Ez a háztömb is tipikus előző századfordulós historizáló stílusú lakóház. Budapest egész területén hasonlókból nagyon sok van. Ez a ház mégis különleges, mert ebben a házban született Gábor Dénes Nobel díjas tudós. Emlékeim szerint elsőként az Élet és Tudomány folyóiratban olvastam róla először. A róla szóló cikk kapcsán kezdett érdekelni személye és munkássága. 1976-ban aztán a komlói könyvesbolt kirakatában megláttam Gábor Dénes: Válogatott tanulmányok címmel kiadott tudományos cikkgyűjteményét. Megvettem, és otthon örömmel kezdtem olvasni. Nem sok mindent értettem meg belőle az akkori eszemmel. Nem is egy nyolcadikos diáknak írta. Akkor könyvnek egyedül az utolsó fejezetét olvastam - „A TUMOMÁNY ÚJ FELŐSSÉGEI” címűt – el teljes terjedelmében. Most, miután a szülőházát és az emléktábláját lefotóztam, megint elővettem a rég forgatott könyvet. A könyv automatikusan kinyílt az utolsó fejezetnél, aztán nem tudtam letenni, míg végig nem olvastam. Megpróbáltam megkeresni a neten hátha megvan elektronikus formában is. Nem találtam meg. Sebaj, gondoltam, és bescanneltem az utolsó fejezetet. A munkahelyemen éppen egy karakterfelismerő programot teszteltünk. A programmal sikeresen elektronikus formába hoztam a tanulmányt. Amennyiben nem unjátok, ebben a posztban elolvashatjátok Gábor Dénes 1972-ben Londonban nyugdíjas professzoroknak tartott előadásának magyar fordítását. Nem mai gondolatok, mégis úgy érzem ma is időszerű.
Gábor Dénes (Dennis Gabor, született Günszberg Dénes; Budapest, Terézváros, 1900. június 5. – London, 1979. február 9.) Nobel-díjas fizikus, gépészmérnök, villamosmérnök, a holográfia feltalálója.
Budapest Terézváros városrészében született. Családja izraelita vallású volt. Édesapja, Günszberg Bernát, a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaságnál (MÁK Rt.) dolgozott főkönyvelőként, majd cégvezetőként, végül igazgatói rangban, 1928-ig. Édesanyja Jakobovits Adél. A szülők 1899-ben kötöttek házasságot, s 3 gyermekük született: Dénes (1900), György (1901), Endre (1903). Az apa 1902. március 8-án fiaival együtt engedélyt kapott, hogy családnevüket „Gábor”-ra változtassák.
Elemi iskolai tanulmányait a Szemere utcai községi elemi népiskolában (1906-1910), a középiskolát a Budapesti V. ker. Markó utcai Magyar Királyi Állami Főreáliskolában (1910-1918) végezte. 1911. november 14-én kelt az Aeroplán körhinta szabadalmi leírása (a bejelentés napja: 1910. október 8.). 1918. március 6-án érettségizett. 1918. március 15-én behívták katonának, az észak-itáliai fegyverszünet után tért haza. Ehhez kapcsolódik olasz nyelvtanulása, mely negyedik nyelvismerete lett. Novemberben beiratkozott a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki osztályába. 1919. május 24-én áttért az evangélikus vallásra. 1920-tól Berlinben folytatta tanulmányait a charlottenburgi Technische Hochschule elektromérnöki karán. Itt rendszeresen látogatta a tudományegyetem előadásait, többek között Einstein szemináriumát, mely Szilárd Leó kezdeményezésére jött létre, és aki az előadásokra meghívta Wigner Jenőt, Neumann Jánost és Gábor Dénest. Később a magyar baráti kör Polányi Mihállyal, Kösztler Artúrral bővült. 1921. június 24-én tette le első szigorlatát a Műegyetemen. 1924-ben mérnöki diplomát szerzett Berlinben.
Az 1920-as években a nagyfeszültségű hálózatok üzemében fellépő tranziens jelenségek sok problémát okoztak, de a vizsgálatukhoz sem módszerek, sem eszközök nem álltak rendelkezésre. 1927-ben disszertációjában tranziens jelenségek rögzítése érdekében az oszcillográf érzékenységének növelését dolgozta ki. 1927-1932-ig Siemensstadtban, a Siemens és Halske kutatólaboratóriumában, 1932-1933-ig pedig Erlangenben, a Siemens-Reiniger-Veifa nevű cégnél dolgozott. 1933-ban, a náci hatalomátvétel után elhagyta Németországot és hazatért Magyarországra. 1933-1934-ig az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában a gázkisülés fizikájával foglalkozott. 1934-ben végleg letelepedett Angliában. Angol állampolgár lett. 1934-1948-ig a British Thomson-Houston Társaság kutatólaboratóriumában dolgozott Rugbyben.
1936. augusztus 8-án feleségül vette Marjorie Louise Butlert, akivel haláláig harmonikus házasságban élt, gyermekük nem született. 1942. október 25-én, Budapesten meghalt édesapja. 1946-ban édesanyja hozzá és testvéréhez Angliába költözött. 1947-ben itt találta fel a holográfiát, amiért később, 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott. A holográfia azonban 1960-ig, a lézer felfedezéséig nem terjedt el. 1949-1958-ig az Imperial College-ban elektronikát adott elő. 1956-ban a Royal Society a tagjává választotta. 1958-1967-ig az alkalmazott elektronfizika professzora volt az Imperial College-ban.Gábor Dénes az emberi kommunikációt és a hallást is tanulmányozta.
1962-ben látogatott haza Magyarországra. 1967-ben nyugalomba vonult. 1968-ban részt vett a Római Klub alapításában. „A holografikus módszer feltalálásáért és a kifejlesztéséhez való hozzájárulásáért” 1971-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat. 1974-ben súlyos agyvérzést szenvedett. 1979. február 9-én hunyt el Londonban. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1bor_D%C3%A9nes_%28fizikus%29
A TUDOMÁNY ÚJ FELELŐSSÉGEI
Gábor Dénes a Commander of the Order of the British Empire érdemrend tulajdonosa, a Royal Society tagja; Nobel-díjas; a CBS-laboratórium kutatója (Stamford, Connecticut); az Imperial College of Science and Technology (London) nyugdíjas professzora által 1972. április 19-én meghívott hallgatóság előtt a Royal Societyban tartott előadása, amely a Science Policy Foundation (Tudománypolitikai Alap) 8. évi rendes ülésén hangzott el. The New Responsibilities of Science = Science Policy (May/June 1972) p. 1-8.
