GÁBOR FIÚ INTERNÁTUSA - nagy betűkkel ez van kirakva a Munkácsy Mihály utca 21-es számú ház falára. Nagyon érdekelt, hogy vajon milyen internátus ez, amelyikről én még nem hallottam. A ház bejáratánál egy Gábor Ignác emléktábla van. Én az emléktáblától nem lettem okosabb. Férfiasan bevallom, hogy eddig nem hallottam, és nem olvastam Gábor Ignácról és az ő fiú internátusáról.
Az interneten utána olvastam. Úgy gondolom, fogok én még Gábor Ignác könyvet és életrajzot olvasni nyomtatásban is.
Kedvcsinálónak részlet egy 2009-ben Gábor Ignácról megjelent könyv recenzeálásából. A könyv: BÍRÓ Ferenc—SZABÓ Ferenc (vál., szerk.): GÁBOR IGNÁC Tudós és pedagógus Bp. Glória. 2009.
„Gábor Ignác életműve Írta: Frick Mária
Az engem már több alkalommal szellemi kalandra szólító szerkesztőség hatására ragadtam „tollat”. A szerkesztőtől kaptam a Gábor Ignácról szóló könyvet elolvasásra, s ha kedvem támad recenzálására is. (Nem tudom ugyanis leemeltem volna-e magamtól a könyvtár polcáról.). Miután hetekig forgattam-melengettem kezemben a kötetet, végül is az előszó utolsó mondata keltette fel bennem a vágyat, hogy megismerkedjem a még nem oly távoli előddel. Az előszó első mondatai „adósságtörlesztésről” szólnak, hogy tehát szakmánk megint méltatlanul feledkezett el valakiről, s hát – mi tagadás – ez a felejtés is a „holokauszt-tagadás” szolid formája. ( Bár – előrebocsátom – Gábor Ignác életműve – melynek megannyi gazdag árnyalatát a kötet dokumentumai most bemutatják - messze nem „csupán” annyi, hogy a rettenetesen tragikus halál, a vég felől „bontsuk fel”.) Az a bizonyos utolsó mondat az előszóban így hangzik: „Kedves olvasó, keresd hát te is azokat az emlékeket, mozzanatokat, melyek a te pályáddal, életutaddal, törekvéseiddel találkoznak!”
A szerzők kutatásra ösztönző jellegű írásukban Gábor Ignác életéről, munkásságáról, műfordításairól, egyéb írásairól, levelezéséről, pedagógiai tevékenységéről és emberi arculatáról adnak pontos és továbbkeresésre indító információkat. Szándékuk szerint „… a képekkel, dokumentumokkal bőven ellátott szemelvényes biográfia inkább a további kutatás lehetőségét szolgálja. Történészeknek, irodalomelméleti és irodalomtörténeti szakembereknek, társadalomkutatóknak kitűnő alkalom a 20. század magyar társadalmának tanulmányozására is.” (12. p.) Tökéletes munka erre a célra.
Továbbá arra is, ha magával Gábor Ignáccal kívánunk közelebbről megismerkedni. A humán tudományok polihisztora volt. Tizenkét nyelven tudott. Elévülhetetlen érdeme van a magyar verstan megújításában. Író, irodalomtudós, műfordító. Az ifjúság szellemi és testi fejlődése iránt elkötelezett és iskolateremtő pedagógus. (Tudtuk-e, hogy a cserkészetet megelőzően életre hívta a Vándordiák-mozgalmat, s hogy fővárosi Munkácsy utcai internátusában a korai reformpedagógiai elvek szerint folyt a nevelőmunka? A társadalmi esélyegyenlőség megteremtésén fáradozó szociálpolitikus. Tornaoktató, földrajz, természetrajz, fizikatanár, de tanított ipari, technikai, társadalomtudományi, gazdászati ismereteket, az emberi együttműködés, szolidaritás, kölcsönös segítés módszereit. Foglalkozott a magyar és külhoni kultúrák és hagyományok feltárásával, ápolásával. Fiúinternátust vezetett négy évtizedig, gyerekek nyaraltatásával, étkeztetésével törődött saját költségére akár. Természetjárásra vitte a „vándordiákokat”. Szabadkőműves páholyban tevékenykedett, folyóiratokat, évkönyvet szerkesztett.
