Az Almássy térről a Barcsay utca felé kanyarodva találtam rá, erre a modern lakóházra. Elhanyagolt fém kapubejáró, az egész épülettömb sötétszürke, barátságtalan. Ennek a háznak a falán találtam Mensáros László emléktábláját. Visszaemlékezve televízióbeli, és filmbeli szerepeire, el is csodálkoztam rajta, hogy itt élt. Életrajzát elolvasva megértettem, hogy miért élhetett itt.

1926 január 26-án született Budapesten, a Ferencvárosban, a Rákos (ma Hőgyes Endre) utca 11,-ben. Anyai nagyapja dr. Springer Ferenc, az FTC alapító elnöke, aki a Rákos utcai bérházat is építtette, 1900-ban, ahol öt gyermeke és azok családja is élt. Édesanyja, Springer Piroska konzervatóriumot végzett, ő ismerte fel fia zenei tehetségét, aki öt- hatéves korában kezdett zongorázni, s gyakran játszottak négykezest. A komolyzene iránti szeretete, egy életen át tartó állandó önképzése során szerzett kimagasló zenei műveltsége számos magán- és közéleti nehézségen, buktatón segítette át.

Édesanyja nevelőnője, Hynum Amália (Pipipi – a családban csak így hívták), Mensáros Lászlót is oktatta, főleg német, francia és angol nyelvre. Édesapja, Mensáros Zoltán, József főherceg testőrtisztje volt, majd 1920-ban századosi rangból ment nyugdíjba. Utána jogi egyetemet végzett, és az 1930-as évek második felében kormányfőtanácsosi címet kapott. László elemi iskolai tanulmányait a Champagnan francia papi iskolában végezte, itt tanult meg jobban franciául. 1935–1943 között a Budapesti Szentbenedekrendi Katolikus Gimnázium tanulója volt, ahol 1943-ban érettségizett.

1944-ben, hogy a katonai behívót elkerülje, a Magyaróvári Mezőgazdasági Akadémiára jelentkezett, de tanulmányait nem tudta elkezdeni, mert a nyilasok feloszlatták az iskolát. Közben édesapját Kassa közigazgatási városparancsnokává nevezték ki. A katonai behívó elől ekkor Magyaróvárról Kassára ment, és apja segítségével ott bujkált. 1945 januárjában a közeledő szovjet csapatok elől először a Tátrába, majd Győrbe, Szentgotthárdra, később nyugatra menekültek apjával. Klagenfurtban barakktáborba kerültek, majd Salzburgba szállították, innen 1945 novemberében hazatranszportálták őket. A Gerbeaud cukrászdában kezdett dolgozni, ahol fél évet töltött el.

Fokozatosan érlelődött benne a gondolat, hogy színész legyen, íróbarátai (Pilinszky János, Thurzó Gábor) beajánlották Góth Sándorhoz, a Belvárosi Színházba, és fél évre a „színészfejedelem” tanítványa lett. Góth Sándor 1946 nyarán halt meg. Az 1946–47 tanév első félévében az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia hallgatója volt. 1947 januárjától a Széll József vezette Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában folytatta színitanulmányait, ahol kiváló tanárok tanították: Ascher Oszkár, Rátkai Márton, Lázár Mária, Pethes Sándor, Várkonyi Zoltán, Sennyei Vera, Apáthi Imre, Gobbi Hilda. A Várkonyi Zoltán vezette Művész Színház ösztöndíjasa lett; színpadra is lépett és a színház kamaraszínházában, a Kis Kamarában Balázs (Balás) László néven szerepelt.

1947 május 13-án feleségül vette Juhász Juditot, a Gamma Rt. alapító igazgatója lányát. 1948. október 25-én megszületett első gyermekük, Péter, 1954. április 12-én második gyermekük, Zsuzsa majd 1956. március 19-én harmadik gyermekük, Tamás.

1948-ban – az államosítás következtében – átkerült a Színház- és Filmművészeti Főiskolára – polgári származása miatt – Várkonyi Zoltán segítségével. 1949-ben a vezetés politikai okokra hivatkozva, a főiskoláról eltávolította. November 17-én – elkeseredésében – Körmendnél tiltott határátlépést kísérelt meg, de elfogták, letartóztatták, és 1950. január 1-jétől 13 hónap börtönbüntetésre ítélték. Először Szombathelyen, majd a kaposvári börtönben ült. Itt hat hónapig együtt raboskodott Cziffra Györggyel.