Amikor megemlítettem előadásom címét néhány olyan embernek, akiket nagyra becsülök, elszörnyedve emelték fel a kezüket: A tudomány új felelősségei? Nem vagyunk máris túl sok dologért felelősek? Ez volt a század legnagyobb tudósának, Albert Einsteinnek a felfogása is. Amikor két héttel a halála előtt Szilárd Leó meglátogatta őt, Einstein szomorúan ezt mondotta: „Szilárd, a régi kínaiaknak igazuk volt! Az embernek egyáltalában semmit sem szabad tennie! Einsteint annyira bántotta az atombomba létrehozásához való hozzájárulása, hogy szemrehányással illette magát azért, amiért leírta az E=mc2 képletet, és amiért levelet írt Rooseveltnek. Bármennyire tiszteljük is tragikus kétségbeesését, nem hiszem, hogy elfogadhatjuk tanácsát. A felelősséget nem kerülhetjük el azzal, hogy semmit sem teszünk. A mulasztás vétkét követjük el, ha nem leszünk meg mindent a veszélyek ellen, amelyek civilizációnkat fenyegetik.
Nem állítom, hogy mi természettudósok erőfeszítéseinkkel egymagunkban meg tudjuk menteni a civilizációt. Amennyiben ez egyáltalában lehetséges, csak a társadalom-tudósokkal, a tömegekkel és a politikusokkal együttműködve, a felvilágosult közvélemény támogatásával valósítható meg. De ugyanilyen erősen meg vagyok győződve arról is, hogy minden erőfeszítés reménytelen a természettudósok és a technikusok közreműködése nélkül. Amit Alvin Wcin-berg „technikai elintézésnek” nevez, nem oldhat meg ugyan minden problémát, de pillanatnyilag ez a legjobb csodaszer, ami rendelkezésünkre áll.
Milyen veszélyek fenyegetik a civilizációnkat? A legszörnyűbb és a legnyilvánvalóbb veszély természetesen a háború, ezt azonban csak röviden érintem. A tudomány és a technika bűne szintén egészen nyilvánvaló ezen a téren: minden korok legcsodálatosabb agytrösztje teremtette meg az atombombát. Utólag már hiába próbálkoztak a legjobb elmék olyan módszerek felfedezésével, amelyekkel a veszély csökkenthető. Minden ilyen kísérlet az ellenőrzés makacs visszautasításán bukott meg. A „technikai elintézés” azonban végül is az ellenőrző műholdak alakját öltötte, amelyek ma nagy számban keringenek a Föld körül, és biztosították a sikert azután, hogy az ellenőrzésre vonatkozó minden javaslat csődöt mondott. Meglepő módon az ellenőrző műholdak nem a Pugwash-konferenciák eredményeképpen születtek meg, hanem éppen az a műszaki fejlődés szülte őket, amely az atomfegyverek veszélyességét hallatlan módon fokozta. Az interkontinentális ballisztikus rakétára gondolok. Pillanatnyilag ez a legsikeresebb „technikai elintézés”, noha természetesen megvannak a korlátai. Nem állította le az őrült fegyverkezési versenyt, az atomfegyverkészletek szörnyű felhalmozását, pedig a két legnagyobb hatalomnak már annyi a készlete, hogy akár ezerszeresen elpusztíthatja egymást. A technika megindította a halálos gépezetet, de megállítani nem tudja.
A ránk leselkedő veszélyek felsorolásából nem hagyhattam ki a háborút, hiszen a felsorolás nevetségesen hiányos volna a legnagyobb veszély megemlítése nélkül. De csupán röviden tárgyaltam, mert annak ellenére, hogy ez a legszörnyűbb veszély, a valószínűsége nem nagy. A többi veszély a háborúhoz viszonyítva kisebb ugyan, bekövetkezésük azonban sokkal bizonyosabb.
Világunk ma elég határozottan oszlik két csoportra: a gazdag ipari országokra és a fejlődő szegény országokra. Az osztásvonalat oda tehetjük, ahol az egy főre eső nemzeti jövedelem aránya mintegy 12:1. Ez óriási különbséget teremt azon veszélyek között, amelyek a világ e két részét fenyegetik. A dolgot röviden és egy kissé durván megfogalmazva, rövid távon a szegény országokat éhínség, a gazdagokat kiábrándulás, hosszú távon mindkét csoportot általános szegénység fenyegeti.
Az éhínség nem igényel sok magyarázatot. Az emberiség ősi ellensége. A szegény országokban a népesség száma majdnem állandóan alacsony szintű volt, csupán olyan lassú ütemben nőtt. amilyen ütemben sikerült új művelhető területet meghódítaniuk. A közel-egyensúlyi állapotot nemcsak az óriási gyermekhalandóság, hanem a felnőtteket is pusztító időszakos éhínségek és járványok tartották fenn. A közel-egyensúlyi állapotot nemrégiben csupán az a tény borította fel, hogy a halálozások számának a csökkenése megelőzte a születésszabályozást és a mezőgazdasági termelés fejlesztését. A halálozási arányszám például Indiában ezrenként 15-ra csökkent, ugyanakkor a születési arány-szám a közel ezrenként 50-ről csupán a még mindig ijesztő, ezrenként 42-re változott, úgyhogy az évi teljes szaporulat kb. 2,4 százalék. Ehhez nincsen sok hozzátennivalóm, ezek a tények ma már eléggé általánosan ismertek. Az indiai kormány hatalmas erőfeszítései nyomán a mezőgazdaság hozama olyan mértékben nő, hogy átlagos termést feltételezve, a növekvő népesség jelenlegi alacsony táplálkozási szintje 2000-ig biztosítható. Két rossz termésű esztendő azonban százmilliókat ölhet meg, hacsak nem kapnak élelmet külföldről. A 2000 utáni időkre vonatkozó előrejelzések ennél sokkalta rosszabbak, hacsak nem sikerül váratlan javulást elérni a születésszabályozás területén.
SZÁMOS KRITIKUS PONT
A veszély a fejlett ipari országokban, amelyet röviden „kiábrándulásnak” neveztem, sokkal bonyolultabb. Szinte mindenki érzi, hogy valami nincsen rendben, de senki sem teheti az ujját a kritikus pontra, olyan nagy ugyanis a kritikus pontok száma. Tény az, hogy a nyugati országok és Japán gazdagabbak lettek, mint azt bárki is merte volna remélni, akár 50 esztendővel ezelőtt. Az egy főre eső nemzeti jövedelem a század eleje óta minden országban legalább megháromszorozódott, de egyesekben még sokkal nagyobb mértékben nőtt. A heti munkaórák száma ugyanakkor a közel 70 körüli értékről 40-45-re csökkent. Angliából a múlt esztendőben hatmilliónyian utaztak külföldre a szabadságukat eltölteni. Franciaországban legalább egymillió párizsi kap évente síszabadságot. Az embereknek boldogoknak kellene lenniük, de valóban azok-e ?
