A hetedik kerületi Jósika és Rózsa utcák találkozásánál van egy kis tölcsérszerű öblösödése a Jósika utcának. Térnek mérete miatt nem nevezhető, a telepített növényei miatt parknak nevezték. Ezen kis parkba kettő emlékmű került. A nagyobb, Rózsa utca névadójának, Rózsa Ferencnek az emlékkútja. A kettő emlékkő a parknak névadója, Szenes Hanna. Bár annak idején más-más világnézetet vallottak, de most jól megférnek együtt ebben a kicsiny parkban. Mindketten a második világháború áldozati.

Szenes Anikó vagy Szenes Hanna (Cháná Szenes; 1921. július 17. – 1944. november 7.) költő, magyar zsidó ejtőernyős, izraeli nemzeti hős.

Szenes asszimilált zsidó családba született. Édesapja, Szenes Béla[1] ismert újságíró és színpadi szerző volt. Anikó hatéves volt, amikor édesapja elhunyt, így György (Giora) nevű testvérével együtt édesanyja, Katalin (Katerina) nevelte fel. Szenes egy református lányok számára létesített magániskolába járt, mely (magasabb tandíjért cserébe) katolikus és zsidó tanulókat is felvett. Kitűnő érettségit tett, de továbbtanulását megakadályozták a zsidótörvények, és 1939 szeptemberében kivándorolt Palesztinába. Csatlakozott a Haganához, a zsidó fegyveres védelmi szervezethez. Egyike volt annak a 17 magyar zsidónak, akit a brit mandátum területén az angol hadsereg kiképzett, hogy Jugoszláviába ejtőernyővel ledobva őket megkíséreljék megakadályozni a magyar zsidók deportálását. 1944 márciusában értek földet, de csak májusban lépték át a magyar határt. Szenes Hannát egy csendőrjárőr elfogta, a Margit körúti fogházba került, kínozták, majd a nyilas hatalomátvétel után a fogház udvarán agyonlőtték. Hamvait 1950-ben Izraelbe szállították és nemzeti hősként temették el a jeruzsálemi Herzl-hegyen. Emlékét Budapest VII. kerületében a Szenes Hanna park neve őrzi.

Nevét szinte az egész világon ismerik. Műveit húsznál több nyelvre fordították le, és ötven országban adták ki. Izrael állam nemzeti hősének sorsa, helytállása tananyag, érettségi tétel. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szenes_Hanna

Rózsa Ferenc (Budapest, 1906. december 4. – Budapest, 1942. június 13.) építőmérnök, újságíró, kommunista aktivista volt a a Horthy-korszak alatt. A Szabad Nép szerkesztőjeként is dolgozott.

Édesapja kultúrmérnök volt. A családban két gyerek született, Ferenc és Richárd nevű bátyja. Érettségi után a Karlsruhei Műszaki Egyetemen, majd Drezdában tanult. Egyetemi évei alatt a drezdai Szocialista Diákszövetség szervezője és egyik vezetője, és a szövetség lapjának szerkesztője volt. Cikkeiben írt a megerősödő nemzetiszocialista pártról, az NSDAP-ról, hangoztatva annak veszélyességét. A nyári szünidő alatt mint ács, kőműves és útépítő munkás dolgozott, itt megismerte a munkások életét. Drezdában szerzett mérnöki oklevelet, 1931-ben. Miután hazatért, bátyja, Richárd bevonta az illegális kommunista mozgalomba. A Kommunista című lap szerkesztőbizottságában dolgozott. 1935-ben tagja lett a KIMSZ Területi Bizottságának. 1938-ban az ő irányításával kezdődött meg az illegális kommunista szervezetek kiépítése az MSZDP-ben és a szakszervezetekben. A Szovjetunió megtámadása, 1941 júniusa után illegalitásba vonult, és az úgynevezett „függetlenségi mozgalom” egyik vezetője lett. Az 1942. február 1-jétől a kommunista párt lapjának, a Szabad Népnek lett a főszerkesztője, cikkeiben elemezte a hazai és a nemzetközi helyzetet. Nyíltan háborúellenes volt, kritizálta a fennálló rendszert. 1942. június 1-jén letartóztatták és az Andrássy-laktanyába szállították. Kétheti fogság után tisztázatlan körülmények között elhunyt. Rózsa Ferenc a Kerepesi temetőben nyugszik, a munkásmozgalmi pantheonban helyezték végső nyugalomra. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zsa_Ferenc_(politikus)

