt a neve. Hülf polgármester úr hivataloskodása alatt, az 1785. esztendőben kezdték meg az akácok és szederfák ültetését. Annyira hiány vala még akkor itt fában, hogy az első csőszi állapotba is egy „fát" ül tettek. Ennek aztán fele se tréfa. Ugyanis a liget első csőszét, amint az a városi annalesekből hivata-losan megállapítható, úgy hívták, hogy: Tréfa János.

Boráros János polgármester úr indítványt tett 1794-ben, hogy az Újvároserdőn építsenek mulató-és üdülőhelyet. Nagy lelkesedés, helyeslés és öröm támadt Boráros indítványa nyomán, amelyet a tanács azonnal elfogadott. Azonban kivitelre mégsem került a dolog, az átalakítási, rendezési, építészeti programmot nem lehetett megvalósítani, azon egyszerű oknál fogva, hogy a tanács nem sok idő múlva, meglepetésszerűen, váratlanul, bérbeadó az egész „ligetkomplexumot" a hercegprímásnak, gróf Batthyány Józsefnek. Még pedig nem csekély időre: huszonnégy esztendőre. A hercegprímás ez idő alatt köteles volt díszkertté alakítani a területet. Azaz csak köteles lett. volna, de ezúttal is, sötéten S váratlanul közbeszólt a mindennél hatalmasabb úr. Közbeszólt és intézkedett. A hercegprímás félesztendővel a bérleti szerződés megkötése után, az 1799. esztendőben meghalt. A bérleti jogot öccse, Tivadar gróf örökölte. Biztatta, noszogatta a jeles magisztrátus Tivadar grófot. Mi lesz a kerttel? A ligettel? A tóval? A fákkal? Dehát Tivadar nem törődött sem a kerttel, sem a tóval, a fákkal is csak annyiban foglalkozott, hogy sorra-rendre kivágatta őket.

A tanács eleinte tanácstalanul állott Tivadar különös fásítási módszere előtt. „Tivadar — Tivadar Isten tudja, mit akar" —, talán azért vágatja ki a ligeti fákat, hogy szebbeket, díszesebbeket ültessen helyükbe? Dehát a fák csak fogytak, új cserje, új fa-csemete nem igen mutatkozott, úgyhogy végül is a városi urak visszavették a bérletet Tivadar gróftól. Ez történt 1807-ben.

Az 1808. esztendő aztán fordulópontot jelent a Városerdő életében. Mert hát olyan a díszkert, mint a szépasszony, díszíteni kell, öltöztetni kell, szakértő kezébe kell adni és főleg: nem kell az aranyat-ezüstöt sajnálni a szakértőtől. Ebben az esztendőben meg-alakult Pest városában a királyi szépítő bizottság. És a bizottság elnöke: maga a Nádor ! Akik ma a Városligetben sétálnak a százados fák alatt, a cserfák törzsei között, a széles utakon, a mosolygó virágágyak, a kutak, a fehér és csokoládé-színű szobrok között, nem is sejtik, hogy a Városligetet egy ember álmodása és tehetsége, sőt áldozatkészsége varázsolta oda a régi Ökördűlő helyére. Sokan még ma is Batthyány-erdőnek nevezik (mert egy-ideig a büszke Tivadar gróffal is el volt jegyezve a szép kert, dehát — tudjuk — ez az eljegyzés idő előtt fölbomlott), ám nem ez a büszke név ragyogja be a Liget múltját, hanem egyszerű pesti polgárnak, Nebbien Henriknek a neve. Az ő átalakítási terveit jutalmazta József Nádor kétszáz arannyal S Nebbien ezt a kétszáz aranyat azonnal a Liget szépítésére ajánlotta fel.

