Nem egy különleges bérház az Izabella utca 39/b. Egyszerű téglahomlokzat, amelyből sokat látni ezen a környéken. A máztalan historizáló kerámiadíszei érdekessé teszik. A színéből látszik, hogy nem Zsolnay pirogránit, de ha a nedvességtől megóvták volna nem lenne közöttük szétfagyott. A házat valaha kandallókkal fűtötték, aztán egyre többen korszerűsítették a fűtést városi gázra, ez sajnos meg is látszik a ház homlokzatán.

A házon Barta Tamás emléktáblája. Következzék most az emléktábla avatásról egy kis írás.

Az Izabella utca 39/b. legendás helyszín Barta életében, innen vágyott el, de nagyon, a 70-es években. Akkori barátnőjénél lakott itt és nagyon unta, hogy a harmadikra kell minden nap a tüzelőt cipelnie. Kaliforniába vágyott, ahol mindig süt a nap. 1974-ben meg is lépte a nagy döntést, nem folytatta se idehaza, se külföldön az LGT-vel, jól megroppantva ezzel a legendás zenekart.

Próbálkozott kint gitározással is, de kiderült, hogy aminek újdonságereje, bukéja volt az amerikai sikerek elején a Zenekarral (kommunista rockzenekar a vasfüggöny mögül), az egyedül reprodukálhatatlan. Drog és maffiaügyek árnyéka vetült rá, majd 1982-ben lelőtték, öngyilkosságnak beállítva a történteket.

28 év után jutott eszébe Magyarország legjobb gitáros-szobrászának, Deák Árpád erdélyi származású művésznek, hogy grátisz megcsinálja a táblát és plasztikát. Az Önkormányzat – pláne, hogy pénzébe nem került – hozzájárult, és így, ahogy az avatón beszédet mondó Somló is találóan megjegyezte: „Milyen az élet, Barta Tomi visszakerült oda, ahonnan nagyon el akart menni, az Izabella utca 39/b-be.”

Az avatás nagyon emberi volt, semmi sallang, rövid megemlékezés, csendes gyűlés a napfényes őszben. Somló mellett Laux beszélt még. Jelen volt szinte a teljes LGT tagság: Frenreisz, Somló, Laux, Solti, Karácsony, Adamis. Presser Amerikában van, ezt már egy hónappal ezelőtt jelezte, igazoltan volt távol. De itt volt Miklós Tibor és Csiga Sanyi szövegírók, Póka Egon, Nemes Laci technikus, és sok öreg arc, régi rajongók, néhány újságíró, fotós. Épp elegen, hogy számosan legyünk, de még nem tömeg.

Megérte elmenni, és emlékezni Barta Tamásra, annyi kiváló rockdal szerzőjére. A kezdés előtt vegyesen szóltak dalai a Hungáriától, az LGT-től, a Zalatnay és a Kovács Kati lemezről... A tábla szolid, nem hivalkodó, a szándék tiszta, nagyon rendben van ez, hogy ez Deák Árpádnak eszébe jutott. Köszönjük! Forrás: http://passzio.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=21199

Egy kis ismertető róla, és egy dal tőle:

Ajánlom ezt a klippet hallgatni, Barta Tamásra emlékezve:

A múlt héten úgy esett, hogy sofőr lettem. A feleségemet le kellett vinnem vidékre egy tárgyalásra, amíg feleségem a tárgyaláson ült, én vettem a fényképezőgépem és a magam kedvére felfedeztem a falu nevezetességeit.

Kiszúrtam ezt a hosszú lepukkant épületet. Egykor talán a falu kocsmája, vagy vegyesboltja lehetett. Erről árulkodnak a két oldalt részben befalazott bejárati ajtó helyei. A historizáló kerámiadíszek Zsolnay pirogránit díszek. Ilyen díszei voltak egykor az unokanővéremnek. Az unokanővérem a házuk padlásáról mentette meg a régi Zsolnay kerámia díszeket. Érdekes történetük volt azoknak is. A második világháború előtt vásárolta a család, aztán a háború alatt nem volt pénz a ház homlokzatának díszítésére. A háború után, inkább a ház padlásán rejtették, nehogy emiatt minősítsék kuláknak a családot. Így aztán az unokahúgomnak a hetvenes években negyvenéves vadonatúj Zsolnay épületkerámiái díszítették a szobáit.

Ezen a házon a kerámiadíszek tartottak ki a legjobban. A ház elhanyagoltságát látva, nem gondolom, hogy egyhamar újra régi fényében fog ragyogni. Bár a faluban van más épületkerámiás ház, amelyik makulátlan állapotban van.