Szenes Hanna: A KÖNNY

Mikor a szemünket könnyek borítják,

Torkunkat vaskezek összeszorítják,

Szánk széle kínosan megremeg,

Azt mondjuk: sírunk, mi emberek.

S az arcunkon gyöngycseppek futnak,

Én nem tudom, hogy hová jutnak,

De mind ég, fojtogat és fáj,

S a lelkünkön barázdát váj.

E könnyek, melyek fel-feltörnek,

Úgy kínoznak és elgyötörnek,

A mosolyunkat megtapossák,

De lelkünket tisztára mossák.

Budapest, 1936. november

Forrás: http://regi.sofar.hu/hu/node/13298 

Szeretek jó kiállításokra menni. Főleg ha épp egyik kedvenc művészem kiállítása van. Toulouse-Lautrec idén lenne 150 éves. A művésznek csak 36 év jutott, mégsem feledte el az utókor. Réges-rég olvastam Henri de Toulouse-Lautrec életregényét, mely Moulin Rouge címmel jelent meg Pierre La Mure tollából. Elképzeltem, hogy egyszer majd Párizsban megnézem képeit. Aztán Párizsból kaptam olyan söralátétet, melyet Lautrec másolat díszített. Így aztán akár itthoni italozásaimkor is nézhetem alkotásait. Most hogy az évforduló kapcsán kiállítást rendeztek a tiszteletére, valódi képeiért nem is kellett messze mennem.

„Henri de Toulouse-Lautrec (1864-1901) születésének 150. évfordulója alkalmából tavasszal nyíló kiállítás a Szépművészeti Múzeum gazdag Grafikai Gyűjteményéből mutat be válogatást. A francia alkotó életének utolsó tíz évében készített litográfiákat, amelyeket a tárlaton a múzeum birtokában lévő olajfestménye, az Ezek a hölgyek az ebédlőben című mű egészít ki.  A kiállítás különlegessége, hogy a budapesti Lautrec-gyűjtemény ilyen nagyságú szegmense – mintegy százhetven mű – eddig egyetlen alkalommal, 1964-ben volt látható a Szépművészeti Múzeumban. A tárlaton Lautrec művein és korabeli fotókon túl a „belle epoque” Párizsát olyan kuriózumok keltik életre, mint az 1900 körül született mozgófilmek és hangfelvételek, amelyeken Lautrec műveinek szereplőit ismerhetjük fel.” Ismertető innét: .http://www.szepmuveszeti.hu/kiallitasok/toulouse-lautrec-vilaga-1254

Lautrec plakátjai még így száz év múlva is nagyon ütősek. Képei előtt sokat el lehet időzni. Mindenképpen érdemes elmenni. Bár arra senki se számítson, hogy alaposan az egész kiállítást zavartalanul megnézheti. Sokan voltunk a teremben, ami engem egy kicsit zavart. Életregényének képes illusztrációiban az én kedvenc képem a Vidéki utazás volt. Most is ehhez mentem vissza legtöbbször és gyönyörködtem a kompozícióban. Lautrec nem szeretett tájat festeni, neki az unalmas és túl szokványos volt. Összesen kettő képen volt tájábrázolás a rajzolt emberek, és állatok mögött. Ez volt az egyik.   