Véleményem szerint kétféle bajt kell megkülönböztetnünk. Amikor jól mennek a dolgok, az emberek holmi krónikus boldogtalanságfélében szenvednek. Ezt Freud nyomán „civilizációs betegségnek” nevezhetjük. Az ember ösztöntermészete és a civilizáció által rárótt kényszerek közti konfliktusról van szó. Némileg konkrétabb formában megfogalmazva a dolgokat, az ember nem született arra, hogy óriásvárosokban éljen. Noha ma csupán 9 órától délután 5-ig dolgozik, ettől sokkal jobban szenved, mint amikor reggel 7-től este 7-ig kellett dolgoznia, és ráadásul sok mérföldet gyalog kellett megtennie a munkahelyéig ahelyett, hogy kocsijában odahajthatott volna. Nem teszi őt boldoggá az a tény, hogy az apjának és a nagyapjának sokkal rosszabb sora volt. Sokkal többről van szó, nemcsak a „remények forradalmáról”. Ez a forradalom, amely még a legjobb időkben is kitör az ipari viták alakjában, csupán valami sokkal mélyebben fekvő, alapvetően irracionális dolognak racionális tünete.
Amikor a dolgok rosszul mennek, társadalmunk akut bajoktól szenved. Ezek sokkal könnyebben érthetők, mert nem pszichológiai, hanem institucionális természetűek. Nézzünk csak körül egy kissé. A múlt esztendőben a brit ipar majdnem egymillió dolgozót „szórt ki” a gyárakból és az irodákból, a termelés mégsem csökkent, sőt inkább növekedett egy kissé. Még a fogyasztás sem csökkent, a munka-nélküliek kisebb fogyasztása ellenére sem. A szakértőket ez egyáltalában nem lepte meg, hiszen évek óta mondogatták, hogy sok milliónyian „kapnak fizetést azért, hogy semmit sem csinálnak”. A jelenséget csupán a fölöslegesen nagy létszám, az irodákban a Parkinson-féle álmunka, a műhelyekben a munkalassítás rejtette el.
Most pedig ijesztget bennünket a munkanélküliek egymilliós létszáma — mégpedig joggal. Véleményem szerint a javasolt megoldások közül egyesek még félelmetesebbek. Az egyik ez: a munkaidő megrövidítése, a munkanélküliek visszavétele az irodákba és a gyárakba, a szegénység egyenletesebb szétosztása. A másik megoldás még rosszabb: mintegy ezermillió font befektetése az iparba, hogy rendeléseket tudjon adni a gyengén foglalkoztatott nehéziparnak, és korszerűsíthessen. Ha ezt a programot létszámfelesleg nélkül kivitelezik, az eredmény egyhamar kétmillió munka-nélküli lehet az eddigi egymillió helyett. A korszerűsített gyárak ugyanis könnyen tudnak többet termelni még az eddiginél is kevesebb munkással.
De valójában mi történt? Talán megdöbbenti Önöket, ha azt mondom, hogy véleményem szerint potenciálisan gazdagabbá lettünk. Potenciálisan gazdagabbá lettünk annak a majdnem egymillió embernek a munkájával, akiket most a munkanélküliség demoralizál. Ezek az emberek most éppen csak annyit kapnak, hogy meg tudjanak élni. Vajon nem fizethetnénk-e nekik tisztességes bért, és nem alkalmazhatnánk-e őket kulturális szempontból fontos, de jövedelmet nem hozó intézményekben? Azt a többletet, amelyet elfogyasztanának, a termelő iparok hatásfokának kis növekedése könnyen megtermelhetné. Szinte minden műszaki őszintén bevallja, hogy az elbocsátások ellenére sem a gyárak, sem a bennmaradt munkások teljes kapacitása nincsen kihasználva.
Ez az egymillió munkás több és jobb kisvárost, iskolát, kórházat, üdülőt, parkokat építhetne, a fölösleges irodai dolgozókat pedig az oktatásban, a szórakoztató, a turisztikai szakmában, olyan célokra használhatnánk fel, amelyeket ma luxusnak tekintenek, és csak virágzó gazdasági élet engedheti meg magának. Egy részük talán még olyan holmikat is termelhetne, amelyek még nyilvánvalóbban luxuscikkek. Példaként megemlítem, hogy sok ezer magas szakképesítésű munkás vált fölöslegessé a repülőgépiparban. Nem sok esélyt látok arra, hogy hasonló iparágakban, például a szerszámgépgyárakban vagy más nehézipari üzemekben ismét alkalmazzák őket. De vajon nem lehetne-e átképezni ezeket a műszerészeket, akik rendszerint büszkék a szakmájukra, egyes iparművészeti szakmákra, például az egyedi könyvkötésre, üvegmetszésre, porcelán kézi festésére, lakberendezési tárgyak, sőt Fabergé cigarettadobozok és bonbonniérek készítésére? Aki gazdagabb lesz, megengedheti magának az ilyen luxusokat. És ha egy ország gazdagodik meg, mint ahogyan mi és más országok a haladó technika eredményeként meggazdagodtunk, az miért ne engedhetne meg magának hasonló luxust?
A gyakorlati emberek persze rögtön ezt mondják: „Honnan lesz erre pénz? Adóztassuk meg még jobban a gazdasági élet termelő' egységeit? Hiszen amit ön javasol, csupa nem termelő, nem hasznot hozó vállalkozás!”
Még az utóbbi állítást sem fogadom el. Jól menő gazdaságban például az iparművészeti szakmák igenis jól kifizetődők lehetnek. Sőt nagyon egészséges fejlődésnek tekinteném, ha az emberek kevesebbet költenének két-három évenként új kocsira, és inkább iparművészeti tárgyakat vásárolnának az otthonuk számára. De a javaslataim között tényleg vannak olyanok, amelyek nem hoznak hasznot. Ilyenek például az iskolák és kórházak, így azután a „gyakorlati embereknek” a következő a válaszom: „Honnan van pénz azoknak a fizetésére, akiket semmiért fizetnek, és miből fizetik a munkanélkülieket? Vajon ha luxustárgyakat állítanának elő, mindjárt nem volna miből fizetni őket?”
AZ INFLÁCIÓ MÁS MEGKÖZELÍTÉSE
A gyakorlati ember talán még egy ellenvetéssel élne. Ha jó ezermillió fontot dobnánk be a gazdasági életbe a kulturális szempontból fontos vállalkozások érdekében, az még az eddiginél is rosszabb inflációt okozna. Erre az a válaszom. hogy semmi szükség sincsen a „túl sok pénz vadászik túl kevés cikkre” típusú inflációra, mert az ipar minden további nélkül képes többet termelni, különösen akkor, ha további rejtett munkanélkülieket szórnak ki a gyárakból. Ami azonban a másik típust, a „költségek nyomása alatti inflációt” illeti, azt kell mondanom, hogy a gazdasági életünkbe máris be van építve egy mechanizmus, amely ezt kiváltja. Ez olyan, hogy rosszabb szinte már nem is lehetne. Jelenleg a szakszervezetek egymás után terjesztik elő' bér-követeléseiket. Sorra túllicitálnak egymáson. A helyzetet még rosszabbá teszik a hosszabb tartamra szóló bérmegállapodások. Vegyünk egy példát az amerikai gazdasági életből. Az építőmunkások és a gépkocsi gyárak munkásai egyaránt 16 százalék béremelést kaptak három esztendőre. Ebből 8 százalékot elvisz a várható infláció, 4 százalék jut a várható termelékenység-növekedésre, és 4 százalékot tesz ki a „jutalom”. Még ha fel is tesszük, hogy a termelékenység növekedése reális, az ilyen megállapodás bizonyossággá teszi az inflációt, a 4 százalék jutalom pedig egyszerűen azt jelenti, hogy „ennyit vesznek el másoktól”.