Érdekes a házon a még megmaradt fémredőny. A múlt évben sok ilyen fémredőnyös házat láttunk Kalaznón, és Murgán. Akkor ezekről a fémredőnyökről csak azt tudták, hogy pécsi származásúak, most jól látható gyártó jelölése: „KISS JENŐ REDŐNY GYÁR PÉCS”.

Az idei tél óta vonzódom a diótörőkhöz. Ez úgy kezdődött, hogy múlt év decemberében eltört az egyetlen diótörőnk, ami nekünk volt. A diótörőnk mindössze húsz éves volt. Ajándékba kaptam édesanyámtól, talán ezért is indultam el nem sokkal új diótörőt vásárolni. Igazán nem is tudom miért ragaszkodtam hozzá, hogy megint diótörőnk legyen!? Egészen a kilencvenes évekig én és a családom megvolt diótörő nélkül. Amikor diót kellett törnünk, elővettük a kalapácsot és azzal bontottuk a diót. A telken, ha megkívánom a féltéglás módszert használom.

Most !? Nagy szükségét éreztem annak, hogy ismét legyen hagyományos diótörőnk. Az első kettőt januárban a Petőfi Csarnok bolhapiacán vettem. Az első a tipikus magyar hajlított köracélból készült. Szerintem ilyen van a legtöbb magyar háztartásban. A második egy különlegesebb, állítólag Svédországból származik.

A harmadikat, nemrég a Klauzál téri Antik Placc piacán vettem a kezemben. Az esztergált fanyél miatt kézbe kellett vennem. Amikor kézbe vettem úgy éreztem ez kell nekem könnyű és kézbeálló. Ráadásul egy kicsit dolgozhatok is vele, mert lecsiszolhatom a nyelét, és lekezelhetem, hogy a következő évtizedek téli estéin tudjam törni a vidéki birtokokon termett diót. Aztán..., lesz megint diós kifli. 

Érdekes összeállítást találtam Orosz Pétertől: 
http://www.dioskonyv.byethost3.com/19-04/1.htm?ckattempt=1; http://www.dioskonyv.byethost3.com/19-01/1.htm#;

Másik érdekesség. Amennyiben a magyar múzeumok digitális adattárban a diótörőre rákeresünk összesen csak kettő darabot találunk:  http://www.museum-digital.de/hu/portal/index.php?sv=di%C3%B3t%C3%B6r%C5%91&done=yes

A Király utcában állították fel Dumba Miklós emléktábláját. Az emléktábla annak a háznak a falán van, melyben életének utolsó napjait töltötte. Nem hallottam még róla, és nem is tudtam hova tenni, aztán a neten a Vasárnapi újság 1900 áprilisi számában megtaláltam a haláláról történő megemlékezést. Érdekes élettörténet.

DUMBA MIKLÓS. 1830—1900.

„Dumba Miklós, a ki a múlt héten Budapesten magyar rokonai látogatása alkalmával hirtelen és váratlanul meghalt, egyike volt az osztrák főváros és az osztrák politikai élet kitűnőségeinek; ismeretes volt arról is, hogy hazánk iránt mindig rokonszenvvel viseltetett. Ausztria politikai életében évtizedek óta igen előkelő szerepe volt, s Bécs közművelődési, jótékonysági, irodalmi és művészi egyesületei úgy ismerték őt, mint minden jónak és szépnek nemes ízlésű és bőkezű támogatóját. A mint iskoláit elvégezte, a kereskedői pályára lépett; de alig tette meg nagy keleti tanulmányútját, visszavonult a számok rideg világából, hogy anyjától örökölt nagy vagyonát és tehetségét hajlamaihoz közelebb álló téren értékesítse.

Szülővárosa, az osztrák főváros közéletében akart szerepelni, mely ekkor még - a hetvenes évek elején - nagy szükségét érezte az ideálisabb czélokért küzdő tevékeny szellemeknek. Harmincz évig működött mint politikus, s ez alatt a harmincz év alatt honfitársainak becsülését érdemelte ki, s harmincz évi közéleti tevékenysége szerezte meg számára azokat a nagy kitüntetéseket, a melyekkel őt az uralkodó elhalmozta. 1870-ben küldte Bécsújhely az alsó-ausztriai tartománygyűlésbe. Itt kezdődött politikai pályája, s innen jutott a képviselőházba, melynek 1885-ig volt tagja s a hol rendesen közgazdasági kérdések tárgyalásánál szólalt fel, széleskörű szakismereteknek s teljesen független gondolkozásmódnak adván jeleit. A baloldalhoz és pedig annak liberális árnyalatához tartozott. Midőn a baloldal Dél-Tirol közigazgatási elkülönítésének kérdésénél Herbst elnököt a szavazásnál cserben hagyta, Herbst állásáról leköszönt és helyére Dumbát választották. Az urak házának 1885-ben lett tagjává, 1896-ban pedig a titkos tanácsosi méltóságot kapta Ő Felségétől, ki tehetségeit és erélyességét egyaránt nagyra becsülte. A delegáczióban mint a külügyi bizottság előadója, legújabban pedig a kvóta-bizottságban is nagy tevékenységet fejtett ki s a tárgyalások alkalmával nem egyszer adta jelét őszinte magyarbarát érzelmeinek.