A Nádor száznyolcvanegy vadgesztenyefát ajándékozott, majd platánokat vásárolt a híres Prónay-féle kertészetből. Ezeket aztán szépen, ízlésesen ültette Nebbien, majd a „Nagyszigetre" majorságot, kocsmaépületet tervezett. Minthogy pedig ez a Nagysziget nehezen vala megközelíthető, hát egy hírös bécsi szitakötőmestertől, bizonyos Anton Frigyestől terveket kért egy kis „dróthidacska" fölállítására vonatkozóan. El is készült a híd, a feljegyzések szerint 2340 pengő-forintba került. Távolabb azért egyideig még ott éktelenkedett a zsombékos, békanyálas vadvíz. Élőlény nem járt arra felé, szomorú, kietlen, sivár tájék volt az. Valaki mégis lakott ott. Egy halott.

Híres pesti fiskus volt, amíg élt. Grassalkovich Antal herceg jogi tanácsosa, Pesth városának érdemes jeles és tisztelt polgára. Odaköltözött, egy piramiskő alá. A saját maga akaratából. A sírkőre egyetlen szót vésetett. Ezt a szót, hogy: Fuit.

Úgy állott ott sokáig ez a magányos sírkő, arccal fordulva a távoli zegzugos, poros Pest város felé, mint egy kőbe vésett vádbeszéd. Ma már úgy fest a suttogó lombok alatt, dáliák és jázminbokrok között, szerelmes párok boldogságának aranyfelhőjében, mint a kiengesztelődés, mint a megbocsájtás. Kipp-kopp szinte hallatszik egy hatalmas, sötétkék batár elé fogott lovak patáinak a koppanása, künn az ország útján, a „macskaszem" kövezeten. Dübörög a kerék hatgalléros köpenyegbe burkolt, csontos arcú férfiú tekint ki belőle. Horváth Jakab Péter ügyvéd úr vágtat itt elmúlt régi életében a ligeti sír felé. Kezdődik a mese!

MÁSODIK FEJEZET, amelyben megismerkedünk Horváth ügyvéd úrral, szegény Horváth úr pedig megismerkedik a végzetes szerelemmel.

A könyv elektronizálásával eddig jutottam. Ha egyszer időm engedi, folytatom. Remélem, lesznek majd új képek is a Városligetről. Az biztos, hogy mostanában nem fogok gyakran menni, mert a levegőt sokkal rosszabbnak érzetem, mint a házak között az utcán. Remélem, a maradék fák azért túlélik ezt a megbolygatást.

Már 25 éve, hogy Terézvárosi lakos lettem. Nagyon sok helytörténeti posztot írtam már, de a Terézvárosról és névadójáról nem is írtam. Régóta megvan a Terézváros fennállásának 200-adik évfordulójára kiadott emlékkönyv. Amikor a Terézvárosi templom előtt elmegyek, és felnézek az óratoronyra, a tornyot körbefutó erkélyen ott látom Salzer József, tanítót, aki megy felhúzni a toronyórát.

Felsőerdősor utca – olyan jól hangzik ez az utcanév. Várnánk, hogy az utcát égig érő fák szegélyezzék. De nem.

Az utca két végét keresztező utcák ugyan fasorok vannak, de ebben a rövid kis utcában sajnos nincs. Ebben az utcában élt Koch Valéria. Húsz éve annak, hogy az Erdősor utcából Szederkény dombos erdői közé, szülőföldjére tért vissza.

Vali lakóházát jól ismertem, mert a családunkkal sokszor látogattuk. Távozása óta a házat kerültem, pedig tudtam, hogy bemutatásra érdemes. A házban működik a Magyarországi Methodista Egyház pesti imaháza. A házról 1998-ból az alábbi bérház szociográfiai írást találtam.

Csernák Zsófia: Budapest, Felsőerdősor utca 5. - bérház-szociográfia (1998)

A ház a VI. kerületben áll, a Felsőedősor utcában, a Kodály körönd és a Lövölde tér között. Központi helyen, mégis kicsit elrejtve - hiszen teljesen beleolvad az utcaképbe, egy a sok egyforma budapesti utca közül. Ez a ház viszont csak kívülről olyan, mint a többi, a története csöppet sem szokványos. Az itt lakók nem is tudják talán, mi mindent élt már meg ez az öreg épület.