1951 januárjában szabadult ki. Ekkor Görgey Gábor – akit szintén származási okokból eltanácsoltak a Bölcsészkarról – segítségével a Nemzeti Színházba került statisztának, majd a Madách és a Vígszínházban is fellépett néma szereplőként, mint például a Várkonyi Zoltán rendezte Sándor Kálmán: A harag napja című színművében.

1951 tavaszán jelentkezett Szörényi Évánál, hogy mint statiszta, képességvizsgát tegyen. Katona József: Bánk bán Melinda–Ottó jelenetét választotta. Néhány mondat után a művésznő megállította, és segítségéről biztosította, hogy szerződéshez juttatja.

1952 augusztus 1-jétől 1957 szeptemberéig a debreceni Csokonai Színház tagja volt. 1952–54-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán folytatja tanulmányait levelező tagozaton. 1954. április 18-án a Rómeó és Júlia bemutatója után augusztus 25-én színésszé nyilvánították és augusztus 25-én megkapta színészoklevelét.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiben Debrecenben aktív politikai szerepet vállalt – a színházi és a városi Forradalmi Bizottmány tagjaként – többek között neki is köszönhető, hogy a színházban semmiféle atrocitás nem történt. 1957 októberében a Madách Színházhoz szerződött. Akkoriban zajlott első kihallgatása a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. 1958. augusztus 22-én Budapesten letartóztatták és a Gyűjtőfogházba vitték, ahol Darvas Ivánnal találkozott, és ott színházi „előadásokat” szerveztek. December utolsó napjaiban Debrecenbe szállították, ahol a fellebbviteli tárgyaláson visszatették az ügyet első fokra, ahová tanúkat is megidézhetett, és szabadlábon védekezhetett. 1959. április 9-én a debreceni megyei bíróság – a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntettében 2 év 2 hónap börtönre ítélte. 1959. szeptember 15-én a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta. A szabadságvesztés időszakában elvált a feleségétől. Amnesztia következtében börtönbüntetését felezték, és beszámították az előzetes fogságban töltött négy hónapot is. 1960. július 20-án szabadult, Márianosztráról. Ekkor a Rutex nevű cég textilraktárában segédmunkás, majd a margitszigeti Casinóban és a pesterzsébeti Csiliben pincér volt.

1961 októberétől a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződhetett, amit Berényi Gábor járt ki számára Aczél Györgynél. 1964 szeptemberétől – 1984 májusáig a Madách Színház tagja volt. 1968-ban feleségül vette Mikes Gabriellát (Killyt).

1984-ben nyugdíjaztatását kérte. 1985–89-ben a Pázmány Péter Hittudományi Akadémia levelező hallgatója volt. 1986-tól haláláig a Gór Nagy Mária Színésztanodában tanított. 1989. december 5-én meghalt második felesége, Killy. 

1993. február 7-én hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el.

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Mens%C3%A1ros_L%C3%A1szl%C3%B3

Előadóművészek emléktábláinak bemutatásánál szokásom egy felvételt is betenni. Most a „Papíron már túl vagyok az ötvenen” dalt választottam. Ezt a dal, akár rólam is szólhatna.

Az Almássy tér felé kerültem a szokásos vasárnapi bolhapiacomra tartva. Az Almássy téren és környékén több fotót készítettem, mert annyi minden tudnivaló vesz itt körül. A játszótér bejárata előtt van Csengery Antal szobra. Neve nem ismeretlen számomra, de amit a Wikipedián olvastam róla, azt nem tudtam volna történelmi tanulmányaimból felidézni.

Csengery Antal (Nagyvárad, 1822. június 2. – Budapest, 1880. július 13.) politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke, a Magyar Földhitelintézet igazgatója, országgyűlési képviselő.