A politika azonban soha sem emésztette föl teljes tevékenységét, s igazi elemében akkor érezte magát, ha a zajos tárgyalási termekből a Parkringen fekvő palotájának szegletszobájába menekülhetett, a hol rendesen a császárváros íróit és művészeit gyűjtötte össze maga köré.

Görög eredete ép úgy mutatkozott arczvonásaiban, mint a művészetek kedvelésében. A képzőművészetek mellett nagyon kedvelte a zenét is, s hogy Schubert oly népszerűvé tudott lenni Bécsben, az főleg a Dumba buzgólkodásának köszönhető. Hogy mennyire szerette és tisztelte ezt a dalköltőt, a Schubert-kiállításon láthatták a bécsiek. Itt olyan gyűjteményt mutatott be a mester leveleiből és eredeti hangjegyeiből, mely valóban páratlan a maga nemében. Nemcsak kedvelője, de lelkes művelője is volt a zenének. Fiatalabb éveiben szép tenor hangjával, mint jeles Schubert-énekes szerepelt s bizalmasabb barátai még pár éve is hallottak tőle nagy művészettel és érzéssel előadott Schubert-dalokat. A zene kedvelése mindvégig egyik fő szenvedélye maradt. Még élte utolsó napjaiban is a filharmonikusok s a férfi dalegylet érdekében buzgólkodott, azon fáradozva, hogy ezeknek a testületeknek a párisi kiállításon való megjelenését lehetővé tegye s a bécsi zene diadalait szaporítsa.

Különösen bírták érdeklődését a képzőművészetek is. A hol művészeti tervek kiviteléről volt szó, ott Dumba nem hiányozhatott. Ha emlékbizottság alakúlt: annak ő volt született elnöke. Az új-Bécsnek harmincz évvel ezelőtt még, a császári ház által emelt politikai jellegű emlékeken kívül, nem volt nyilvános emlékszobra. Schubert, Schiller, Beethoven, Grillparzer, Mozart, Makart a Dumba Miklós buzgólkodásánat köszönhetik, hogy az utókor érczalakjaikat láthatja. Az újabb festő-nemzedéknek nem volt nála lelkesebb pártfogója. Dumba nem az a főrangú maecenás volt, a ki több más sport mellett a képek sportját is gyakorolja; komoly szeretettel csüggött a művészeteken, s nem csak pártfogója, hanem valóságos munkatársa is volt minden jóravaló művésznek. Mikor Makart nagy festményét, «Caterina Cornaro»-ját befejezte s az ünnepeltetés daczára sem talált megrendelőkre, Dumba így szólott hozzá: «Menjen el Velenczébe, maradjon ott, a meddig akar és ne tegyen mást, csak szemlélődjék. Azután jöjjön vissza és ékesítsen föl nekem egy egész szobát.»

Makart csakugyan elment Velenczébe, s a mikor visszatért Bécsbe, megteremtette Dumba dolgozó-szobáját, mely a maga nemében elsőrangú művészeti látványosság s kétségkívül egyik legmaradandóbb emléke a nagy kolorista lángelméjének.  A szoba, melynek faragott, barna fából való építészeti díszítését is maga Makart tervezte, nem másolata az olasz renaissance hasonló alkotásainak, hanem minden izében eredeti erőtől duzzadó műve egy lázas fantáziájú képírónak. A szoba falai a kereskedelem, a mezőgazdaság és művészetek köréből mutatnak jeleneteket, mig a plafond egészen a zene dicsőítésének van szentelve. 

Dumba más bécsi művészeket szintén örömest és sokszor foglalkoztatott. Zene-termét egészen Klimt Gusztáv díszítette, a Matsch által tervezett pazarfényü ebédlőbe pedig Zumbusch, Kundmann, Hellmer és Veyr mintázták a szebbnél-szebb szoborműveket. Dumba nagy kegyelettel csüggött a régi Bécs emlékein s ennek a kegyeletnek nem csak azzal adott kifejezést, hogy a bécsi kongresszus idejéből való bútorokat gonddal gyűjtötte, hanem azzal is, hogy a lerombolt régi épületekről nagy értékű vizfestményeket készíttetett. Alt Rudolf legszebb műveit az ő szobáiban csodálhatják az amateurök. Dumba abban különbözött bécsi gyűjtő-társaitól, hogy míg ezek leginkább jeles franczia és angol, szóval külföldi müveket vásároltak, ő kizárólag csak a bécsi művészek ecsetjét és vésőjét foglalkoztatta, ez által is bizonyságát adván annak, hogy Bécs művészeti életének föllendítése még nemesebb czél gyanánt lebegett előtte, mint a saját mű-szeretetének kielégítése. És csakugyan, ez a kiváló ember akkor érezte magát legjobban, ha iró- és művészbarátai körében szülővárosa műizlésének fejlesztéséről, Bécs műemlékeinek szaporításáról tanácskozhatott.