Műveit, tevékenységét a szerkesztők irodalomjegyzékben közlik, s a jószívű kedélyes, optimista, móriczosan joviális, kiapadhatatlan energiával rendelkező jelenségre emlékező leánya, tanítványai, tudóstársai és kortársai szavait is kötetbe gyűjtötték.
1945. január 10-én érte a halálos lövés a Liszt Ferenc téren. Csak néhány hét választotta el a szabadságtól.
Alig hihető a hosszú csönd körülötte.
Az utókornak tartozása van vele szemben. Most segítséget kaphatunk Bíró Ferenc és Szabó Ferenc könyvével, hogy lerójuk azt. „Forrás: http://www.iskolakultura.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=63:gabor-ignac-eletmve&catid=38:szemle&Itemid=18
Az Internátusról részletsen beszámolt egy interjúban Gábor Ignác lánya. Forrás: http://www.centropa.org/hu/biography/gabor-marianne
„A papának a tudományos munkásságából, a verslábakból nemigen lehetett megélni. Talán ezért találták ki, hogy fiúnevelő intézetet nyissanak 1901-ben, a mai Benczúr utcában, amit akkor úgy hívtak – még az én gyerekkoromban is –, hogy Nagy János utca. Ott is laktak. A szülők nem tanítottak, csak szervezték és ellenőrizték a munkát. Hogy ez mekkora és milyen volt, nem tudom, de úgy látszik, jól ment. Már akkor Gábor Fiúnevelő Intézetnek hívták. Itt kezdték, aztán átköltöztek a Munkácsy Mihály utca 21-be. Az már a papa háza volt. Hogy hogyan tudtak olyan jól keresni, hogy a házat megvették? Lehet, hogy esetleg eredetileg bérelték. De azt biztos, hogy már az első világháború alatt itt voltak.
A ház nagyon nagy volt, és az egész házban az intézet volt, kivéve a mi lakásunkat. Két emelet volt, illetve félemelet, első emelet, második emelet, mindenütt legalább kétszer kétszáz négyzetméter. És volt még szuterén, ahol a játszóterem, az ebédlőterem, a konyha és a személyzeti lakosztály volt. Mi az első emeleten laktunk. Hat szoba és két személyzeti szoba volt mellékhelyiségekkel.
Az itt lakó fiúk kijártak iskolába, vagy a Kölcseybe [A Kölcsey gimnázium elődjének tekinthető állami főgimnáziumot az 1898/99-es tanévben alapították, iskolaépület híján azonban még évekig más fővárosi iskolában, ill. bérelt épületben folyt az oktatás. A saját iskolaépület 1909-re készült el Körössy Albert Kálmán (1869–1955) tervezésében. 1924-ben az iskola reálgimnáziummá alakult át. Az 1930-as években, Hóman miniszteri működése idején az iskola reálgimnáziumból gimnáziummá minősült (a latint ismét 8 évig oktatták, a németet a harmadik osztálytól). – A szerk.], vagy a Rippl-Rónai utcában (akkor Bulyovszky utcának hívták) lévő valamibe. Az nem gimnázium volt, azt hiszem, hanem líceum vagy ilyesmi, ahol latin is volt [VI. kerületi Magyar Állami Kőrösi Csoma Sándor Főreáliskola, Bulyovszky u. 22–26.]. Mindegyikben 8 osztály volt [lásd: gimnázium és egyéb középiskolák]. Az első világháború alatt az egész házat elfoglalta az intézet. Mert akkor az terjedt el, hogy biztosabb a város, mint a vidék, tehát ide sok gyereket küldtek. Később aztán, az én időmben a második emeletet már bérbe adták lakóknak.