Csengery Antal ügyvéd, jeles jogtudós és Gerhard Terézia fia. Apja gondos nevelésben részesítette; iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte 1840-ben és Debrecenben végezte 1842-ben, mivel a nagyváradi akadémiát – a követválasztási mozgalmakban való élénk részvétele miatt – ott kellett hagynia. Néhány évet megyei gyakorlaton töltött, Bihar megye híres követe és első alispánja, Beöthy Ödön mellett; itt megismerte a megyei közigazgatás minden ágát. Fontosabb kérdésekben ő írta a Pesti Hírlapban megjelent, az ellenzéki megyékben nagy hatást keltett körleveleket. Az 1843–1844-es éveket Pozsonyban töltötte mint jurátus; ez utóbbi évben letette az ügyvédi vizsgát is. Az 1843-ban az országgyűlési tudósítások egy részét Kossuth Lajos számára a Pesti Hírlapba ő írta. 1844-ben, amikor a lap szerkesztése Szalay Lászlóra szállt, a tudósítások szerkesztését maga vette át. Alapos ismeretei, európai műveltsége, kitűnő stílusa, szilárd jelleme magára vonta Eötvös József és Szalay figyelmét, akikkel 1845-ben bejárta Itáliát. A magyar ellenzék "közlönye" 1844 júliusától a Pesti Hírlap lett, amelynek Csengery az országgyűlés után rendes munkatársa, 1845 júliusától pedig főszerkesztője egészen 1848 végéig. május 16-ától Kemény Zsigmondot vette szerkesztőtársul. Folyamatosan írt a lap minden rovatába, igyekezett megteremteni a lap stiláris egységét, kiküszöbölve a korabeli politikai irodalom szónoki dagályosságát.

Írt újdonságot, irodalmi értesítőt, színi kritikát, külföldet, olykor megyei tudósítást Pest megyéből, azonban írt számos nagyobb cikket is: az átalakulás formái, a rendezési ügyek mellett, leginkább nemzetgazdasági kérdéseket tárgyalt, de majdnem mindig névtelenül. Az 1848. évi mozgalmak győzelemre segítették a Pesti Hírlap törekvéseit. Kossuth is elfogadta e lap tanait, amelyek az 1848. évi törvényekben határozott kifejezést nyertek. Csengery március 17-étől lapját napilappá változtatta át (azelőtt a magyar politikai lapok legfeljebb négyszer jelentek meg hetenként) és egyszersmind a kormánypárt, a Batthyány-kormány közlönyévé avatta, s éppen oly eréllyel küzdött a bécsi reakció cselszövése, mint a pesti demagógia kicsapongásai ellen; ekkor is névtelenül írt. Az év végén lemondott a lap szerkesztéséről és Debrecenbe követte a kormányt. Itt Szemere Bertalan miniszterelnöksége alatt mint miniszteri tanácsos 1849. május 9-étől fogva, leginkább a kodifikációval foglalkozott. 1849 augusztusában Aradon vált meg a kormánytól és báró Keménnyel együtt egy ideig Szatmár megyében rejtőzött. Majd az év vége felé Pestre ment, s hol történeti, hol természettudományi tanulmányokkal foglalkozott és az irodalomnak élt. A növénytanban Brassai, a vegytanban Nendtvich, a földtanban Kovács Gyula voltak tanítói; részt vett dr. Entz Ferenc kertészeti oktatásaiban is. 1852-től fogva a Szőnyi-féle nevelőintézetben leckéket adott a világtörténetből és 1855-től a pesti protestáns teológiai intézetben a növénytant adta elő. Kedvenc tudományáról, a történelemről sem feledkezve meg, azzal is, mint a politika egyik legfőbb segédtudományával, alaposan foglalkozott.

1860 november 15.-én Bihar megye tiszti ügyésszé választotta. Mint publicista a sajtóviszonyok miatt egész 1861-ig nem sokat dolgozott, annál nagyobb működést fejtett ki a társadalmi téren. 1850–1880-ig alig volt Magyarországon nevezetesebb közművelődési vagy anyagi emelkedést célzó intézet vagy egyesület, melynek megindításában, tervezetében vagy reformálásában lényeges részt ne vett volna. A Magyar Tudományos Akadémia (melynek 1847. december 29.-étől levelező tagja volt), Gazdasági Egyesület (1857. november 16.-ától választott tagja) és a Magyar földhitelintézet különösen sokat köszönnek buzgóságának. Az Akadémia 1858. december 15.-én rendes taggá és jegyzőjévé választotta; itt belefolyt az ügyrend újradolgozásába, az ügyvitelt szabályozta, több állandó bizottságot szervezett és hírlapi cikkeivel folyvást élesztette az Akadémia iránti részvétet. 1867-ben az Akadémia alapszabályainak átdolgozása, pénzügyeinek rendezése az ő indítványa szerint történt, miért előbb igazgató-tagnak, majd 1871-ben másodelnöknek választatott; a könyvkiadó bizottságnak kezdeményezője, eleitől fogva (1875. január 28.) elnöke volt, s később a történeti bizottságnak is; ő figyelmeztette először az Akadémiát 1876-ban, hogy a történelem terén egyelőre hagyjon fel az adatgyűjtéssel és fogjon a rendszeres feldolgozáshoz. A történelmi társulatnak alapításától fogva (1867. június 13.) választmányi tagja volt.