Így mutatja be őt Temple Jánosnak «Egy ülés Dumba Makart-szobájában czímű festménye is. Asztala mellett ülve látjuk a lelkes amateurt, a mint kezében Makart szobrának Tilgner által készített kis mintáját tartja, s annak szépségeit a nála egybegyűlt bécsi nevezetességeknek: Angeli-nak, Alt Rudolfnak, Kundman-nak, Zumbuschnak és másoknak magyarázza. Ez a kép kitűnően jellemzi a lelkes embert s a finom ízlésű műbarátot. Bécs ennek a kiváló fiának a halálával sokat veszített, mert Dumba nemcsak a polgári erényeknek, hanem a műszeretetnek is valóságos típusa volt.Nála jobban még senki meg nem érdemelte a «díszpolgár» czímet.

Dumba Miklós márczius 22-én este érkezett Bécsből Budapestre, s ezúttal is sógorához, Joannovics György nyugalmazott kultuszminiszteri államtitkárhoz szállt, kinek neje Manno Zsófia, Dumba nejének nővére. Családi körben töltötték az estét vidám beszélgetés között. Másnap, 23-ikán reggel tíz órakor Dumba a Kaplony-utcza 9. szám alá hajtatott, s itt lapunk szerkesztőjét, Nagy Miklóst kereste föl, hogy az

 «Osztrák Magyar Monarchia Írásban és képben» vállalat ügyében értekezzék vele, a mely munka német kiadásának Dumba, mint Rudolf trónörökös bizalmasa, már kezdettől fogva egyik főintézője volt. Érdeklődéssel tekintette meg a magyarországi rész még meg nem jelent pár száz rajzát is, s végűl elkérte Zala György czímét, mert meg akarta nézni műtermében a készülő Andrássy-szobrot, s aztán másfél órai időzés után a szerkesztőségből jókedvűen távozott. 12 óra után néhány perczczel érkezett vissza Király-utcza 57. szám alatt levő szállására. Alig nyitotta ki neki az ajtót a család egyik fiatal nőrokona Andrejévics Melanie k. a., Dumba megszédült, jajszó nélkül összeesett, s - meghalt, a nélkül, hogy egy perczre is magához tért volna. Szívszélhűdés ölte meg a 70 éves öreg urat. A rögtön oda hívott orvosok már csak a halált konstatálhatták. A gyászhír gyorsan terjedt el a fővárosban, s egy óra felé már egymást érték a ház előtt a kocsik, résztvevő tudakozódókat hozva. Különösen képviselői körökben, kik közt az elhunytnak igen sok jó ismerőse volt, nyilvánult élénken a részvét. Széll Kálmán miniszterelnök, a mint a gyászos esetről értesült, nyomban részvétiratot intézett az elhúnyt özvegyéhez. „ Forrás: https://www.google.hu/#q=VAS%C3%81RNAPI+%C3%9AJS%C3%81G+++++++++++13.SZ%C3%81M+.1900+BUDAPEST+%C3%81PRILIS+1.+47.%C3%89VFOLYAM

Amikor a kapu alatt az Ábrányi család emléktábláját megpillantottam, még nem tudtam hová tenni a családot. Aztán otthon a neten nem kellett sokat keresnem, és máris az Ábrányiakról és az Ábrányiaktól olvastam. Olyan sokat, hogy a családom már megint soknak találta a gép előtt eltöltött időmet.

Ábrányi Kornél (eredetileg Eördögh Kornél) (Szentgyörgyábrány, ma Nyírábrány, 1822. október 15. – Budapest, 1903. december 20.) magyar zenei író, zeneszerző, zongoraművész, zenepedagógus.

Ábrányi Alajos és Kállay Teréz fia, Első felesége Medve Jozefin. Gyermekeik: Ábrányi Kornél (1849-1913), aki szintén író, újságíró és ifj. Ábrányi Emil (1850-1920), aki költő, műfordító és újságíró lett. Unokája, legifjabb Emil nagyapja útját követve zeneszerző és karmester lett. Második felesége Katona Clementina (1858-1932) író és újságírónő volt.