A fiúk a legváltozatosabb társadalmi rétegből voltak. És mindenféle vallás volt. Ez nem zsidó intézet volt. Nem volt megkülönböztetés. Soha nem volt szempont, hogy zsidó gyerek vagy nem zsidó, gazdag gyerek vagy szegény, hanem mindenféle volt nálunk. Emlékszem egy grófi gyerekre, Esterházy volt, a keresztnevét nem tudom, a legvége felé volt, én is ismertem. Volt egy Draskovics gróf is, egy Ulmann báró, aztán voltak szegény proli gyerekek, akiket a papa ingyen vett oda. Nem kellett fizetniük, vagy esetleg valami minimálist.
Úgy volt, hogy a fiúk kijártak az iskolába, és nálunk korrepetálták őket. Papa azért nem lett milliomos, mert ha volt egy különleges gyerek, annak vett egy külön tanárt. És ha azzal adtak be az intézetbe egy fiút, hogy bukásra áll, akkor a papa neki is külön tanárt vett. Szóval nyüzsögtek a tanárok, volt, aki ott is lakott a szuterénban. Különben tanár volt nálunk Illés Endre [Illés Endre (1902–1986) – író, műfordító, könyvkiadó igazgató, a Nyugat kritikusai és esszéírói közé tartozott. 1938-tól a Révai Könyvkiadó irodalmi vezetője volt. 1950-ben, a Révai Könyvkiadó államosítása után eltávolították a szerkesztőségből, évekig a könyvkiadó műszaki osztályán dolgozott. 1957-től a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója (MÉL). – A szerk.].
Az intézetben túlsúlyban volt a személyzet is, nem kellett volna ennyinek lenni. Szüleim mindig személyzetmániások voltak. Volt például egy külön lépcsős lány, akinek csak az volt a dolga, hogy az első lépcsőt délelőtt, a hátsó lépcsőt pedig délután mossa le. Erre így emlékszem, hogy lépcsős lány. És mosónő meg házvezetőnő, szakácsnő.
A zsidótörvényekkel [lásd: zsidótörvények Magyarországon] kezdődött a leépülés. Ehhez mindenféle dokumentumok vannak. Amikor a harmadik zsidótörvény bejött 1941-ben, a papa intézetébe már csupán tíz gyereket engedélyeztek, de csak zsidót. Megvannak azok a dörgedelmek, hogy mi van, ha a papa nem tartja be, és van nem zsidó gyerek is. Személyzetet is tilos volt tartani. Azt hiszem, csak zsidót lehetett, de egyáltalán nem is volt zsidó személyzet. Elvették az intézetet, csak a lakás maradt meg, ami hat szobás volt, két személyzeti szobával, nagy területen. Most találtam egy hivatalos írást, hogy a papának az egész intézeti fölszerelésért kétszáznegyven pengőt fizettek. Én akkor felajánlottam, hogy elköltöznék, s az én szobámba több gyereket el lehet helyezni emeletes ágyakon. Két okom volt, amiért ezt fölajánlottam. Nem tudtam elképzelni, hogy én gyerekekkel egy lakásban éljek. Megőrültem volna. Lármáznak, meg a fürdőszobát foglalják, amikor én be akarok menni. Jól van, vécé három volt, egy a fürdőszobában, meg volt az előszobában, és külön a személyzetnek. De azt, hogy ottan gyerekek nyüzsögnek, hát azt nem bírtam volna. Ez volt az egyik. A másik, hogy akkor már sikeresen kiállítottam, és önállósítani akartam magam. Papával kötöttem meg ezt az „üzletemet”, az volt a feltétel, hogy enni hazajárok, ebédelni mindenképpen.