1858-ban Lónyay Menyhérttel együtt szerkesztette az Országos Magyar Gazdasági Egyesület emlékiratát a kormányhoz, a magyar földbirtoki hitel állásáról. Midőn a földbirtokosok 1862-ben az emlékirat alapján a Magyar földhitelintézet alapítására mentek át, Csengery benne volt azon négy tagú bizottságban, mely a hitelintézet alapszabályait, ügyrendi és kezelési utasításait kidolgozta. Az intézet létrejöttével titkárrá, s később egyik igazgatójává választották. Eötvös felhívására ő dolgozta ki a Pesti Iparegyesület helyett egy országos iparegyesület tervét, kapcsolatban az Iparmúzeummal, s országos címmel biztosítva magyar jellegét. 1861-ben Bihar megye bihari választókerülete küldte a képviselőházba, ahol a fölirat mellett szavazott, és beszédében a Bach-kormány alatti sajtóviszonyokat rajzolta. 1865-ben újra a bihari kerület, 1868 és 1878 között a nagykanizsai választókerület választotta képviselőjévé. Deák Ferencen és Andrássy Gyulán kívül senkinek sem volt több része Magyarországnak az örökös tartományokkal kötött kiegyezésben, mint Csengerynek. A kiegyezés formulázására az országgyűlés Deákot és Csengeryt bízta meg, később ezen szerkezetet iktatták be a magyar Corpus Juris Hungariciba mint 1867. évi XII. törvénycikk. Tagja volt e mellett minden fontosabb bizottságnak, s mint Deáknak oly barátja, aki rá nagy hatást gyakorolt, a nevezetesebb törvényjavaslatok megállapításában, átdolgozásában vagy módosításában lényeges része volt. Kiváló szerepet játszott különösen azon országos bizottságban, mely az 1867. évi XII. törvénycikk értelmében a közöseknek ismert államügyek terhére nézve az arányt megállapította Magyarország és Ausztria között. Az első delegáció ülésein kiválóbb állást foglalt el; Deák nem lévén jelen, Csengery volt a Deák-párt vezére. Ő fogalmazta meg azt a nyilatkozatot is, amellyel Grivicsichnek nagy felindulást keltett föllépését a hadügyminiszter cáfolta. A Horvát- és Magyarország közötti kiegyezés szintén az ő közvetítő javaslatai alapján létesült. Tanácsadólag folyt be továbbá az Ausztriával kötött vám- és kereskedelmi szerződés (1867. évi XVII. törvénycikk) megkötésére; ez egyezmény azon alapon jött létre, melyet Csengery 1848 előtt fölállított. Az országgyűlési Pénzügyi Bizottságnak kezdettől fogva tagja és sokáig elnöke volt. Ő formulázta a budgettörvényeket, részt vett az adótörvények megalapításában és számos módosítást vitt azokon keresztül. A költségvetések tárgyalásánál is sok reformot indítványozott, s mind itt, mind a vasúti engedményeknél számos megtakarítást eszközölt. Ő fogalmazta a függő adósságok ellenőrzéséről szóló törvényeket, átalakította a közös nyugdíjakról s a kisajátításról szóló törvényeket, a népiskolai közoktatásról szóló törvényeket pedig számos módosításával egészen újjá alakította. Mindent elkövetett, hogy az államháztartást ráncba szedje. Többek között indítványozta, szövegezte és keresztül vitte az Állami Legfőbb Számszék felállítását. A Jegybankügyi Bizottságban is részt vett, s formulázta az enquete kérdő pontjait és a bizottság jelentését az országgyűléshez. Deákkal és Ghyczyvel átdolgozta az új községi törvényt, melyhez ő adta a legtöbb módosítványt. Mint pestvárosi képviselőnek nagy része volt Pesten a közoktatás színvonalának emelésében; elnöke volt a Városi Pénzügyi és Polgári Iskolai Bizottságnak. A polgári iskolák eszméjét ő vitte be az iskolai törvénybe, és ő eszközölte főleg Pesten több ilyen iskola létrejöttét. Buda és Pest egyesítésén törekedve fő tényező volt, hogy ez a főváros rendezéséről szóló törvényjavaslatba fölvétessék.