A nyilvánvaló megoldást már többen is javasolták, köztük lord Beveridge. A szakszervezetek a bérköveteléseiket terjesszék egyszerre elő, mégpedig mindig csupán egy esztendőre vonatkozóan. Ezzel világossá válik majd, hogy minden olyan követelés, amelyet nem indokol a termelékenység emelkedése (és a bérigazságtalanságok jóvátétele), csak a többi szakszervezet rovására teljesíthető. A várható inflációt egyáltalában nem szabad a bérkövetelésekbe beépíteni, mert ez a folyamatos inflációt bizonyossá teszi. Az intézkedéseknek természetesen árellenőrzéssel kell párosulniok, ami folyamatosan emelkedő árak mellett értelmetlen dolog volna. Biztos vagyok benne, hogy a gyárak elfogadnák ezt a reformot, a szakszervezetek felől azonban egyáltalában nem vagyok meggyőződve. Mégis az a véleményem, hogy meg kellene próbálkozni vele.
Ezen a ponton Önök azt mondhatják, hogy ezek a gondolatok egy tudósnak, egy amatőr közgazdásznak a gondolatai. Ezt nem tagadom ugyan, de nem érzem ezért bűnösnek magam. Az olyan világban, amelyben a hivatásos közgazdászok olyan nagy kudarcot vallottak, az amatőrök is hallathatják a szavukat. Amikor a harmincas évek válsága idejében J. M. Keynes megírta General Theory (Általános elmélet) című könyvét, el kellett ismernie, hogy néhány közgazdasági igazság menedékre talált Silvio Gesell és Douglas őrnagy amatőr közgazdászok „alvilágában”.
Úgy vélem, hogy szilárdabb tudományos talajon járok, amikor a hosszabb távú veszélyekre térek rá. Bizakodóbb is vagyok, mert olyan veszélyekről van szó, amelyek még nem aktuálisak, hanem csak előreláthatok, márpedig a tudománynak, ha nem is az egyetlen, de egyik feladata az ésszerű előrelátás.
A hosszú távra szóló veszély éppen olyan egyszerű, mint amilyen ijesztő: az egész világ egyetemes szegénysége a természetes nyersanyagforrások kifogyása következtében. Az egész civilizációnk pótolhatatlan energiaforrásokon, a szénen és az olajon alapszik. Ezeket a természet százmillió esztendők alatt hozta létre, mi pedig rendkívül gyorsan fogyasztjuk őket. Ha így folytatódik tovább, katasztrófa következik be előbb-utóbb, de pontosan mikor? Világos, hogy a tudománynak itt két nagy problémával kell szembe néznie. Az egyik előrejelzési probléma: meddig folytatódhat a dolog úgy tovább, ahogyan most folyik? A másik feltalálási probléma: hogyan előzhetjük meg a katasztrófát?
Hadd adjak először a tudomány előrejelzési lehetőségeiről rövid áttekintést. A tudományos előrejelzés akkor kezdődött meg, amikor Newton megfogalmazta a mechanika és a gravitáció törvényeit. Az első rendkívül sikeres alkalmazási területe a csillagászat volt. Itt olyan jelenségekről van szó, amelyeket ma teljesen determinisztikusaknak nevezünk. Még nagyobb sikernek tartanám, ha a tudomány a rendszerek és gépek viselkedését még azok létezése előtt előre jelezné. A tudománynak talán az volt a legnagyobb sikere, amikor néhány mikrogrammnál nem több anyagon összegyűjtött adatokból előre kiszámították az atommáglyát és az atombombát.
Valamivel később következett a tudományos előrejelzésnek egy másik fajtája, amely talán kevésbé ismeretes: „zajjal” zavart rendszerek viselkedésének valószínűségi előrejelzése. Ilyenek például a szabályzott rendszerek. Ezek a tudomány óriási diadalai, azonban helyénvaló egy szenzációs kudarcot is megemlíteni. Az atombombával kapcsolatban mindent pontosan ki lehetett számítani előre. Amikor azonban kitűnő tudósok nagy önbizalommal nekifogtak a termonukleáris fúzió problémája megoldásának, kellemetlen meglepetéseken kívül más eredményt nem sikerült elérniük. Ez azért következett be, mert a tudomány először került szembe nagymértékű kollektív jelenségekkel. Akármilyen gonddal számították ki a nagyenergiájú plazmát tartalmazó mágneses palackok adatait, amelyekből egyetlen ionnak vagy elektronnak sem lett volna szabad megszöknie, az ionok és elektronok mindig módot találtak a „konspirációra”, és segítették egymást a tömeges szökésben! A fő ok az, hogy a plazmában a nagy hatótávolságú erők létezése következtében az ionok „ismerik” valamennyi többi ion helyzetét. Elismerem, hogy a példa nem bátorító a tudományos előrejelzésnek társadalmi rendszerekre való alkalmazása tekintetében. Ezekben a rendszerekben az instabilitásnak még rosszabb kiváltó okával kerülünk szembe, mint a plazma esetében: az anticipációról van szó. A plazmában minden ion „tudja”, hogy a többi mit tesz, az emberek világában azonban az egyedek és csoportok azt igyekeznek kitalálni, hogy a többiek mit tesznek majd. A matematikának egy meglehetősen új ága, a játékelmélet, foglalkozik az anticipációval. Be kell azonban vallani, hogy az elmélet már a politikai helyzeteknél jóval egyszerűbb esetekben is igen bonyolulttá válik. Veszedelmes játék példájaként csupán a fegyverkezési versenyt említem meg, amelyben mindkét fél igyekszik anticipálni a másik fegyverrendszereit.
SZÁMÍTÓGÉPES ELŐREJELZÉS
Csupa olyan eset ez, amikor a nagy matematikusok által 300 esztendő alatt kifejlesztett matematikai eszközök mondanak csődöt. Társadalmi kérdésekben nem sok hasznos tanácsot tudna adni a tudomány, ha nem fedezték volna fel, és fejlesztették volna ki éppen időben a számítógépet. A nagyközönség képzeletében a számítógépnek mágikus tulajdonságai, korlátlan értelme és bölcsessége van. Érthető, hogy a jobban tájékozottaknak ez nem tetszik, és joggal félnek attól, hogy a számítógépi jóslatokat a nagyközönség tévedhetetleneknek tartja majd.
