Már két hónapja, hogy kórházba kerültem, régen ki is engedtek onnét. Az az igazság, hogy nem akartam addig írni róla, amíg nem derül ki, hogy teljesen meggyógyultam. Most már örömmel írhatom, hogy megint száz százalékon dolgozhatok, mert meglett az utolsó lelet, a CT. Másfél hónapot kellett rá várnom, hogy a megvizsgáljanak. A leletem szerencsére negatív, így bátran írhatom, hogy olvashattok még itt a blogon tőlem. A kórházban is készítettem képeket. Áprilisban a kórház kertje volt a legszebb, így abból válogattam néhány jellemző részletet.

Hiába volt szép a kert azért annak örültem a legjobban, amikor haza indulhattam. A távozókat a kórházból a képen látható tábla búcsúztatja a nulladik km kővel. Valóban az ember két hét után úgy érzi, most a nulláról kezdi.

Amikor hazaértem a lépcsőházban a képen látható felirat fogadott. Én ezen a feliraton nagyon meghatódtam, és köszönetképpen gyalog mentem fel az ötödik emeletre. Bizonyítottam vele, hogy a szívem meggyógyult, és a régi. 

Gyakran figyelem a múzeumi programokat, érdekes kiállításokat-programokat keresek. Örömmel láttam, hogy az Iparművészeti múzeum minden hónap egyik szerdáján teaház programot hirdetett. A program szerint szecessziós tárgyakra koncentrált csoportos idegenvezetés van az állandó és az időszaki kiállításokon. A szecessziót épp csak meg kellett említeni feleségemnek és máris kapható volt a rendhagyó szerda délutáni teaházra. Lehetett fényképezni is, de sajnos csak vaku nélkül. Alig sikerült használható képeket készítnem, de végül egy felejthetetlen tárlatvezetésben volt részünk. A múzeum a teaházat is szó szerint értelmezte és a kiállítások megtekintése közötti szünetben megálltunk egy terített asztalnál, ahol házi készítésű bodzás üdítő és háromféle tea közül választhattunk. Volt házi készítésű pogácsa és teasütemények. Erre a programra összesen öten voltunk kíváncsiak, így aztán azt lehet mondani, hogy degeszre ettük magunkat. Mégis a szellemi táplálék volt a legnagyobb kincs ezen a délutánon.

Az én kedvencem Loie Fullerről és az ő táncáról mintázott asztali lámpa volt. Mondjuk, el tudnék egy ilyet képzelni a dolgozó asztalomon. Loie Fuller táncát is szívesen nézem, szerencsére meg is található, pl. itt:

 Feleségemnek a Zsolnay virágtartó edényt hozta volna el szívesen, mert olyan jó színei vannak. Hazafele azt emlegette, hogy az milyen jól mutatna az asztal közepén. Egy jó ideig még várhat rá. A korból ugyanilyen színösszeállítással találtam már süteményes tányérkát, így hamarosan azt is bemutathatom, mint saját szerzeményt. Csak attól félek, hogy feleségem meglepetésében le fogja ejteni, és eltörik.

A saját képeim a kiállításról:

A belépő jegyeink, és a szórólap az időszakos kiállításról:

A hétvégén egy régóta tervezett felújításom végeztem. Ezt a felújítást nem terveztem megjelentetni a blogon, mert nem antik tárgyat restauráltam, nem is különleges. Ez csak egy hétköznapi vasalódeszka. A története sem érdekes. Az első panellakásunkba vettük, mert vasalni kellett. A legegyszerűbb összecsukható verziót vettük, mert nem volt tágas a lakásunk, így ezt a beépített szekrénybe összecsukva lehetett tárolni. Használtuk is elég gyakran. Kettő szövethuzatot már elhasznált ez a deszka. Az utolsónál azt mondta a feleségem, hogy ne vegyünk rá új huzatot, hanem vegyünk egy jobb újat. Ennek már vagy kettő éve, de az új deszka csak nem került a régi helyére. Én a szokásos bolhapiacomon a Bajcsy utcában szombaton az anyagosoknál gondoltam egyet, és turkáltam a sok maradék anyag között. Ami tetszett volna abból nem volt elég nagy darab, de aztán a kezembe került egy éppen megfelelő méretű, és a minta is elfogadható volt. Bélésanyagot is találtam, amit a szövet alá akartam rakni. Kárpitosszoget is vásároltam, százat. Az elmúlt vasárnap ebéd után nekiálltam, és megcsináltam a vasalódeszka új ruháját. Megszokásból a fényképezőgépem is velem volt, így előtte, közben és utána is készítettem képeket a vasalódeszkámról.