Az első adatok 1890-ből maradtak fenn. Ebben az évben, augusztus 26-án dr. Herczel E. Manó tanár kérvényt nyújtott be a székesfőváros tanácsához, hogy az egyszintes épületben sebészeti gyógyintézetet működtethessen, valamint egy halottas kamrát is magába foglaló földszintes toldalék épületet szeretett volna. Az alpolgármester 1891. március 25-én írta alá az engedélyt.

A második emelet 1897-ben épült. Ha jól megfigyeljük, a ház külsején is látszik, hogy nem egyszerre építették, az egyes emeleteken ugyanis különbözőek a díszítések (az ablakok felett). Ugyanebben az évben nyújtott be kérvényt Feldmann Gyula háztulajdonos és neje lakhatási engedélyért. 1898. április 30-án meg is kapták.

A ház életében az 1916-os esztendő hozott nagy változást. Február 18-án ugyanis a Püspöki Metodista Egyház vette meg az épületet, 308.000 koronáért. Mivel viszont nem volt még törvényesen elismert egyház, a Rottenbiller utcában található Keresztyén Könyvesház nevére íratták. A felavató ünnepségre ez év szeptember 3-án került sor. A ház vásárlásánál fontos megemlíteni Fanny Nast Gamble nevét, aki egy amerikai német metodista prédikátor lánya, illetve egy amerikai szappangyáros menye volt. Ő volt az, aki anyagilag támogatta az egyházat, hogy meg tudja venni az épületet. (Érdekesség, hogy ettől a Gamble nevű szappangyárostól ered a ma is működő Proctor & Gamble cég.) Az emléktábla, ami a tiszteletére készítettek ma is megtalálható a kapualjban:

"Az első emeleten szép tágas imaterem van. Az első emeleten egy-két szobás lakás, leányotthon számára, a második emeleten szintén két szobás lakás, 'fiatal emberek otthona' számára van kijelölve. A 2. emeleten van a lelkészlakás is, amely 3 szép tágas szobából áll. Az épületben számos lakás van, melyek azonban mind ki vannak adva." (Békaharang 1916.)

A harmadik emelet 1923-ban épült meg. "Az eddigi két emeletre, még egy harmadikat emeltettünk, melynek minden helyisége a mi rendelkezésünkre áll. Ezen a harmadik emeleten van a szuperintendens irodája és lakása, a prédikátor előképző iskola, az ifjúsági otthon egyetemi hallgató- és iparos- vagy hivatalnok-lakóinak szobáival, a gazdasági felügyelő irodája, ebédlő, társalgó, konyha és a házvezetőnő lakása. Az első emeleten, az utca felöli fronton van a magyar imatermünk és a földszinten az első üzlet: a Keresztyén Könyvesházunk könyvkereskedése." (Békeharang 1923. május 15. Az újságot a Keresztyén Könyvesház adta ki.)

 1949 szeptember 29-én a ház tulajdonjoga a már törvényes vallásfelkezetként elismert Metodista Egyház kezére került. Erről az időszakról a lakók pozitív emlékekkel számoltak be. Különösen egy Dobozi Ferenc nevű házmester emlegettek. Állítólag az ő idejében volt a legnagyobb a rend. Pontos ember volt, szigorúan nyilvántartotta a lakókat. (A lakbér 35 pengő volt.) Azoknak is be kellett jelentkeznie, akik vidékről érkeztek rövidebb időre. A házirend is szigorú volt. A kapu reggel 6-tól este 10-ig volt nyitva. Az este 10 után érkezőktől 10 fillért szedett be a házmester. (Ez egy héten kb. 30 pengő bevételt jelentett.) Mellette működött még egy viceházmester is, aki pl. a szemetet gyűjtötte össze az ajtók elől.

A ház érdekességének számított a 3. emelet utcai részén található "legényotthon", amelyhez 11 szoba, egy hálóterem, ebédlő, konyha és személyzeti szobák tartoztak. Egy házvezetőnő rendszeresen főzött az itt élőknek. A ház többi lakója is szívesen járt ide ebédelni.