Szabolcs vármegyei nemesi családból származott. Családja Ördög-Ábrány Szabolcs megyei községben volt régi birtokos, a család igazi neve „Eördögh”. Apja, Ábrányi Alajos 1843-ban a régi családi név helyett felvette a családi birtok nevét. Otthonukban a reformkori szellemi élet egyik központja működött. Házukban megismerte a később a »szabadságharc hegedűsének« is nevezett Rózsavölgyi Márkot, valamint a verbunkos zene képviselőiként híressé vált Lavotta Jánost és Bihari Jánost. Vendégeik között ott volt Boka Károly is. 

1834-ben Nagyváradon ismerkedett meg Erkel Ferenccel, az ő hatására választotta a zenei pályát. Első szerzeménye 1841-ben jelent meg Magyar Ábránd címmel, s a következő évben zongoristaként is debütált Nagyváradon.

1843-ban külföldre ment, hogy nyugat-európai zenészektől tanuljon. Münchenben ismerkedett meg Liszt Ferenccel, akinek egyik legodaadóbb híve és barátja lett. Párizsban Chopintől és Kalkbrennertől vett zongoraórákat. Rövid londoni, majd magyarországi tartózkodás után Bécsbe került, ahol Joseph Fischhof tanítványa lett. Első pesti koncertjét 1847-ben adta, amikor végleg hazatért tanulmányútjáról. 

1848/49-ben állami hivatalnok és kormánybiztosi titkár volt. A szabadságharcban önkéntesként és nemzetőrként vett részt. Az ezt követő önkényuralmi években Pesten élt. 1860-ban megalapította az első magyar zenei szakfolyóiratot, a Zenészeti Lapokat, amelynek 1876-ig főszerkesztője volt. 1863-ban szintén ő volt az egyik alapítója a Zenészsegély Egyletnek, majd 1865-ben az ő indítványára jött létre az Országos Magyar Dalárdaegyesület, amelynek 1888-ig vezértitkára volt. 1875-től jelentős szerepet játszott a Zeneakadémia felállításának előkészületeiben, majd 1883-ig titkárként, nyugdíjazásáig, 1888-ig pedig tanárként dolgozott az intézményben. Zeneszerzést, zeneelméletet, zenetörténetet és zeneesztétikát tanított. Utóbbi témában 1877-ben tankönyve jelent meg, amely első jelentős ilyen témájú zeneirodalmi kiadvány volt Magyarországon.

1882-től szerkesztette a Zenészeti Közlönyt és állandó zenei rovatot vezetett a Pesti Naplónál, a Magyar Sajtónál és a Pester Lloydnál. Életművének maradandó értéke zenei közéleti tevékenysége. Rendszeresen publikált zenei írásokat. Írásaival Frédéric Chopin, Liszt, Richard Wagner, Hector Berlioz és magyar kortársai művészetét népszerűsítette, könyvet írt Mosonyi Mihályról, Liszt Ferencről és Erkel Ferenc életéről és munkásságáról. Budapesten 1876. október 28-án mutatta be a Nemzeti Színház Bizet Carmenjét. Ludovic Halévy szövegkönyvének első fordítója id. Ábrányi Kornél volt. Maradandó értékeket hozott létre magyarországi zenei kultúrpolitikai tevékenységével. Fő műve: A magyar zene a XIX. században, 1900

Ábrányi Kornél (Pest, 1849. december 31. – Budapest, 1913. március 11.) magyar író, újságíró.

Tanulmányait Győrött és Pesten végezte. 1868–75 között a sajtóiroda főnökeként különböző miniszteri hivatalokat viselt. 1876-ban a Kelet Népe, 1878–81-ben a Magyarország, 1882–83-ban az Ország-Világ, 1887–94 között és 1901–02-ben a Pesti Napló szerkesztője volt. 1884–1901-ben előbb Nemzeti Párti, majd 1896-tól pártonkívüli országgyűlési képviselő, 1906–1909-ben a miniszterelnöki sajtóosztály főnöke lett. 1878-tól a Kisfaludy Társaság, később a Petőfi Társaság is tagjául fogadta. Számos regénye, több költői, ill. színpadi műve, az egykorú lapokban igen sok politikai cikke és tárcája, valamint „Kákay Aranyos Nr. II.” álnévvel néhány politikai röpirata jelent meg.

Ifjabb Ábrányi Emil (Pest, 1851. január 1. – Szentendre, 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró; id. Ábrányi Kornél zeneszerző fia, ifj. Ábrányi Kornél öccse és id. Ábrányi Emil író unokaöccse. Felesége 1881-től Wein Margit operaénekesnő, fiuk a zeneszerző-karmester Ábrányi Emil 1882-ben született.

Pesten született 1851. január 1-jén. Tanulmányai végeztével írói hivatásának élt, és több lapnál tárcaíró és színikritikus volt. Első verse 1866-ban jelent meg. 1885-ben a Koszorú című hetilap szerkesztője. 1873-tól a Pesti Napló, 1879-től a Magyarország, 1896-tól a Budapesti Napló, 1904-től 1907-ig A Nap belső munkatársa volt.