Feleségem, amikor meglátta kérdezte: „Csak nem akarod ezt is megjelentetni a blogodon?”

„Nem, mert ez nem antik.„ - Feleltem én.

„Nem is mai darab, ez már sok mindent látott.” – folytatta a feleségem.

Most, hogy a képeket letöltöttem a fényképezőgépemről elgondolkodtam. Olyan jól sikerült ez a vasalódeszka felújítás. Nem is tartott sokáig. Tényleg egy óra alatt megvolt. Olyan csinos a régi vasalódeszkánk, ebben az új ruhában. 

"Piros rózsák beszélgetnek" - Nádasdy Ádám és Nádasdy Vilma magyarnóta-estjén voltunk. Az alábbi ismertetőt olvastuk róla annak idején az interneten:„A magyarnóta pontos meghatározása: „népies műdal”. Nem népdalok lesznek tehát a műsorban, hanem zeneszerzővel, szövegíróval ellátott szerzemények, az 1850 és 1930 közötti korszak szórakoztató-iparának jellegzetes termékei. A magyarnóta a városi ember nosztalgiáját fejezi ki a falusi élet iránt, olyan szerepű tehát, mint az amerikai vadnyugat ábrázolása a hollywoodi filmekben. Az urbanizálódó érzületet mutatja viszont, hogy a nóták felvillantják a párkapcsolat házasságon kívüli formáit, a partnercsere lehetőségét is.

A magyarnótát hagyományosan cigánybanda kíséri, ezért néha „cigányzenének” hívják, ám ez nem cigány folklór: inkább a bécsi szalonzene, a klezmer és a magyar népzene elegye. Kétféle szám van: „hallgató” (lassú, amikor az asztalra borulva kell sírni) és „csárdás” (lassabb vagy gyorsabb, amikor felejteni kell). Némelyik szöveg ügyes dramaturgiája – „Mindenkiről írjon, anyám!” – pedig már a sanzon világával rokonítja a nótákat. 

A magyarnóta „hazug nosztalgiája, magyartalan hibridsége” ellen keményen fellépett Kodály Zoltán és köre, ám népszerűségét csak a rock tudta megingatni a 60-as évektől kezdve. Mégsem tűnt el: ma is jelentős tömegek napi (és ünnepnapi) kulturális tápláléka. 

Nádasdy Ádám és Nádasdy Vilma, a lendületes apa-lánya duó a magyarnóta-irodalom legjavát adja ezen az estén, némi kommentárral, a történeti háttér felidézésével, zongora és hegedű-kísérettel.”

Ilyen szöveg után nem lehetett nem elmenni erre a nótaestre, hisz nemcsak nótahallgatásra hívott, hanem erről a műfajról egy tudományos előadásra is. Nagyon hasznos ismereteket a kaptunk ezeknek a nótáknak a szerzőiről, és költőiről. Megpróbáltam utánanézni, hogy műsoron van-e még ez a tudományosan is hasznos nótaest. Úgy néz ki, már csak a youtobe-on találhatóak részletek belőle. Ez az egyik melyet ott találtam:

 Szerencsére feleségem kedvenc magyarnótáját is elénekelték. Ezt a Nádasdy család előadásában én nem találtam meg. Szerencsére találtam egy képeslapot, mely a feleségem kedvencén kívül - a műsorban ott elhangzó műdalok közül - még egy másikat is. A képeslapot a feleségemnek ajándékoztam, így ez a kézzelfogható emléke maradt meg a nótaestnek.

Feleségem kedvence a "Krasznahorka büszke vára, Rászállott az éj homálya" kezdetű dal, melyet II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalakor szerzett 1906-ban gróf csíkszentkirályi és krasznahorkai Andrássy Gyuláné, született vásonkői Zichy Eleonóra grófnő.  (Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Krasznahorkav%C3%A1ralja)

A másik megfejtését a kommentekbe kérem. A dalról még egy kis információ: Sárosi Gyula verse, Vizsnyai Gusztáv zenéje (Források:http://hu.wikipedia.org/wiki/Nyizsnyay_Guszt%C3%A1v http://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1rosi_Gyula http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/03/461.html)