Hadd mondjam meg először is nyíltan, hogy a számítógépnek egyáltalában nincsen értelme. Nem ért meg semmit. Pontosan ugyanolyan ostoba, mint azok a számtani csodagyermekek, akik négyjegyű számokat pontosan össze tudnak szorozni, de nem tudják megmondani, hogyan tették ezt. Ámde a számítógép majdnem korlátlanul képes az utánzásra, vagy szakkifejezéssel élve: a szimulációra. Szinte minden rendszert képes szimulálni, ha betápláljuk a megfelelő adatokat. Az emberi értelemmel szemben csupán annyiban van fölényben, hogy képes igen bonyolult eseteket végigszámolni. Az emberi értelem két vállalkozó közti determinisztikus kapcsolatokat jól megragadhat, de szinte tehetetlen, ha sok változóról van szó, még ha ezeket kölcsönösen egyértelmű kapcsolatok kötik is össze egymással. A számítógépet azonban nem izgatja a bonyolultságnak ez a típusa. A gép — mint Claude Shannon helyesen megállapítja — olyan, mint egy „idióta tudós”, aki ilyen problémáknál körülöttünk kering, és pontosan le tudja vezetni a beléje táplált feltételezések következményeit, amikor a bonyolultság már a fejünkre nőtt.
A beavatottak számára most már világos, hogy ezzel az óvatos bevezetéssel elő akarom készíteni Önöket a nagy vitára, amely Forrester és Meadows munkásságával kapcsolatban lefolyt. Mintegy 15 esztendővel ezelőtt Jay W. Forrester, a kitűnő elektronikus feltaláló, gazdasági vezetési problémákkal kezdett el foglalkozni. Az akkoriban egészen új számítógépi szimuláció módszerét alkalmazta. Először bajba jutott iparvállalatok tanácsadójaként működött. Leírást kért a vállalat szervezetéről, a belső kapcsolatokról, és a külső kapcsolatokra (például a piaci feltételek) vonatkozó feltételezéseikről. Ezután olyan számítógépi modelleket konstruált, amelyek a leírást a legapróbb részletig szimulálták. Az eredmény igen meglepő volt. A modell nem azt az eredményt szolgáltatta, amelyet az igazgatók vártak, hanem a ténylegesen bekövetkezett eseményeket adta meg. A kudarc oka az volt, hogy noha a vezetők rendszerüket helyesen írták le, dinamikus viselkedését nem tudták ösztönösen megragadni. Erre csak a számítógép volt képes.
Forrester ezután iparvárosok dinamikájával kezdett el foglalkozni. Az eredmények lényegében hasonlók voltak, de egy érdekes új jelenséget is tapasztalt. Szinte minden olyan rendszabály, amely rövid távon hasznosnak bizonyult, hosszú távon káros hatású lett. Forrester ezt a szociális rendszerek ellen-intuitív viselkedésének nevezi. Forresternek a városok dinamikájára vonatkozó érdekes eredményei 1968-ban a jövő iránt érdeklődők egy kis csoportjának, az Aurelio Peccei olasz nagyiparos vezetésével működő Római Klubnak, tudomására jutottak. A Római Klub felkérésére Forrester megkonstruálta első „világmodelljét”. Eredményeit 1971-ben World Dynamics (A világ dinamikája) című könyvében publikálta. Munkáját a Massachusetts Institute of Technologynál a kollégája, Dennis L. Meadows folytatta, aki a közelmúltban jelentette meg könyvét: The Limits to Growtli (A növekedés korlátai) címmel.
1 ábra. A népesség számának hanyatlása a természetes nyersanyag-készletek elfogyása következtében. (Meadows és munkatársai engedélyével a The Limits to Growthból átvéve)
Megpróbálom röviden összefoglalni a két könyv tartalmának lényegét. Forrester számítógépi modelljét az 1. ábra szemlélteti. Öt változója (úgynevezett „szintje”) van: a világ népessége, a természetes nyersanyagforrások, az ipari töke, a mezőgazdasági tőke és a környezetszennyeződés. E szintek mindegyikének, a természetes nyersanyagforrások kivételével, van beömlése és kiömlése — a népesség számát illetően a születés és a halál, a tőkét illetően a befektetés és az értékcsökkenés; csupán a természetes nyersanyagforrásoknak nincsen beömlésűk, mert pótolhatatlanok. A be- és a kiömléseket egymással és a szintekkel nagyszámú megfordíthatóan egyértelmű reláció kapcsolja össze. Ezek közül egyesek a tapasztalatból le is vezethetők, nagyobb részüket azonban ki kell találni, meg kell sejtem. A sejtések persze bármely matematikai eljárás esetében elfogadhatatlanok, kivéve azt az esetet, amikor az utólagos igazolás lehetséges. Az utólagos igazolás ebben az esetben az, hogy az eredmények, amennyiben a feltételezések ésszerűek, ezektől alig függenek. Ez igen lényeges pont, amelyet a kritikák nagy része vagy figyelmen kívül hagy, vagy nem hisz el.
A számítógépi modell elkészülése után a géppel 200 évnyi reális idő néhány perc alatt lefuttatható. Forrester jó egy néhány menetet futtatott le, Meadows és munkatársai még többet. A gép minden esetben úgy volt beállítva, 1900 és 1970 között a változók a történeti útvonalat követték. 1970 után egy sor új politika táplálható be, és ezek hatása 2100-ig nyomon követhető. Bemutatom Dennis Meadows néhány eredményét, minthogy ezek a legfrissebbek. Modellje, amennyire meg tudom ítélni, Forresterétől csak a mezőgazdasági mechanizmusok nagyobb részletezésében különbözik. Lehetséges, hogy még egyéb változtatások is vannak benne, amelyekről nincs tudomásom. Meadows ugyanis, Forrestertől eltérően, vékony könyvében nem ismerteti az általa használt valamennyi kvantitatív összefüggést. Forrester és Meadows eredményei között lényeges különbség egyáltalában nincsen.
2. ábra. „Szabványos menet.” A dolgok a jövőben úgy folytatódnak, ahogyan eddig mentek. A népesség száma 2050-re megháromszorozódik, de ettől kezdve élelemhiány miatt csökken. A környezetszennyeződés mértéke közepes. (Meadows és munkatársai engedélyével a The Limits lo Growthbó\ átvéve)
A 2. ábra „szabványos menetet” ábrázol, vagyis a jelenlegi politikához képest nincsen változtatás. 2000-ig minden jól megy, még jobban, mint most, mert az egy főre eső élelmiszertermelés a század eleji értékhez viszonyítva mintegy a tizenkétszeresére nő. (Ez az óriási fogyasztásnövekedés azért lehetséges, mert jelenleg a világ népességének a jó része rosszul táplált. Én azonban hajlamos vagyok arra, hogy az egy főre eső élelmiszertermelés nagy növekedését, amely Meadows több menetében bekövetkezett, gyenge jövőnek tekintsem.) De 2000-ben a természetes nyersanyagforrások kimerülése és a környezetszennyeződés növekedése következtében katasztrófa kezdődik, az egy főre eső élelmiszer-és ipari termelés hirtelen jóval a jelenlegi érték alá süllyed. A népesség száma tovább növekedik, a maximum a jelenleginek mintegy a négyszerese, de 2050-től kezdve ez is gyorsan fogy.