1875-ben a Deák- és Tisza-párt közti fúzióban élénken részt vett, és egész őszinteséggel csatlakozott a Szabadelvű Párthoz, melyhez mindvégig hű maradt. Élete utolsó két évében elkezdett betegeskedni; tüdőbaja mind súlyosabbá vált; 1879 őszén visszavonult a közügyektől. Városligeti nyaralójában halt meg. A Magyar Tudományos Akadémiában Gyulai Pál tartott fölötte emlékbeszédet az 1881. május 22-én. 1860. július 15.-én a Kisfaludy Társaság is tagjává választotta, és 1864. július 27.-én elnökévé tette a pénz- és gazdasági ügyei vitelére akkor szervezett állandó bizottságnak; a társaságból azonban 1866. február 28-án kilépett. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Csengery_Antal

A netnek hála megtaláltam hátrahagyott iratainak gyűjteményes kiadását. Ebből idéztem most ez a kis parlamenti történetet.

NAPLÓTÖREDÉK AZ 1865-ΙΚI ORSZÁGGYŰLÉS MEGNYITÁSA IDEJÉBŐL.

Decz. 15-én.

Minden nap délután 5 órakor fényes udvari ebéd! A követek betűrendben hívatnak meg. Én a C betűbe esvén, mindjárt első nap, tegnap este valék hivatalos. A meghívó jegy arany szegéllyel, magyarul szól; megjelenés díszruhában, kardosan. Az ebédlő-terem előtt egy kisebb díszes teremben gyülekeztünk. A fejedelem egy oldalszobából jővén, meghajtá magát s szó nélkül ment az ebédlőterembe. A vendégek utána. Az ebéd ugyanazon díszes teremben, hol az országgyűlés megnyittatott. Az arany csillárokban tömérdek gyertya; rendkívül fényes világítás. Hosszú nagy asztal. A fejedelem középen, az egyháznagyok és titkos tanácsosok közelében, kijelölt helyeiken, s mi tetszésünk szerint ültünk le, ki hol akart.

Elismert dolog, hogy őfelségének konyhája és pinczéje igen jó. Az udvari tisztség előtt feltűnt a vendégek nagy zaja és fesztelen jókedve. Egyre folyt a koczintgatás a szomszédok között.

Ebéd után ismét a mellék kisebb terembe vonultunk. Őfelsége is ide jött. Körbe álltunk. Őfelsége sorbajárt, s többekkel beszélt, németül akiket már régebben ismert, magyarul a képviselőkkel, s azokkal, akik még nem voltak előtte bemutatva. Sokaktól megkérdé: mit remélnek, minő sikert várnak az országgyűléstől. „Felséged kezdeménye után a mai naptól kezdve stb. csak jót!” válaszolák a kérdezettek.

Az öreg Boczkótól, kérdezé őfelsége, hány éves? — „Két hetes gyermek vagyok, Felséges Úr! (77 éves), — felelé Boczkó — mondják szerencse szám!” — „Adja Isten, hogy a két hatos (66—1860) szintúgy szerencsés legyen!” jegyzé meg a fejedelem.

Lónyai Menyhérttel németül szólt őfelsége. „Ich rechne auf ihre Unterstützung”, monda végül.

Βesze János Esztergom városi követ, nagy termetével tűnt ki környezetéből. A fejedelemnek lehetetlen volt kikerülnie. Kérdezé tőle: „Ön már máskor is volt képviselő?” — „Mióta a nép választ, mindig, Felséges Uram,” volt az erőshangú válasz. — ,,Ön hát a nép embere?” — „Azt tudja az ország,” — felelé Besze. — „Hová való képviselő?” — „Esztergom városából!” — ,,Úgy hát Besze János,” — monda a felség. — „Igen örvendek, — mond páthosszal Besze, — hogy szerény nevem felséged legmagasb kebléig fölhatott.” — „S mit vár az országgyűléstől?” — „Ha úgy megy, amint kezdődött, — talán lesz valami!” — A fejedelem e párbeszéd után egy pár perczre megállva körültekintett, hogy kihez menjen. Besze azt hívé, a szünetet használnia kell, s újra megszólalt: „A mai napra, Felséges Uram, én mint esztergomvárosi képviselő csak azt mondhatom: dicsértessék érette az Úr Jézus!” — „Mindörökké Amen,” — válaszolá, mi közben tovább mené, mosolyogva a fejedelem.