Amikor az egyik régiségboltban megláttam a fél tucat bagolykerámiát, tudtam én, hogy ezek közül egyet haza kell vinnem. Ajándéknak vettem a feleségemnek a múlt évi házassági évfordulóra. Féltem nagyon, hogy mit fog hozzá szólni, mert ő az ilyen porcelán nippeket giccsesnek tartja. Valójában pedig én mindig is viccesen szoktam használni feleségemre a bölcs bagoly kifejezést, azért mert megismerkedésünk előtt és után is az akadémia könyvtárában olvasott, kutatott sokszor nyitástól zárásig. Jó sokáig válogattam a sok egyformának tűnő bagoly között. Egyformának tűnnek ezek messziről, de valójában mindegyik más. Az ötvenes években volt nagy divatja ezeknek a baglyoknak, és tömegével gyártották őket. Mindegyik porcelángyárnak megvolt a tipikus bagoly formája. Nekem a kedvencem a bodrogkeresztúri bagoly.

A gyárról az következőket tudni: „a két világháború között kezdődött el a kerámiagyártás Bodrogkeresztúrban. A községbe költözött Herend környékéről egy család: Ullrich Károly feleségével és két fiával, akinek édesapja Herenden volt üzemvezető. 1930-ban itt vett meg egy tönkrement kisüzemet. Az ő szakmája ugyan már nem a kerámia volt, de ahhoz kezdett feleségével és néhány ügyes kezű asszonnyal. 1952-ben beléptek a tokaji Vegyesipari Szövetkezetbe, ahonnan 1957-ben önálló szövetkezetet alakítottak 27 fő alapító taggal. A szövetkezet dinamikusan fejlődött, termékei világszerte ismertté váltak.A nyolcvanas években tagsága, dolgozói létszáma közelítette, néha meghaladta a 300 főt. Magas kopásállóságú oxidkerámia termékeit a kohó- és gépipar, díszműáru termékeit pedig a háztartások vásárolták nagy mennyiségben. A szövetkezet a rendszerváltást nem élte túl, 1992-ben jogutód nélkül megszűnt, óriási munkanélküliséget hagyva maga mögött. Díszműáru termékeiből, vezető exporttermékét a fonott kerámiát ma egy családi vállalkozás, a Szatmári kerámia hagyományőrzésként megtartotta.” Forrás: http://www.bodrogkeresztur.hu/html/tel_monografia.html

A választott baglyom teljesen egyedi, mert ugyan formára olyan, mint a többi, de a bodrogkeresztúri gyárban nem matricázták rá a mintát, hanem gondos kezek pingálták. A könyvön levő kétoldalnyi szöveget én ugyan nem tudom elolvasni, de sejtem, hogy ezen csak csupa feleségemnek szóló üzenet van.

A könyvespolcon a bagoly külön sarkot, és válogatott társaságot kapott.  

Az evangélikus templom kertjét már megmutattam itt a blogon. Itt az ideje, hogy a templomot, és a vele összeépült gimnázium épületét is bemutassam. Ha azt halljuk, hogy Fasori Gimnázium, sokunknak a fizika jut az eszébe. A XX. század jelentős magyar származású fizikusainak egykori iskolája ez.

A gimnázium honlapja is így indul: „Tradíció, tudás és hit szövetsége. Petőfi Sándor, Doráti Antal, Tátrai Vilmos, Neumann János, Stein Aurél, Kandó Kálmán, Harsányi János, Wigner Jenő… Művészek, tudósok, Nobel-díjasok, akik az élet különböző területein alkottak világra szólót. Egy valamiben azonban közösek voltak: mindnyájan ugyanabból az evangélikus alma materből indultak el a sikerek felé...” Forrás: http://fasori.hu/

Én nem ebben a gimnáziumban tanultam, de tudományos érdeklődésem egyik kis morzsáját az egykor itt tanító Vermes Miklósnak köszönhetem. Az Ifjú fizikusok országos találkozóján optikai kísérletekről tartott előadást. Annyira érdekesnek tartottam, hogy még évekig az optika volt tanulmányaim középpontjában, ebből is készítettem TDK-s dolgozatomat, mellyel még helyezést is értem el.

Nem magamról akartam írni, csak úgy eszembe jutott. Zsolnay burkolatot, sem sokat lehet a képeimen találni, mert a belső fajanszburkolatot szállította a Budapesti Zsolnay-féle Porcelán Fayancegyár Rt. A három terrakotta fríz valószínűleg Langer Ignác műve. Az épületet Petz Samu tervezte, épült: 1903-1904.