1889-ben a keceli kerület országgyűlési képviselőjévé választották, függetlenségi programmal. 1876-tól a Petőfi Társaság tagja, majd 1880–1890 között másodtitkára. 1885-től a Kisfaludy Társaság tagja.

1906-tól haláláig Szentendrén élt, a ma is álló Ábrányi-villában, a szentendrei Szamár-hegy északi lábánál. Aktív közéleti személyiség lett, 1913-tól a helyi városfejlesztő egyesület elnöke. Dumtsa Jenő mellett a második, akiről még életében utcát neveztek el, a villájához vezető út 1913-tól máig is Ábrányi Emil utca. A villát az 1930-as években a család Goldberger Leónak adta el.

Verseinek nagy hatása volt a századvégi ifjúságra (hírnevét ezek alapozták meg), melyeket a „szerelem, haza és emberiség” ihlették (Tolnai nagylexikon); „nagy formakészségről tanúskodó, nemes pátoszú, de sokszor szónokias hangú költeményeivel az elsők egyike, akik Arany irányával szemben a nemzeti elem helyett az egyénit és az általános emberit juttatják érvényre költészetükben”. Kisebb sikere volt saját drámáival.

Működésének legkiválóbb oldalát műfordításai jelentik. Legnagyobb jelentőségű e téren Byron Don Juanjának átültetése (Budapest, 1884 és 1892), akinek Manfrédját is lefordította. Számos színművet is magyarított, köztük Edmond Rostand Cyrano de Bergeracját (Budapest, 1898) és Sasfiókját (Budapest, 1903), Maeterlinck Monna Vannáját és Henrik Ibsen Solness építőmesterét. Műfordításai ma is klasszikus értékűek.

Vers Ábrányi Emiltől

GYERMEKEK A KALVÁRIÁN. 

Wein Margit (Ábrányiné Wein Margit) (Lesnyek, 1861. december 15. – Budapest, 1948. november 28.) énekesnő (szoprán).
Édesapja, Wein János a Fővárosi vízművek első igazgatója és részben megteremtője. 1881-ben a Színészeti Akadémia opera tanszakán végzett, 1884 és 1899 között a budapesti operaház tagja. Bécsben (1897.) és Kolozsvárott is fellépett. 1882-ben feleségül ment Ábrányi Emil költőhöz. 1901-1920 között a Zeneakadémia tanára. Több opera címszerepét elsőként énekelte Budapesten. Főszerepet énekelt a következő operákban: Melinda (Erkel: Bánk bán), Gara Mária (Erkel: Hunyadi László), Papagena (Mozart: Varázsfuvola), Cherubin (Mozart: Figaro házassága), Zerlina (Mozart: Don Juan), Lola (Mascagni: Parasztbecsület), Nedda (Leoncavallo: Bajazzók), Rosina (Rossini: Sevillai borbély), Gilda (Verdi: Rigoletto), Musette (Puccini: Bohémélet).

Emil feleségéhez írt verse

OLY SZÉP, MIKOR...

 - 1881. -

Ha gondolok rá, nedvesűl az arcom.

Források: https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81br%C3%A1nyi_Korn%C3%A9l_(zeneszerz%C5%91); https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81br%C3%A1nyi_Korn%C3%A9l_(%C3%ADr%C3%B3),  http://mek.oszk.hu/00500/00582/00582.htm

A Oktogon patika épülete már több mint száz éve áll a Teréz körúton. Falai között több magyar és nemzetközi híresség is élt. Kettő emléktábla is van a bejáratnál. Az első részben Gustav Mahler emléktáblájához kötődve idézzük fel az életútját, kiemelve a budapesti éveit.

Gustav Mahler (Kalischt, 1860. július 7. – Bécs, 1911. május 18.) cseh–osztrák zeneszerző, karmester. Rendkívüli tehetséggel rendelkezett, hiszen hatévesen már komponált és tizenöt éves korában került a bécsi konzervatóriumba. Karmesteri és operaigazgatói karrierjét húszévesen kezdte és dolgozott Ljubljanában, Kasselben, Prágában, Lipcsében, Budapesten, Hamburgban és a bécsi Udvari Operában is.

Gustav Mahler askenázi zsidó szülők második gyermekeként, Kalischtben (ma Kalište), Csehországban született, ahonnan pár hónap múlva családja Iglauba (ma Jihlava) költözött. Apja, Bernard a város díszpolgára volt, több kocsmával, szeszfőzdével és pékséggel rendelkezett. Ennek ellenére boldogtalan gyermekkora volt, alkoholista, otthon brutális, nőcsábász apja, bigottan vallásos anyja, Maria Hermann mellett. Tizennégy testvéréből hét fiatalon meghalt.