Természetesen élni lehetne azzal az ellenvetéssel, hogy Meadows alábecsüli a természetes nyersanyagforrásokat. Ezért kétszeres értékkel is számolt. (3. ábra) Az ipar ezúttal magasabb szintet érhet el, a katasztrófa azonban csupán kereken 20 esztendővel később következik be, mint az előző menetben, ezúttal a környezet szennyeződése következtében. Az egy főre eső élelmiszertermelés és a népesség száma még meredekebben zuhan.
Világos, hogy erőteljesebb iparosítással a szennyeződés ellenőrzése nélkül nem sokat érhetünk el, így azután a 4. ábra azzal a feltételezéssel készült, hogy a környezet szennyeződését sikerült igen hatásosan megszüntetni. Ennek ellenére az egy főre eső élelmiszertermelés mennyisége elkezd csökkenni, noha valamivel kevésbé meredeken, de nagyjából ugyanakkor. A népesség száma 2060-tól kezdve, a jelenleginél négyszerte magasabb szintről szintén csökken.
3. ábra. Az előző ábrához képest a világ készletei kétszeresek, az ipari tevékenység erőteljesebb, a szennyeződést nem ellenőrzik. A szennyeződés miatti népességkatasztrófa 2040 táján következik be. (Meadows és munkatársai engedélyével a The Limits to Growthból átvéve)
Vajon nem lehetne-e ésszerűen hosszú időn át stabilitást biztosítani? Igen, de csak nagyon radikális rendszabályokkal. Az 5. ábra azzal a feltételezéssel készült, hogy 1975-re sikerül megvalósítani a hatékony születésszabályozást, a gyermekek száma családonként kettő. A népesség száma még ekkor is nő, a jelenlegi számnak mintegy a kétszeresét éri el, de 2020 után nagyjából egy szinten marad. Ugyancsak 1975-ben lényegesen csökken az ipari beruházások mérete, úgyhogy a természetes nyersanyagforrások kiapadása sokkal lassúbb ütemű, és a szennyezés szinte megszűnik. A mezőgazdasági befektetések összege viszont nő, úgyhogy az egy főre eső élelmiszerek mennyisége 1975-től kezdve meredeken emelkedik. A növekedés 2100-ig folytatódik, noha az ütem lassul. A termelés olyan szintet ér el ekkorra, amelyet a világ népességének derékbősége tekintetében már egy kissé veszélyesnek tartok.
4. ábra. Korlátlan energia, a szennyeződés kiküszöbölve, születés-szabályozás azonban nincsen. A népesség számát a mezőgazdasági készletek korlátozzák. (Meadows és munkatársai engedélyével a The Limits to Growthból átvéve)
5. ábra. Stabilizálódott világmodell. 1975-ben a születési arányszámot családonként kettőre korlátozzák, az ipari befektetéseket csökkentik, a szennyeződést megszüntetik. (Meadows és munkatársai engedélyével a The Liniits to Growlhból átvéve)
A TERMÉSZETES NYERSANYAGFORRÁSOK KIMERÜLÉSE
Az eredményekben valójában semmi meglepő sincsen. Csak részleteiben is megerősítik azt, amit már régen sejtünk, hogy a népesség számának a növekedése veszedelmesen kimeríti a természetes nyersanyagforrásokat, kereken száz esztendő alatt. A világ a jelenlegi népesség kétszeresét még csak el tudja tartani gyakorlatilag akármeddig, a négyszeresét azonban már nem. Forrester és Meadows eredményei azonban hihetetlenül heves reakciót, sőt rosszindulatot váltottak ki. Sokan még a legcsekélyebb információértéket vagy valószínűséget sem hajlandók nekik tulajdonítani, mindenestül elvetik az egészet! Márpedig mi lehet világosabb annál, hogy korlátozott mennyiségű nyersanyagforrást csak korlátozott mértékben szabad fogyasztani, még állandó népességszám esetében is, és ez fokozottan érvényes exponenciálisan növekedő népesség esetében!
Reménykedem abban, hogy a kritikák még időben elhallgatnak ahhoz, hogy az emberiség megmenekülhessen az örökös szegénységtől. Erre már van némi remény. Még nem is olyan régen, a zérus szaporodás híveit mániákusoknak bélyegezték, de az egyesült államokbeli John D. Rockefeller Bizottság következtetései alapján már tisztességes nézetté vált, ha nem is lett még hivatalos vélemény belőle.
Persze sok mindent lehet bírálni Forrester és Meadows számításaiban. Nyilvánvaló, hogy komoly javításra és kibővítésre szorulnak. Gondosan ellenőrizni kell a változók közti kauzális összefüggésekre vonatkozó feltételezéseket, és változtatni kell a politikákat. A következő modellekben szét kell választani az iparosodott és a még fejlődő országokat, nem szabad őket együttesen kezelni. Ezenkívül be kell vezetni a „zajt” is a modellekbe. A szabályozó rendszerekkel kapcsolatos tapasztalatok azt mutatják, hogy fluktuáló zavarok komoly eltéréseket okozhatnak a „sima” menetek középértékeihez képest. De a szociális rendszerek számítógépi szimulációjának eleve való elvetése emlékezteti az embert a dominikánusok viselkedésére, akik nem voltak hajlandók belenézni Galilei teleszkópjába.
Bár a számítógépes előrejelzés jelenleg kissé primitív állapotban van, a véleményem mégis az, hogy egy következtetés elkerülhetetlen: ha el akarjuk kerülni a nem több mint száz vagy legfeljebb kétszáz esztendő' múlva bekövetkező katasztrófát, a technikának más irányba kell fordulnia. Annál is inkább, mert a jelenlegi modelleknek még az „optimisztikus”, stabilis menetei sem nevezhetők megfelelőknek, ha figyelembe vesszük, hogy a Homo sapiens faj biológiai életkora valószínűleg egymillió esztendő körül van, továbbá hiszünk abban, mint ahogyan én hiszek, hogy a jövőnek több mint néhány száz esztendejéért vagyunk felelősek. Valóban stabilis civilizációban pótolhatatlan készleteket egyáltalában nem volna szabad felhasználni!