Fényképezni nem lehetett, így a nekem legjobban tetsző kettő képét illusztrációként innét hoztam: http://www.literatura.hu/archivum/lautrec/lautrec.html

A kiállításon a művész egyetlen festménye szerepel. A kép érdekessége, hogy Ernst Lajos egykori műgyűjtő gyűjteményéből került a Szépművészeti múzeumhoz. Ajánlat:htt p://hu.wikipedia.org/wiki/Ernst_Lajos

Kedvcsinálónak egy párbeszédrészletet teszek be a Moulin Rouge regényből. A részletben Zidler a Moulin Rouge egykori tulajdonosa és Henri Touluse-Lautec feltételezett beszélgetése így történt:

„  -  Emlékszem még, folyton mondta, lehetetlen, hogy ne legyen sikerem, egy milliót fogok keresni vele? Nos, éppen most vizsgáltam át a könyvelést és nem áll jól a dolog. De nem tudok rájönni mi az oka. Jó a műsor, jó a zene, jók az italok, az embereknek tetszik a kánkán, az árak megfelelőek. Akkor miért nincs zsúfolva a helyiség minden este?

-       Ma zsúfolva van – próbálta megnyugtatni Henri. – nézze, hogy özönlenek be az emberek.

Zidler vállat vont.

-       Mindenütt tömve van újévkor. Nem. Valahol valami hiba van. Már a kiállítás idején nem jött annyi angol, amennyit vártam és igen kevés amerikai. Pedig egy ilyen helyet nem lehet fenntartani amerikaiak nélkül. Túlságosan hencegtem, úgy látszik. Hiba volt.

-       Nincs a Moulinnak semmi hibája, kivéve, hogy az emberek nem tudnak róla.

Zidler levertsége ingerültségbe csapott át.

-       Nom de Dieu, hát mit akarnak még? Egy vagyont költöttem el reklámra. Minden újságosbódén, minden nyilvános illemhelyen ott a plakátom. Egy lépést nem tehet anélkül, hogy ne látná.

-       Ez igaz, csakhogy az emberek mégsem látják.

-       Hogyhogy nem látják? Miért nem látják?

-       Mert a plakátja nem plakát.

-       Nem értem. a szakma legjobb embere rajzolta.

-       Tőlem akár Michelangelo is csinálhatta volna. Csinos kép, de nem plakát.

Zidler szemében fellobbant valami újfajta megértés.

-       Mi a különbség?

-       Körülbelül ugyanaz, mint az ágyúdörgés és egy fuvola hangja között. Meglepő, feltűnő, eredeti legyen a plakát, az sem baj ha megbotránkoztató. Vágja fejbe azt, aki megpillantja, állítsa meg az útjában, és úgy ragadjon meg emlékezetébe, mint a kullancs a kutya hátába. Nézze, Zidler, mit ábrázol a maga plakátja? Egy csinos lányt szamárháton, amint bárgyú mosollyal mutatja a lábát. Mi köze ennek a Moulinhez?

-       Hát mit kell tennie?

Henri szélesen elvigyorodott.

-       De hát öregem, ez kézenfekvő dolog. Kánkánt kellene táncolnia.

-       Kánkánt!

Zidlernek kikerekedett a szeme.

-       Istenemre, azt hiszem, igaza van. Azt hiszem, fején találta a szöget!

-       Riszálnia kellene a derekát és magasan felrúgni a lábát – folytatta Henri, belemelegedve a témába.

-       Egy csomó nézőből körülvéve kellene ábrázolni, hogy mindenki lássa, ez így megy estéről estére, mégpedig nem a színpadon, hanem a parketten, ahol mindenki láthatja. Úgy kellene….”  

Azt nem tudom bemutatni, hogy milyen belülről a kiállítás, de a Szépművészeti Múzeumról készítettem saját képeket. Ilyen a múzeum, most a kiállítás idején.