Legfontosabb volt, amit Deák Ferenczcel szólt őfelsége. Kérte őt, látogassa meg szombaton délután 4 órakor. Forrás: http://mtdaportal.extra.hu/books/csengery_antal_hatrahagyott_iratai.pdf

Lágymányoson sétáltam, Az Irinyi utcában kezdtem, amelyben 6 évig éltem, tanultam. Azt hittem, hogy az utca névadója a gyufa feltalálója, de most vettem észre, hogy nem Jánosról, hanem József öccséről van elnevezve ez az utca. Aztán később 100 méterrel később a gyufa feltalálójának a szobra is megvan a műegyetem vegyészkari épületeinek közelében. Jól van ez így. Most, ebben a posztban én is egy bejegyzésben idézem fel az Irinyi testvéreket. Irinyi József reformkori útleírásának első néhány oldalát is idézem. Meg kell valljam, 175 év után is élvezettel olvastam. A nyelvezete egy kissé ósdi, de a mondanivalója aktuális.

Irinyi József (Albis (Románia, Bihar megye), 1822. március 13. – Pest, 1859. február 20.) magyar hírlapíró, műfordító, országgyűlési képviselő, Irinyi János öccse.

1822-ben született Erdélyben, a Bihar megyei Albison, Irinyi János mezőgazdász és Janovits Roxanda (másként: Jánossy Róza) gyermekeként. Nagyváradon, majd 1838-tól Debrecenben tanult. Egyéves joggyakorlat után Pestre költözött ügyvédi vizsgájának letételére. Megismerkedett a kortárs magyar irodalom akkori vezető személyiségével (Toldy Ferenc, Bajza József és Vörösmarty Mihály) és az írói pályát választotta. Az Athenaeum című lap munkatársa lett. 1842-ben bejárta Németországot, járt engedte megjelentetni, ezért azt 1846-ban Halléban nyomtatták ki. Az irodalomtörténészek ezt a munkát tartják a reformkor legkiemelkedőbb útleírásának.

1843-ban a pozsonyi országgyűlés alatt letette az ügyvédi vizsgáját. 1844-ben a Pesti Hírlap munkatársa, a külföldi hírek rovatát szerkesztette 1848-ig. Más lapokba is dolgozott, az Életképekbe írt karcolatokat és színházi kritikákat. Kétszer párbajozott, egyik alkalommal a Budapesti Híradó szerkesztőjével. Az 1848-as pesti forradalomban tagja annak a választmánynak, amelyik követelte a Helytartótanácstól a cenzúra eltörlését, Táncsics Mihály szabadon engedését. Ő javasolta, hogy követeléseiket foglalják össze pontokba. Ez volt a 12 pont. Az 1848-as nemzetgyűlés megnyitása előtt tagja volt annak a bizottságnak (tagjai: Kemény Zsigmond, Lónyay Gábor, Bónis Samu, Csengery Antal), amelyik előkészítette a képviselőházi szabályokat. A nemzetgyűlésnek végig a tagja maradt, jelen volt Debrecenben és Szegeden is. 1848. október 8-án a kormány követségi tanácsosként Párizsba küldte a magyar érdekek képviseletére. Az 1849. április 14-én elfogadott függetlenségi nyilatkozat híre után idegen névre szóló útlevéllel hazatért, és még részt vett két debreceni ülésen. A szabadságharc bukása után külföldre akart menekülni, de Grazban elfogták. Pestre, az Újépületbe hozták, majd több havi fogság után halálra ítélték. Haynau megkegyelmezett neki. A visszavonult Irinyi ettől kezdve haláláig a szépirodalommal foglalkozott. 1858-ban a Dunamelléki református egyházkerület tiszteletbeli főjegyzőjévé választották. Az 1850-es években a Pesti Naplóba és a Magyar Sajtóba publikált. 1859 február 20-án délután fél 6 órakor, szívgyulladásban hunyt el, élete 37. évében. 22-én délután a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra a református egyház szertartása szerint.

Haláláról Jókai Mór is megemlékezett a Vasárnapi Újságban: „Irinyi valóban az egész hazai intelligenciának halottja, kinek sírjára annyival nehezebb gondolnunk, mert oda nem egy bevégzett, hanem egy megkezdett munkásság van eltemetve”. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Irinyi_J%C3%B3zsef

Idézett könyv forrása: http://mek.oszk.hu/10600/10643/

Irinyi János (Albis, 1817. május 18. – Vértes, 1895. december 17.) magyar vegyész, a zajtalan és robbanásmentes gyufa feltalálója.