Vannak már néhányan, akik levonták ezt a következtetést, és lándzsát törnek amellett, hogy fel kell használni az energia olyan kiapadhatatlan forrásait, mint a napenergia, vízenergia és szélenergia. Ezt azonban túlzásnak tartom. Ugyanis 1966 óta tudjuk, hogy a maghasadási energia szinte kifogyhatatlan mennyiségű. Lehordhatjuk akár a csupán 0,03 százalék uránt vagy még kevesebbet tartalmazó gránithegyeket is, az urán a jelenlegi világár kétszerese körüli áron kivonható belőlük. De ha szükséges, a tengerből is vonhatunk ki uránt, hiszen a tengervíz egy köbméterének urántartalma jelenleg három milligramm. A költség nem lenne több, mint a jelenlegi négyszerese. A tenger vize gyakorlatilag kiapadhatatlan uránforrás, mert a folyók minden esztendőben sok ezer tonna uránt szállítanak a tengerbe.
Meadows néhány számítási menetében már dolgozott a kiapadhatatlan atomenergia feltételezésével, azonban szerényen csupán azt tette fel, hogy ez lehetővé teszi a természetes energiaforrások felhasználási ütemének felére való csökkentését. Egy ilyen menet eredményét közlöm az 5. ábrán. Láttuk, hogy ez az élelmiszerkészletek csökkenését még húsz esztendővel sem késlelteti, ha a népesség szabadon szaporodhat. De ha állandósul a népesség száma, azt hiszem, nem utópisztikus gondolat az ipari civilizáció igen hosszú tartamú egyensúlyproblémájának megoldhatósága.
Azt hiszem, most már megfogalmazhatjuk a tudomány és a technika új felelősségeit. Röviden kifejezve, a technika tudatában kell, hogy legyen a maga ökológiai felelősségének. A „technikai elintézést” a végletekig alkalmazni kell. Kellően hangsúlyoztam már, hogy ez még nem minden, hacsak nem kísérik megfelelő szociális reformok, de a reformok egymagukban sem érnek sokat a tudomány és a technika odaadó segítsége nélkül.
A megoldásra váró problémák nagyjából két csoportra oszthatók. Az első a környezetszennyeződés elleni harc, vagyis a küzdelem a környezet megmérgezése ellen. A második csoportba tartozik a harc a pótolhatatlan természetes nyersanyagforrások megmaradásáért.
A szennyeződés elleni küzdelemhez szükséges tudományos és műszaki ismeretek nagyrészt már rendelkezésre állanak. Tudjuk, hogyan kell építeni nem szennyező vegyi és papírgyárakat. Megfelelő törvényhozási intézkedések nélkül ez nem sokat ér. Például a nem szennyező papírgyárak építési költsége 15 százalékkal magasabb, mint a szennyezőké, és az üzemeltetésük is drágább valamivel. Az altruisztikus gondolkodású gyártó tehát hátrányba kerülne a környezetet szennyező versenytársaival szemben. Nincs más mód, mint valamennyit arra kényszeríteni, hogy elfogadjanak bizonyos előírásokat. Nagyon tetszik nekem az ökológusoknak az a javaslata, hogy minden gyárnak a tiszta vizet a gyárból kiömlő szennyvízből kellene vennie. A másik életrevaló ötlet egy közgazdásztól, W. J. Baumoltól származik: a szennyezés olyan mértékű megadóztatása, hogy a szennyezést okozó gyár adóban fizesse be, amit a szennyezéssel megtakarít.
Sajnálatos, hogy egyes ökológusok a valódi veszélyeken kívül a „hőszennyezés” mumusával is fenyegetőznek. Amennyiben ez valóban végzetes veszély volna, nem maradna számunkra semmi remény, mert az energia minden fel-használása hőt fejleszt. Én azonban elfogadom Alvin Weinberg számításainak az eredményét. Eszerint, ha a világ népességének a kétszerese az amerikai mértékben fogyasztana energiát, a hőfejlődés mértéke még mindig csak a Naptól kapott energia 0,01 százalékát érné el. A nagy szén-dioxid-szennyeződéstől való félelem valószínűleg szintén csak álveszély, és az atomenergia minél nagyobb arányban való felhasználása amúgy is csökkenti. De ha igaznak bizonyulna, amitől egyes ökológusok félnek, tudniillik hogy megmérgezzük az óceánok fitoplanktonjait, amelyek ma az oxigénnek mintegy 70 százalékát szolgáltatják, ez valóban komoly veszély volna. Ezt és más veszélyeket illetően meg kell várnunk azokat a megbízható adatokat, amelyeket a világ ökológiáját kutató nagy nemzetközti vállalkozás szolgáltat majd.
A gépkocsik okozta levegőszennyezés igen komoly veszély, mert a gépkocsik elfogyasztják a világ olajkészleteit, és ráadásul még szennyezik is a levegőt. Erre a problémára tökéletes műszaki megoldás nem lehetséges. Az ideális megoldás olyan gépkocsi volna, amely nem szennyez, de ugyanolyan erős, mint amelyeket most használunk, és nem is drágább. A természet azonban ellenünk van. A javasolt megoldások — benzinbefecskendezés, utóégetés, gőzhajtás, elektromos gépkocsi — mind drágábbak, az utolsónak pedig a teljesítménye is kisebb. Csupán kompromisszum lehetséges. Szerintem kis súlyú, 50 lóerőnél nem erősebb gépkocsikra volna szükség. Ennyi bőségesen elegendő a törvényes sebességhatár eléréséhez. A 200—300 lóerős szörnyetegek óriási gyorsulása csupán rossz szokás. A kis súlyú kocsi típus mintegy 20 százalékos költségtöbblettel nem szennyezővé tehető. Én azonban inkább 50 százalékos költség-növekedésre szavaznék, ha garantálni tudnák a kocsi 15 éves élettartamát. A dolgot úgy lehetne megvalósítani, ha erősen progresszív adót rónának ki a lóerőre, megtiltanák a levegőt szennyező kocsik forgalomba hozását, és bevezetnék az ökológusok által javasolt „amortizációs” adót. Magas különadót kellene kiróni a belsőégésű motorokra a városok határain belül, a villamos autók viszont adómentesek volnának.
Ekkor évente kevesebb kocsit gyártanának ugyan, ezek azonban jó minőségűek volnának, és az összköltség, valamint az autóiparban foglalkoztatott munkások száma nagyjából a mostani szinten maradna. Ez egy akut szociális probléma megoldásában is segítséget jelentene. Ebben a tekintetben figyelmet érdemel a fiatal munkások legújabb sztrájkja a General Motors lordstowni gyárában. Ez a gyár gyártja az új Vega kocsikat, maximálisan gépesített és automatizált gépsorokon. Tudomásom szerint ez az első olyan sztrájk, amikor a munkások nem a magasabb bérért, hanem munkájuk egyhangúsága ellen sztrájkolnak. Az egyik megoldás persze a teljes automatizálás lehetne: a gépkocsihoz gyártás közben emberi kéz hozzá sem érne. Nekem azonban rokonszenvesebb a másik, az „ergonómiai” megoldás. Szüntessük meg a gépsorokat, adjunk a munkásoknak változatos és érdekes munkát, hadd legyenek büszkék a szép és jó munkájukra. Legyen minden kocsi a lehető legjobb minőségű!