Már több helyen láttam az idei pipacsvirágzás képeit. Én itt Budapesten nem találkoztam vele.  Aztán az Yvett névre keresztelt vihar budapesti szereplése után, pénteken hazafele jövet a Bulcsú utcai aluljáró előtt látom, hogy a nem nyírt elgazosodott részen virít a pipacs. A májusi vihar után itt a nyári pipacs. Hétfőnként nem szoktam posztot megjelentetni a blogomon. Minden SZ betűs napon jelenek meg. A hétfő nem tartozik a „SZERETEM” napjaim közé. A kivétel erősíti a szabályt. Most kezdjük a hetet egy szép pipacs sorozattal. 

Budapesti ismerőseimnek meséltem, hogy Kisjakabfalván voltunk érettségi találkozót tartani. Senki sem tudta az hol van. Az osztálynak nem kellett sokat magyarázni merre van, hisz a gimnáziumi évek alatt minden ősszel kötelező mezőgazdasági munkán vettünk rész a Villányi Állami Gazdaságnál. Szállásunk a Vokány és Újpetre közötti major volt. Mondhatni, nosztalgiázni mentünk arra a borvidékre, ahol minden ősszel letudtuk akkor kötelező mezőgazdasági munkát.

Diákkorunk egykori vidékét meg is találtuk. Ez már nem úgy nézett ki, mint ahogy mi annak idején megismertük. A kis zsákfalut újra felfedezték, és felújították. Most a házak többsége úgy néz ki, mint ahogy 100 évvel ezelőtt felépítették. Öröm volt sétálni a faluban, és fényképezni. Itt nem kellett keresni kukoricagórét, mert minden háznál megvan még. Csöves kukoricát nem tárolnak benne, és a górék alatti ólak is üresek, de mégis megvannak, ha másnak nem hát dísznek az udvaron.

Mi a Jackfall kézműves borászatában voltunk, és ott is volt szállásunk. Az épületről néhány képet is készítettem. A felújítás minősége kifogástalan, a borászatról az interneten talált leírások helytállóak.

„2004 októberében kezdődött Kisjakabfalván annak a borászati és idegenforgalmi épületegyüttesnek az építése, amely meghatározza a Jackfall Bormanufaktúra elkövetkező évtizedét. Az eredeti épület a község egyik legszebb portája volt egykoron, és teljes megújulása után újra az lesz. Az épületegyüttes három fő részre különül. Az utcára merőleges, felújításra kerülő épület az egykori lakószobákat rejti, melyek művészi színvonalú freskói is megújultak. A mi általunk csak “szép szobák”-nak hívott helyiségekben most borkóstolókat tartunk. Kiváló villányi borok, szállás lehetőség, mind egy helyen találhatóak meg.” Forrás: http://www.jackfall.com/jackfall-epuletek/

Ezen a találkozón aztán beszélgettünk múltról, jelenről, jövőről. Megfogadtuk, hogy gyakrabban fogunk ezek után találkozni. Bár csak így lenne! Ezt a fogadalmat minden találkozókor megtesszük. Aztán? …. Szokás szerint, találkozunk öt év múlva.

Az utóbbi évtizedben a Lehel tér és az Váci út nem panaszkodhat, egy valódi főutca kinézete van, a sok megújult épülettel, és új irodaházzal. A Lehel térről a Ferenc Ferdinánd hídon átjőve a Podmaniczky utca legalább olyan jó adottságokkal rendelkezik, mint a vele párhuzamos Váci út. Mégis, mintha egy másik városba érnénk át. A Podmaniczky utca a múlt században a város egyik büszkesége volt. A vidékről vonattal a Nyugati pályaudvarra feljött vendégsereg sokszor nem is ment tovább. A Podmaniczky utcai boltokban bevásárolt, és a délutáni vonattal már vitte is haza a ruhát, vagy épp a mezőgazdasági szerszámokat. A Podmaniczky utca kereskedőinek és iparosainak valaha jó dolguk volt.Nekem az egyik nagy kedvencem a Toldi Udvar nevet viselő épület. Az olvasó fantáziájára bízom mit lát bele az épület egykori pompájába.

