A nyolcvanas évek végén történt, hogy az egyik vidéki kirándulásunkon finom pogácsával kínáltak meg bennünket. A pogácsát egy nagyon szép régi tálban tálalták, és így még finomabbnak éreztük. A kilencvenes években kerestem is a látott pogácsás tálhoz hasonlót feleségemnek ajándékba. Az egyik régiségkereskedésben leltem meg álmaink tálját. Ezt a tálat azóta is sokat használjuk, és a feleségem mindig emlegeti, hogy pár kellene hozzá. Tizenöt évig nem találtam hozzá illő tálat, pedig láttam egy barátomnál majdnem ilyet, aki azt mondta, hogy ez az ónmázas tál, neki családi örökség és még dédszülei hozták a Felvidékről. Így megértően tovább kerestem. Aztán idén márciusban akadt meg a szemem egy régiségkereskedésben egy tízes táltorony szinte legalsó táljának peremén, ami szerint olyan peremdíszítése volt, mint a miénknek. Mondanom sem kell, hogy a régiségboltot átrendeztük, hogy kibányásszuk a kinézett tálat. Szerencsénk volt, a tálban ugyan nagyobb virágok voltak, de látszott, hogy ugyanaz a műhely és ugyanazok a színek, csak valamivel jobb állapotban. Elképzelhető, hogy ez a tál sokáig csak falidíszként funkcionált, szinte NOS állapotú (New Old Stock, azaz újszerű régi darab). Rögtön meg is vettem, és már hónapok óta tervezem, hogy átadom ajándékba feleségemnek. Ki is találtam a módját, korai cseresznye szüreten gondoltam ebben fogom átadni Neki az idei évi első termést. Tegnap lent voltunk a telken, a cseresznye tényleg elkezdett érni, de elég kiábrándító a sok eső miatt mind repedt és rothadásnak indult. Sebaj, ha már készültem a csúnyácska cseresznyével adtam át a tálat. Szerencsére kellemes meglepetés ért a tál is megnyerte feleségem tetszését és a cseresznye is, ha ugyan esztétikailag nem is minőség, de mint első idei cseresznye jóízűen elfogyasztottuk.

Tegnap olvastam róla, hogy felavatják a helyreállított napóleoni emlékművet Kismegyeren. Eszembe jutott róla, hogy van a budapesti Hajós utcában egy életnagyságú Napóleon szobor. Ezt a szobrot mi annak idején elég gyakran meglátogattuk, és különlegességnek számított, hogy a szocializmusban egy életnagyságú Napóleon szobor megmaradhatott az Operaházunk közelében. Miért maradhatott fenn akkoriban ekkora méretben? Egyszerű rá a válasz, mert a Napóleon Udvar bérház tetejét díszítette. Az emberek többsége nem mer, vagy nem is akar magasra tekinteni, így a legtöbb ember számára észrevétlen marad(t) Magyarország legnagyobb Napóleon szobra. A ház az 1800-as évek végén épült, és jól illett az utca koncepciójába a Napóleon udvar, hisz maga az utca is egy mini Párizs. Nem véletlen, hogy a francia Maigret felügyelőről készült koprodukciós film több jelenetében lehet felfedezni a Párizsnak álcázott Budapesten ezt a környéket. Ráadásként a Dunánk és a Margit híd is megjelenik a Maigret filmekben, mint Szajna parti híd. Maga az utca ma is olyan, mintha Párizsban lennénk, a kávézók és a sétálóutca jelleg megadja azt a hangulatot. A házak az előző századfordulón gyakran Francia stílusban épültek, mint itt a blogon bemutatott Teréz távbeszélő központ. Sajnos az életnagyságú Napóleon most nem látszik, jól becsomagolták, nehogy a járókelőkre essen. Jó lenne azt az épületet is tatarozni, mert mégiscsak egy kedvelt és sokak által látogatott utcában van.  

Többen gondolom reklamálják, hogy ha úgy sem látható, miért írok most róla. Kárpótlásul ajánlok egy másik épületet, nem messze a Hajós utcától a Szent István Bazilika mellett a Belvedere szalon épületét. Menjenek a Hercegprímás  utcai kirakatához, ott Napóleon ábrázolásból többet is láthatnak. Nem véletlen ez a sok kicsi Napóleon. A Magyarok, ha le is győzte Napóleon a seregüket, tisztelték és igen gyakran Kossuth mellett vagy helyett tartottak lakásukban egy kis Napóleont.  Naponta elmegyek a Napóleon ábrázolások előtt és néha megállok, figyelem egy kicsit ezeket a gondosan elkészített műalkotásokat. Különösen tetszik az életkép, mely Napóleon valamelyik híres csatája előtt ábrázolhatja térképasztalával együtt. Napóleonról mindig gimnáziumi történelemtanárom jut eszembe, aki amikor Napóleonról tanított nemcsak beszélt róla, hanem el is játszotta Napóleont. Állítólag amikor gyalogolt úgy lépett, hogy minden lépés végén lábujjhegyre álljon, hogy abban a pillanatban is nagyobbnak tűnjön. Többször gondoltam rá, hogy majd Napóleon lépésekkel fogok  a kirakat előtt elmenni. Aztán a kirakat elé érve inamba száll a bátorság és lassan elsétálok a kirakat előtt.  