1817-ben született Erdélyben, a Bihar megyei Albison, Irinyi János mezőgazdász és Janovits Roxanda (másként: Jánossy Róza) gyermekeként. Többek között Debrecenben is tanult, de kémiai ismereteit a bécsi Politechnikumban szerezte. Egyik professzorának (Meissner Pálnak) sikertelen kísérlete kapcsán jött rá a nem robbanó, zajtalan gyufa megoldásának gondolatára. Hosszú kísérletsorozat után, 1836-ban szabadalmaztatta a zajtalan és robbanásmentes gyufát (a gyufa fejében a foszfort nem kálium-kloráttal, hanem ólom-dioxiddal keverte). Találmányát eladta egy Rómer István nevű gyufagyárosnak, a kapott összegből külföldre ment tanulmányútra, s ebből fedezte későbbi berlini egyetemi, majd hoffenheimi gazdasági akadémiai tanulmányait.

Berlinben, 1838-ban (21 évesen) könyvet írt a kémia elméletéről, amelyben különösen a savakkal foglalkozott. Értekezett a szikes talajok javításáról is. A magyar szódás szikesek gipsszel történő javítását először Irinyi javasolta. Ugyancsak ő alapította az első magyar gyufagyárat (gyújtófák gyára) 1839-ben Pesten.

Irinyi egyike volt a legtehetségesebb magyar kémikusoknak. Tökéletesen elsajátította az A. L. Lavoisier szellemében fejlődő új kémiát. Nagy bátorság kellett ehhez, mert a bécsi és a budapesti tudós világ is el volt telve Winterl Jakab nagyszerűségétől, aki Lavoisier kísérleteinek meddőségét és elméleteinek tarthatatlanságát hirdette. És Winterlnek sok követője, tanítványa volt. Mindebben az a tragikomikus, hogy Irinyi Winterl halála után nyolc évvel született, és Winterl tekintélye az általa alapított józsefvárosi botanikus kerten és Tessedik Sámuel barátságán nyugodott, tehát távolról sem kémiai természetű alapokon.

Az 1848–49-es szabadságharcban jelentős politikai szerepet játszott, Kossuth őt bízta meg az ágyúöntés és puskaporgyártás irányításával, és az állami gyárak felügyeletével. Őrnagyként a nagyváradi lőporgyár vezetője volt. A szabadságharc bukása után börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után visszavonult a politikai élettől, tudományos munkásságának élt. A mai köztudatban csak a gyufával kapcsolatos tevékenysége ismert, pedig az új szemléletű kémia egyik legelső hazai terjesztője volt, valamint jelentős szerepet játszott a magyar kémiai szaknyelv kialakításában. Mint erősen magyar érzésű nemes ember már korábban is részt vett a forradalmi mozgalmakban, a hagyomány szerint a híres 12 pontot ő szövegezte és küldte Pestre.

Mezőgazdasági kísérletei anyagilag tönkretették, s könyvelői állást kellett vállalnia, majd a debreceni István malom igazgatója lett. 1895. december 17-én hunyt el Vértesen. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Irinyi_J%C3%A1nos 

Blickpunkt díjátadón voltunk. A Blickpunkt ismertetője: A Magyarországi Német Kulturális és Információs Központ és Könyvtár online fotópályázatán mindenki nevezhet, aki rendelkezik saját készítésű fényképpel, vagy elkészít minimum két saját képből és egy feliratból álló képeslapot, illetve felújít egy archív fotót. A képek témájának minden esetben a magyarországi németséggel kell kapcsolatosnak lennie. Kategóriánként 101 euró a díj, illetve értékes ajándékokat is nyerhetnek a résztvevők! A legjobb képek a Blickpunkt-falinaptárba is bekerülnek! Forrás: http://www.zentrum.hu/hu/2017/10/blickpunkt-tizedszerre-is/

A Műcsarnokban volt a kiállítás és a díjátadó. A kapuban hosszan kellett sorba állni, hogy bejussunk. A sor végéről fényképeztem a bejáratot.

Az előadóteremhez vezető folyosó, és a Zentrum standja, ahol már árusították a díjazott képekből összeállított jövő évi naptárat.

Filmesből, és fotósból is volt bőven.

Éppen kezdődik a díjátadó gála.

Itt a szelfi kategória képeinek egy részét vetítik ki. Úgy látszik már a magyarországi németek körében is népszerű ez a műfaj.