Az utcai fronton, a földszinten több üzlet is működött. Egyrészt a Keresztyén Könyvesház, amely füzeteket és más írószert is árusított, másrészt volt egy fodrász, valamint itt dolgozott egy Likota nevű cipész, aki állítólag 20 pengőért készített cipőt méretre.

Az újabb változás 1953-ban következett be. Ebben az évben, egy 1952-es törvény alapján az épület 70%-a a magyar állam birtokába került. 1969. április 15-én, mikor a ház társasházzá alakult a VI. kerületi Ingatlankezelő Vállalatot és a Metodista Egyházat tulajdonostársaknak jelölték meg. A társasház alapító okiratban részletesen leírták, mi az, ami a közös tulajdon és mi az, ami az Ingatlankezelő Vállalat, illetve az egyház tulajdona.

Az 1990-es évektől kezdte az Ingatlankezelő Vállalat a lakásokat eladni a bérlőknek. Így a jelenlegi, 1998-as felmérés alapján az egyházé 30,67%, az önkormányzaté 10,90%, a többi pedig magántulajdon.

A mostani lakások nagyon különbözőek. A földszinten található 8 lakás, 2 üzlet (Videotéka, Fegyverbolt), egy gyülekezeti terem, illetve egy pinceterem. 10 lakás van az első, és 9 lakás a második emeleten. A harmadik emeleten pedig 5 lakást találunk, valamint a Metodista Egyház otthonát, illetve könyvtárát.

 Az átlagos lakásméret 58,02 négyzetméter, az átlagos szobaszám pedig kb. 2. (Ha az imatermet, üzleteket, egyházi irodát, pincetermet nem számoljuk.) A lakások összesen 1972,80 négyzetmétert tesznek ki, a ház 2543 négyzetméteres. Ebből egyházi tulajdon 779,65 négyzetméter, önkormányzati tulajdon 277,12 négyzetméter, a többi magántulajdon.

A ház kívülről eléggé "megviselt" állapotban van, még a háborús lövedékek nyomai is látszanak a falán. Ennek oka talán az, hogy közös tulajdonban áll. Az utóbbi években kezdték el a belső udvar, a körfolyosók, illetve a lépcsőház rendbetételét. A közös tulajdon időnként a lakók között is teremtett, illetve teremt kisebb konfliktusokat, mégis azt mondhatjuk, hogy mára egy jól működő lakóközösség alakult ki, amely magába foglalja a házban sok mindent megélt 80 éven felülieket és a legújabb generációt képviselő gyerekeket is. Forrás: http://mix.metodista.hu/mixujsag/2005/2005JUN/2005jun.htm

Vasárnaponként a bolhapiacon keresgélek hasznos kiegészítőket. Egy bőr szemüvegtokot találtam, ami számomra nélkülözhetetlennek bizonyult. Rögtön meg is vásároltam. Nem szemüvegnek, mert annak már van tokom. A Pen Drive-omnak, a nagyítós zsebórámnak, és a szemüveg törlőmnek, mert azok eddig a szemüveg mellett szorongtak.

Teljesen új tokot vásároltam, valószínűleg soha nem használták. A feliratából kikövetkeztethető – OTP IKKA AJÁNDÉKSZOLGÁLAT -, hogy nem most gyártott darab. Rögtön utánanéztem, hogy milyen szolgáltatást is reklámozott.

Az IKKA-utalvány (az IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció főnevesült rövidítése a Monimpex-Konsumex korszak előtti időkre utal) tehát egyfajta csekk volt, amellyel a tulajdonos pontosabban: a birtokló bevásárolhatott a kizárólag dollárért árusító boltokban. Forrás: http://nol.hu/archivum/archiv-6731-2671

A szemüvegtok stílusa alapján valamikor a nyolcvanas években gyárthatták. Talán egy nyugatra disszidált kaphatta ajándékba, amikor az itthon maradt rokonságnak fizette be NSZK márkában az új autó árát.