Míg a szennyeződés rövid távú veszélye elleni küzdelem céljára véleményem szerint minden szükséges műszaki eszköz rendelkezésre áll, addig a hosszú távú veszély, a természetes készletek kiapadása, rengeteg új tudományos és műszaki problémát vet fel. A cél, amely felé törekednünk kell, az, hogy pótolhatatlan készleteket egyáltalában ne használjunk el. A hulladék újrafelhasználása persze igen nagyjelentőségű, a problémát a maga egészében azonban nem oldja meg. Mindig lesz olyan rész, amely belemosódik a tengervízbe. Tehát komolyan foglalkoznunk kell egyrészt a gyenge minőségű ásványok hasznosításával, másrészt az olyan pótanyagokkal, amelyek kifogyhatatlan vagy pótolható nyersanyagból, például levegőből, vízből vagy fából készíthetők. A végső megoldás a hulladéknak a tenger vízéből való visszanyerése (a fémek esetében elektrolízissel), ez azonban még fel sem tűnt a láthatáron.
A kifejtett alapelvek persze nem újak. Még jól emlékszem, hogy amikor az apám 1913-banelvitta müncheni Deutsches Museumba, ott a Badische Anilinfabrik egyik plakátján ezt a szöveget láttam: „A szén nem tüzelőanyag, hanem a kátránytermékek nyersanyaga.” A ritka fémek elfogyásával való foglalkozás sem új jelenség. Emlékszem, hogy jó negyven esztendővel ezelőtt az acélkorszakot leváltó „műanyag korszak” mozgatta meg a fantáziánkat. Azóta egy kellemetlen meglepetést éltünk meg: a műanyagok komoly szemét-problémát okoznak. A baktériumok a műanyagok többségét nem képesek elbontani, ha pedig elégetik őket, szennyezik a levegőt. Nagyon fontos tehát, hogy a kémikusok biobomlékony vagy másképpen megsemmisíthető műanyagokat fejlesszenek ki. Megelégedéssel nyugtázandó, hogy több országban a törvényhozás már foglalkozik a kérdéssel.
Ha a felhasználás a jelenlegi ütemben nő tovább, az olaj-tartalékok mintegy száz esztendő alatt kimerülnek, az olajpalák pedig talán még száz esztendeig kitartanak. Az olaj előállítása olajpalából kereken háromszor olyan drága, mint amennyibe az olaj most kerül. De ha ez a készlet is elfogy, a folyékony tüzelőanyagokat sokkal drágábban szintetizálni kell, talán a fát használva nyersanyagként. Az még elképzelhető, hogy az óceánjárókat atomenergiával hajtják, a gépkocsikat pedig villamos energiával. A repülőgépeknél azonban mindkét megoldás megvalósíthatatlan. Bármibe kerüljön is a szintetizált tüzelőanyag, a légi forgalomban meg kell fizetni. Még túl korai azon gondolkozni, hogy még ha az atomenergia a szintézis céljára korlátlanul rendelkezésre is áll, vajon fenntartható-e a légi forgalom jelenlegi mérete, nem is számítva az évi 5-7 százalékos növekedést.
Nem kívánok mélyebben foglalkozni az ökológiai irányzatú technika kérdéseivel, ebben nem is vagyok szakember. Bízom benne, hogy a problémák megoldhatók, noha el kell ismernem reményeim inkább optimizmusomon, mint szilárd adatokon alapulnak. Én azonban mindig az optimizmust tartottam a felelős emberek egyetlen munkahipotézisének.
Véleményem szerint tehát lehetséges a Földön olyan ipari civilizáció, amely hosszú időn át megtartja egyensúlyát. Ámde hogyan jutunk el oda? Az általam körvonalazott programban sok minden közvetlenül ellentmond a növekedési mániának, amely világunk íratlan hitvallása, továbbá a szemeteléssel és a „beépített elavulással” kapcsolatos szokásainknak. Ez a magyarázata annak a heves reakciónak, amellyel bennünket, „növekedésellenes eretnekeket” megtámadtak. Azt hiszem, ellenfeleink rövidesen kénytelenek lesznek belátni, hogy tulajdonképpen ezt hirdetik: „Csináljuk azt, amit eddig, és az ördög vigye az utódainkat!” Nem térhetünk ki a következtetés elől: ha nem állítjuk meg a népesség szaporodását, és nem csökkentjük alaposan a természetes nyersanyagkészletek kiaknázási sebességét, a katasztrófa felé haladunk. De szó sincs róla, hogy a „végpusztulást” jósolnánk. Éppen ellenkezőleg, egészségesebb, boldogabb, kevésbé ideges világot jövendölünk, amennyiben a nagy-közönség és a hatalom birtokosai megfogadják figyelmeztetéseinket. Az esőre száraz időben kell felkészülnünk, amíg még ömlik az olaj a földből!
Jó volt végigjárni a palota egykori dísztermeit. A teaszalonban megtudtuk, hogy a teavajunknak honnét jön az elnevezése. 
Már csak néhány nap és itt a Karácsony. Mi a családdal a Karácsonyi Ünnepekre saját készítésű süteményeket készítünk. A legkedveltebb, és leggyorsabban elkészíthető süteményünk a vaníliás keksz, már három évtizede minden decemberben elkészítünk belőle több hatalmas adagot. A süteményt a gyerekeink régi mesekönyvéből vettük. Régen még a gyerekekkel együtt sütöttük, manapság csak ketten, azaz én és a feleségem. Már többször gondoltunk arra, hogy abbahagyjuk ennek a sütését, de lányaink nem engedik. Lányaink szerint vaníliás keksz – vagy, ahogy ők hívják: manókeksz – nélkül nem igazi ünnep a KARÁCSONY. Ez a régi mesekönyv, nálunk a szakácskönyvek polcán trónol. Ha kinyitjuk, már rögtön a negyvenhetedik oldalon nyílik ki. Mi meg a negyvennyolcadik oldali receptet készítjük el. Amikor a gyerekeink nem tudtak olvasni, de a manó rajzát már felismerték, akkor ragadt rá a vaníliás süteményünkre a manókeksz név.
Ajándékot kapni, vagy adni szeretsz jobban? - kérdezték tőlem. 
A vázákba ugyan csak egy-egy szál fért be, de a cicák ennek is örülhettek, mert eddig rendeltetésszerűen biztos, hogy nem használták őket. A neten a macskaváza fotója nagyon sok helyen megvan, de én még virággal nem láttam. Pontosabban mondva a Gera Éva festményen levő vázán kívül, mindenki csak polcdísznek használja.