Nagyon sok régi diák hozta már a gyerekét. És sokan fölemlegették. Például Kuncz Aladár [(1886–1931) író, szerkesztő] „Fekete kolostor”-ában is szerepel a Gábor-intézet. Nemrég Párizsból kaptam egy levelet egy nagyon híres művészeti kiadótól, hogy nem vagyok-e véletlenül rokona Gábor Ignácnak? Amikor visszaírtam, hogy az édesapám volt, akkor sürgősen válaszolt, és azt írta, hogy élete legszebb emlékei a Gábor-intézetben eltöltött évek. Ide járt Kertész Imre [(1929) író, Nobel-díjas 1992-ben.], aki egy levélben pontosan megírta, hogy mikor volt az intézetben. 1936–40 között. Ide járt Szepesi György [(1922) sportriporter].
Papa 1939-ben, a második zsidótörvény értelmében kapott felszólításra a következő beadvánnyal próbálta védeni intézetét:
„Budapesti fiúnevelő intézetemben negyven éven át Magyarország legjobb családjainak gyermekei nevelkedtek, akik közül sokan ma már előkelő pozíciókat töltenek be a társadalmi és közéletben. Most már a második generációt nevelem, mert volt növendékeim fiaik nevelését is intézetem gondjaira bízták. Intézetem működését a Tankerületi Főigazgatóság állandóan a legszigorúbban ellenőriztette, és az internátusok felügyeletét gyakorló Biztosok úgy az intézet berendezése, mint a növendékek ellátása és pedagógiai felügyelete, mindenekelőtt pedig a növendékek tanulmányi eredménye alapján mindenkor legteljesebb megelégedésüknek adtak kifejezést.”
A régi mosdóállványon levő lavórunk most százszorszépekkel, metélő hagymával, és petrezselyemmel van beültetve. A bilitartón levő zománcos edény feleségem gyerekkori éjjeli edénye. A százszorszépek ezt tudhatják, mert nagyon dekoratívak benne.
Apám egykori létráján anyósom egykori zománcos tálja egyensúlyoz. Nem volt szívem a méhtelepre vinni, így hát kövirózsák lakóhelye lett.
Ez a kettő kis csorba gránittál az egyik antikvitás üzlet – 300 Ft/db egységáras - túrkálós sarkából való.
A balkonládáimba évek óta büdöskét vetek. Nagyon jól bírják a fővárosi klímát, azaz a klímamentes teraszunkat.
A korlát melletti vödörsor. Fürtös koktélparadicsomok, és "csak úgy" magától kikelt kapor egyformán megtalálható bennük. Már virágoznak. 
Ezt a képet még februárban készítettem a műjégpálya mellől. Nagyon jól néz ki a híd kivilágított pillére háttérben az elefántház tornya.
Ezt a hídról fényképeztem reggel hét előtt. A jégen még kevesen vannak, de hamarosan gyerekek fogják ellepni a jeget, hisz előtte nagyon sok iskolás állt sorba.
A városligeti tó hídján álltam meg áprilisban, mert láttam, hogy egy kacsacsalád úszik a vízen.
Aztán a kacsamama felugrott a magas parton, de a kacsagyerekek nem tudták követni. Amíg a kacsamama tollászkodott, a csemeték szétszéledtek.
Tollászkodás után irány haza.
Itt a Széchenyi fürdő főbejárata kora reggel. Vannak korán kelők. Nekem is ott lenne a helyem, biztosan egy kiadós úszás után a munka is jobban menne.
A Róbert Károly körúti felüljáróról a Nyugati pályaudvarra bejövő vonatokat figyelhetjük meg kora reggel. Ahogy szoktam mondani, ilyenkor olyan a vasúti fogadó pályaudvar olyan, mint egy nagy száj, amelyiken csak egyre jön be a táplálék. Estére aztán lesz mitől megszabadulni.
Ezen a képen éppen egy madár szárnyal magasra. Ilyenkor jut eszembe a régi vicces kérdés: Mi a hasonlóság a sas madár és a vasutas között? A válasz: A sas nagyon magasan repül, de a vasutast ez nagyon nem érdekli.