Még márciusban került hozzám egy papundekli koffer felújításra. Örömmel fogadtam a felkérést, mert egy újabb kihívásokat mindig szerettem. A koffer eléggé viharvert, de mivel a Húgomék felmenőinek öröksége, megéri a törődést. A használtcikk kereskedésekben jobb állapotú hasonló koffert 800 és 2000 Ft között lehet venni, de az mégsem az, amelyet valaha a tisztelt rokonok használtak. A papundekli igazán kényes anyag tisztításától mindenki óvott, ezért sokáig nem mertem hozzányúlni. Kerestem az Interneten útmutatást, hátha leírják, hogyan kell csinálni. Végül is restaurátornak mutattam meg, aki ugyan vállalta volna a felújítását, de egy amatőr restaurátor, mint én vagyok mégis csak jobban szereti kikísérletezni és kitanulni a mesterséget. A restaurátor szerint a legjobb a 95%-os alkohollal való tisztítás. Rögtön vettem is a patikában 1 dl tiszta szeszt, nehezen adtak, de azért mégis kimértek egy kis üveggel. Hazaérve ki is próbáltam az alkoholos lemosást egy kis felületen a koffer hátoldalán, nehogy helyrehozhatatlan kárt tegyek benne. Nem tettem benne kárt, de meg kell hagyni nem is használt, olyan maradt mint volt. Hetek óta gondolkoztam, hogy mivel lehetne megtisztítani a papundeklit, hogy visszanyerje eredeti színét és ragyogását.

Régebben megírtam, hogy Kedvesemnek EXLIBRIS-t készítettem. Az eredeti lino lenyomatot nem tudtam használni, így a metszetet bescanneltem és képszerkesztőben egy kicsit feljavítottam. A képet lekicsinyítve lézernyomtatóval több példányban bélyeg méretben kinyomtattam. A bélyeg méretű EXLIBRIS-t már régóta fel akartam használni az egyik ajándékba vett könyvbe beragasztva, és így kipróbálva, hogy mit szól hozzá a Párom. Nagyon izgultam, és vártam a pillanatot, hogy kipróbáljam a hatást. Tegnap lányom feleségemnek meglepetéskönyvet vett, a lefényképezettet. Most jött el az én időm, és a már előkészítetett bélyeg méretű EXLIBRIST a könyvbe ragasztottam. Szerintem a könyvbe ragasztva úgy néz ki, mintha mindig is ott akart volna lenni. Ez a tervezett EXLIBRIS még mindig nagyon kifejező, egy igazi tigris típusú nőnek, aki germanisztikával foglalkozik, és mindig helyén van a szíve. Ez a kép szerintem magáért beszél.

Már egy éve történt, hogy feleségem megkért keressek olyan német ABC-s könyvet, mely még a gótbetűs írást gyakoroltatja. Külön kívánság volt, hogy amennyiben lehet magyarországi kiadású legyen. Mint rutinos Antikvárium látogató neki is láttam a feladatnak. Szeretem a nehezen teljesíthető feladatokat, és ez igen nehéznek bizonyult, mert az iskolai füzeteket, könyveket nem igen őrizzük meg.

Visszatérve a német ABC-s könyvre, fél év Antikváriumi kutatás eredménytelennek bizonyult, pedig minden antikvárius megígérte, hogy szól, ha kerül hozzája hasonló. Az On-Line piactereken is sokat keresgéltem, de régi magyar ABC-s könyvet sem találtam, nemhogy németet. Egyszer csak felfedeztem, hogy egy évvel ezelőtt az Országház Antikvárium aukciós kínálatában volt egy német ABC-s könyv. Megkerestem az Antikvárium tulajdonosát, és láss csodát, az árverésen  egy ilyen könyv senkit sem érdekelt és megmaradt. Kikiáltási áron hozzájutottam egy egyszerű, de mégiscsak különleges könyvhöz. A mi első magyarországi német ABC-s könyvünk egy igazi csoda, egyrészt, hogy ilyen jó állapotban maradt meg 1892-ből, másrészt még használták is, és néhány helyen az akkori tulajdonos kéznyoma is megtalálható.

Érdekesség, hogy az első magyarországi német ABC-s könyv után zsinórban tudtam venni még újabb példányokat, így most már sorozatunk van belőle, de kell is, hisz most feleségem már jól fel tudja használni az oktatásban, és a diákok is jobban értik, ha látják is, hogy régen az első osztályban  miből is tanultak meg olyan szépen írni.

A mi falióránkról a címet sokáig nem mondhattuk el. A falióránk nagyszülői örökségként függött a konyha falán. Járni nem járt, mert ember emlékezet óta használva nem volt, ugyanis elromlott. A múlt század nyolcvanas éveinek a végén hoztuk Budapestre, egyrészt szobadísznek a falra lakásunkba, másrészt nem titkolt vágyunk volt, hogy megjavíttassuk és élvezhessük a hangját. Az órát elsőként a Király utca egyik neves órásához vittem, aki közölte, hogy ez egy feles-ütős falióra és ennek a javítása, ha nem kell hozzá alkatrész húszezer forint. A nyolcvanas évek végén húszezerből egy egész hónapig ki lehetett jönni, így maradt szegény javítatlanul. Két éve történt,, hogy egy kvarcóra elemcseréjekor az ötödik kerületi órással beszélgetve az órás panaszkodott, hogy ő még a hagyományos órákat szereti javítani és azt akár baráti áron is szívesen megcsinálja. A falióránkkal aztán beballagtam az üzletbe, gondolva, hogy egy baráti árat csak ki tudok fizetni.