Ezen már a szelfi kategória díjnyertes képe is rajta van kicsiben.

Itt egy képen szelfi kategória győztes képe, és készítője. Stílszerűen kék szelfikészítő fényképezőgépet kapott jutalmul.

Akár az én blogom szlogenje is lehetne ennek a képnek a szövege.

Itt készül a csoportkép az összes díjazottról.

Itt, aki a harmonika játékával az egész díjátadót felejthetetlenné tette.  

Aki meg szeretné nézni a díjnyertes képeket itt megteheti: http://www.zentrum.hu/hu/2017/11/a-blickpunkt-2017-dijazottjai/

Nincs időm rossz kávéra és pocsék könyvekre! – hirdeti a zöld Bookline-os reklámbögre. Ezt a kávés zománcbögrét kaptam a könyvkereskedő cégtől, mert sokat vásároltam náluk. Én meg az egyik évfordulós alkalommal három könyv kíséretében feleségemnek ajándékoztam.

Feleségem, amikor az ajándékot megkapta, csak mosolygott a szövegen, és közölte, hogy ez valóban ráillik. Ő még kiegészítette volna a szöveget: „és hülye hallgatókra”.

A három ajándékkönyvnek is nagy sikere volt. Az egyik feleségem egyik kedvenc grófjának, Benyovszky Móricnak a német nyelvű emlékiratai 1791-ből. Szinte hihetetlen milyen jó állapotban maradt meg. A benne maradt Ex Libris pedig a könyv ékszere.

Két kis családtörténeti könyvet is ajándékoztam. Az egyik egy sváb család huszadik századi sorsát meséli el. Tanulságos történet. Amikor olvastam nem volt nehéz párhuzamot vonni a mi családjaink sorsával.

A másik kötet a gyáralapító Angster József önéletrajzi kötete. A 150 éves évfordulóra két Angster könyv is megjelent. Ezt a naplót mindenképpen meg szerettem volna venni, mert megvan már az unoka könyve is. Az unoka könyve - amelyben Józsi bácsi kézírása is benne van -, könyvtárunk megbecsült darabja. A másik Angster megjelent könyv megvételén gondolkodtam - ismerve a szerző hasonló stílusban megírt „fikciós” életrajzi könyvét -, úgy döntöttem nincs időm rá.  

Ebből a magyarországi német ABC-s könyvből már három példányunk van, de amikor a bolhapiacon belelapoztam mégsem tudtam otthagyni. Hasonló, de mégis más. A belső címlapon az egykori tulajdonos neve, és belenyomva az eladó neve, és címe. Még azt is lehet tudni, hogy 1942 JANUÁR 27-én nyomták bele az eladói pecsétet. Aztán, hogy mikor kezdte el használni ezt a könyvet a tulajdonosa Kovács Dénes I. o. tanuló csak sejtjük. Sejtjük azt is, hogy a Szív utca másik oldalán levő elemi iskolába járhatott. Az iskola még most is működik. Az iskolának két bejárata is van, most éppen csak a bal oldalin tudnánk bejutni. Dénesünk akkor feltehetően a jobb oldali kapun ment az iskolába, mert a fiúknak azon az oldalon kellett bejutni.

Látjátok mi mindent árul el, a kis könyvecske egyetlen lapja, mely alapján már tovább tudunk menni. A Szív utca 4-es számáról már régebben írtam. Akkor még csak a botlókő hívta fel rá a figyelmem. Most már tudom, hogy ebben a házban működött Ehrenfeld Miksa nyomdája 1918-tól 1948-ig. Nem kellett sokat keresnem, hogy megtudjam azt, hogy Ehrenfeld Miksa 1883-ban született, és a nyomdája bezárását két évvel élte túl.

Mi mindent lehet még megtudni, csak bele kell lapozni Dénes könyvébe. Eleinte nem sokat írt bele, de aztán megjött a kedve, és a képek mellé oda írta a tanult nevüket is. A későbbi oldalakon aztán – gondolom unatkozhatott az órán -, már ki is színezte a tárgyak képét.

Én meg egy szép napos novemberi délután fogtam magam, és a Szív utcában lefényképeztem Dénes egykori iskoláját, és Miksa nyomdájának, és kereskedésének házát. Miksa háza felújítva, az első emeleti erkélyen rengeteg virág. Egykor Miksa is ott levegőzhetett.

Mára csak ennyit hoztam. Egy ici-pici helytörténet. Nekem érdekes, talán igaz se volt.