Korán jelét adta zenei tehetségének, négyévesen az utcán vonuló katonazenekar után „vonult” harmonikázva, hatévesen vidám polkát komponált, amit – pokoli környezete jellemzésére – gyászinduló vezet be. Korán kezdett zenét tanulni, zongorázott, és Heinrich Fischertől, a helyi Szent Jakab-templom karvezetőjétől az összhangzattant is megismerte. Gyerekkorában kialakult a később mindig jellemző messianizmusa, miszerint Isten keresése és a művészet szolgálata váltja meg az embert. Az iglaui német gimnáziumba járt, és a városi színházban adta élete első zongorakoncertjét nagy sikerrel. Később egy prágai gimnáziumban tanult, majd 1875-ben beiratkozott a bécsi konzervatórium zongoraszakára, tanára Julius Epstein volt. Emellett összhangzattant és komponálást is tanult magántanáránál, Anton Brucknernél. Ebben az időben alaposan tanulmányozza Schopenhauer és Nietzsche filozófiai műveit, melyeknek erős hatásuk volt később művészetére. A konzervatóriumban abbahagyta a zongoratanulást, a zeneszerzői és karmesteri karrier felé indult. Még nem volt húsz éves, amikor tanulmányait befejezve elhagyta Bécset.

Iglauban színházi karmesteri állást ajánlottak az éhező ifjúnak, amit emlékei miatt nem fogadott el. Rövid ideig Bad Hallban helyettesítő karnagy, majd Laibach, a mai Ljubljana színházának tizenhét tagú zenekarát vezette. Első komolyabb állását az olmützi (Olomouc) színházban kapta. Bár csak egy szezont töltött itt, már kialakult a később mindvégig jellemző vad és kíméletlen karmesteri stílusa és emberi különcsége. „Ahol a zene, ott legyen a démon” – volt a később is sokat hangoztatott elve. A körülményekhez képest kiváló előadásokat produkált, a karmesteri munka mellett rendezett, sőt díszleteket is tervezett.

Híre a közeli Németországba is eljutott, a drezdai Udvari Operaház főrendezője, Karl Uebenhorst fedezte fel, így lett „második ember”, karigazgató Kasselben. Egy szezont töltött itt,[6] majd a rá később is jellemző botránnyal és sikerrel távozott. Monumentális előadással készült a nyári fesztiválra, négyszáz tagú kórussal, ismert szólistákkal és a közepes tehetségű főnöke, Wilhelm Treiber vezette zenekarral. Próbálták rábeszélni, hogy az előadás vezetéséről mondjon le utóbbi javára. Egy helyi lapban megtámadták: „németek végzik el a munkát, és egy zsidó zsebeli be a dicsőséget”. A zenekar elállt az előadástól, de Mahler a közeli városok zenészeivel és a helyi helyőrségi zenekarral megtartotta az előadást, ami hatalmas sikert aratott. Egy év után, 1886 nyarától szerződtette a nagy hírű lipcsei opera, az állásra várva a prágai Német Színházban dolgozott.

Lipcse nagy zenei hagyományokkal bíró város volt. Itt dolgozott Bach, Wagner szülővárosa volt, itt működött már akkor is a Mendelssohn által híressé tett, máig működő Gewandhaus zenekara. A vezető karmester a magyar Nikisch Arthur volt. A Mahlernél öt évvel idősebb, de akkor már világhírű karmester Magyarországon született, és rendkívüli zongoristaként tizenegy évesen már a bécsi konzervatóriumban tanulhatott. Végzés után röviddel már karmester, tehetsége (és kitűnő modora, eleganciája) miatt hamar ismert lett Európában. Mahler lázasan munkához látott, mellette szerelmi viszonyt kezdett Marion von Weberrrel, akinek férje Carl Maria von Weber unokája volt. Az egyébként ezredes utódtól megbízást kapott a német opera atyja által csak vázolt dalmű, A három Pinto befejezésére. Ez a darab komoly művészi és pénzügyi sikert hozott neki. 1888. január 20-án mutatták be az európai operák többségének vezetői, a kor híres zenekritikusai előtt, sőt a New York-i Metropolitan képviselője is eljött. Nem tudható, valójában mennyi volt a kapott anyag, de a művet nem jegyzik Mahler munkái között. Megismerkedett a városban koncertező, akkor Münchenben dolgozott Richard Strauss-szal, befejezte Első szimfóniáját, és dolgozott a másodikon.

Lipcsében ekkor (1887) jelent meg Mahler bécsi barátja, Siegfried Lipiner fordításában németül Adam Mickiewicz lengyel költő óriáseposza, az Ősök, német címe Todtenfeier (Gyászünnep). A dráma Mahlerre nagy hatást gyakorolt, ez lett a címe ekkor komponált gyászindulójának, és ehhez a műhöz kapcsolható az indulóból kibontakozott Második szimfónia. Talán ezért került a Mahlert nagyra tartó Leonard Bernstein jellemzésébe („német-cseh-morva-zsidó-lengyel kisfiú”) a „lengyel” jelző kakukktojásként.