Egy ingatlan értékbecslő néhány éve így írt erről az épületről: ”A vegyes rendeltetésű lakóépületet 1879-ben építették a kor tervezési körülményei és technológiai megoldásai szerint átlagos minőségű anyagokból és közepes kivitelezéssel eredetileg is lakóépület céljára. A több, mint 100 éve épült házban lévő lakások nagy része komfort nélkülinek készült, csupán az utcai nagy méretű lakások voltak eredetileg is komfortosak. Az ingatlan, ami a Toldi- udvar nevét viseli, néhány figyelemre méltó sajátossággal rendelkezik.

Ezek közül kiemelkedő elsősorban a gótizáló stílusban épült utcai homlokzat, melynek teljes felületét színes klinkerit téglákkal burkolták. Ezen díszítőelemekkel rakták ki a több lépcsős hangsúlyos osztópárkányokat, a tripla ívelésű nyílászárók keretezését. A homlokzattal jól harmonizál a faszerkezetű, az épület síkjából erőteljesen kiemelkedő csatornapárkány. Azonban a felújítások és karbantartások sorozatos elmulasztása következtében a homlokzati burkolati téglák néhány helyen hiányoznak, a belső udvar sárga keramitkockás felülete erősen töredezett, a közös tulajdonú helyiségek, mint a kapubejárat és a lépcsőházak burkolatai vakolathiányosak a felfagyások miatt. A függőfolyosók alsó síkjáról a vakolatborítás több helyen hiányzik, a talplemezek erősen korrodált állapotban vannak.”  

A Városligeti fák alatt sétálva sok mindent lát az ember.

Messziről csak egy nagy kavicsnak látszik.

Aztán közelebbről kiderül, hogy emberkéz alkotta nagy emlékkőről van itt szó.

A fák között diszkréten megbújva Anna Lindhre emlékezik ez a nagy kavics.

Anna Lindh, teljes nevén Ylva Anna Maria Lindh (Stockholm, Enskede, 1957. június 19. – Stockholm, 2003. szeptember 11.) svéd szociáldemokrata politikus, jogász, parlamenti képviselő 1982–1985 és 1998–2003 között, a svéd szocialista ifjúsági szövetség elnöke (1984–1990), környezetvédelmi miniszter (1994–1998), külügyminiszter (1998-tól merénylet miatt bekövetkezett haláláig).

A merénylet

2003 nyarán és őszén Anna Lindh az euró bevezetéséről szóló népszavazás kampányában vett részt, az igen-oldal egyik vezérszemélyiségeként. Szeptember 10-én, szerdán, délután barátnőjével ruhát vásárolt Stockholm belvárosában, amit szeptember 12-én a népszavazás televíziós záróvitájában akart fölvenni. Délután négy óra tájban az NK áruház első emeletén egy szerb férfi, Mijailo Mijailović késsel megtámadta és súlyosan megsebesítette. A Karolinska kórházba szállították, ahol az orvosi beavatkozás ellenére szeptember 11-én reggel 5 óra 29 perckor meghalt a műtőasztalon. 

Ezt követően mind az igen- mind a nem-oldal megszakította a kampányt, a népszavazást azonban a terveknek megfelelően 2003. szeptember 14-én megtartották. A szimpátiaszavazatokról szóló spekulációk ellenére a szavazást a nem-oldal nyerte 55,9%-kal (42,0% igen és 2,1% tartózkodás mellett). Átmenetileg Jan O. Karlsson segély- és bevándorlásügyi miniszter lett megbízott külügyminiszter, majd Laila Freivaldst nevezték ki külügyminiszternek.

Anna Lindh-et Göran Persson valószínű utódjának tekintették a miniszterelnöki poszton és a szociáldemokrata párt elnökeként is. Népszerű politikus volt, halálának évében ő volt Svédország negyedik legjobban csodált nője egy közvélemény kutatás szerint. Sokak szerint ő volt a várományosa az EU leendő „külügyminiszteri” posztjának is. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Anna_Lindh