Közben rengeteget vezényelhetett (az első szezonban 130, a másodikban 200 előadást vezetett), mert főnöke tüdőgyulladásban hosszan betegeskedett. Mahler azzal számolt, hogy Nikisch nem is tér vissza, és ezt a reményét ismerőseitől főnöke is megtudta. Nikisch lassan felépült, de talán ez a sikertelen puccs is szerepet játszott abban, hogy Mahler váratlanul állást kapott Budapesten.

1888-ban Budapestre szerződhetett, ahol a négy éve épült, akkor Európa legmodernebb dalszínháza, a Magyar Királyi Operaház művészeti igazgatója és vezető karnagya lett. Elődje, Erkel Sándor után a színház komoly művészeti és pénzügyi válságban volt. Kinevezése előtt ezért is mondott nemet a meghívásra Nikisch, ahogy Liszt Ferenc pártfogoltja, Felix Mottl is. Tízéves szerződést írt alá Beniczky Ferenc intendánssal, kirívóan magas, évi 10 000 forint fizetéssel. 1889. január 29-én mutatkozott be a magyar közönségnek, A Rajna kincse első magyar nyelvű előadásával. Az előadás elején színpadi tűz ütött ki, amit a megérkező tűzoltók és a művészek eloltottak, majd végigjátszották az operát – hatalmas sikerrel. Másnap Richard Wagner Ring-tetralógiájának másik darabja, A walkür tűz nélkül is sikert aratott.

1889-ben az ő meghívására települt Magyarországra Mosshammer Román osztrák hárfaművész, aki később neves bayreuthi hárfás lett, és a Zeneakadémia hárfa tanszakát is vezette. Budapesten érte apja és pár hónap múlva anyja, majd lánytestvére halálhíre, akikről az ekkor írni kezdett Második (Feltámadás) szimfóniájának nyitótételével (Gyászünnep) emlékezett meg. Itt mutatta be 1889-ben az Első szimfóniáját, amit a közönség vegyesen fogadott. Egyes kritikák szerint kifütyülték, számtalan karikatúra jelent meg az előadásról. A szerző alaposan átdolgozta, és ekkortól vált szokásává, hogy instrukciók tömegét szórta el a partitúrában, sokszor szokatlan utasításokat is („nicht schleppen – ne vonszoljuk”).

Bemutatta Pietro Mascagni Parasztbecsület című operáját is, amely a budapesti siker után (1890. december 26.) indult világhódító útjára. Talán a legnagyobb siker Mozart Don Giovannijának 1890. december 16-i előadása volt. Ezen magyar vendéglátói meghívására kelletlenül részt vett Johannes Brahms is. A nyitány után felébredt, az előadás után pedig a színpadra rohanva köszönte meg „a legkitűnőbb Don Giovanni-előadást”. Ettől kezdve Mahlert a legjobb operakarmesternek tartotta (bár zeneszerzőként fenntartásai voltak vele szemben). A művészi eredmények mellett elérte, hogy az első év után az Operaház működése nyereségessé lett.

 Amikor 1891-ben Zichy Géza lett az Operaház intendánsa, Mahler hosszú szerződése ellenére titokban állás után nézett. A gróf sok kortársa szerint fanatikus nacionalista és antiszemita volt, egyik karját elvesztve is zongorakoncerteket adott. Ami igazán zavarta Mahlert, az az volt, hogy Zichy „zeneszerzőnek képzelte magát”. Nem tett jót a köztük lévő viszonynak, hogy Mahler több alkalommal nyilatkozta, miszerint nem kellene mindent – köztük a Wagner-operákat is – magyarul énekelni. Elutasította a „bábeli” előadásokat is, ahol minden szólista azon a nyelven énekelt, amelyiken legjobban tudta a darabot. Néhány újságíró, kritikus ezt a magyar nyelv elleni támadásnak tartotta. Zichy intendánsi kinevezése után Mahler hatáskörét megnyirbálta, támadta műsorválasztását, és beleszólt művészeti kérdésekbe is, végül már belügyminiszteri felfüggesztéssel fenyegette. De 25 000 forintot ígért, ha Mahler lemond, ami 1891. március 14-én megtörtént, hiszen már zsebében volt az új szerződés. Nyilatkozatban búcsúzott munkatársaitól és a budapesti közönségtől, mert az Operaházból kitiltották. A lemondását követő első előadáson rendőröknek kellett rendet teremteni, mert a nézők kiabálva Mahlert követelték vissza. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Gustav_Mahler