A Damjanich utca egyik házának homlokzata előtt egy állványt láttam Május elején. Azt hittem majd felállványozzák az egész homlokzatot, hiszen az utcában ez a ház a legrosszabb állapotú. Bár meg kell hagyni, hogy az utca legtöbb háza az előző századfordulón épült, ez a kakukktojás az ötvenes években készült foghíj beépítésnek tűnt. Másnapra aztán megláttam, hogy az állvány eltűnt, és a ház falára egy emléktábla került.

A következő hétvégén aztán délelőtt úgy mentem, hogy megtudjam kinek is emelték az emléktáblát. Faludy György született annak a háznak a helyén, amelyiken most az emléktáblája látható. Itt olvasható az emléktábla avatásról:

http://hvg.hu/kultura/20130510_Faludy_gyorgy_emlektabla

Személyes élményem Faludy Györggyel kapcsolatban, hogy egyszer találkoztam vele személyesen. Pontosabban mondva, csak elmentünk egymás mellett, és felismertem. Tavaszi hűvös idő járta - ő már akkor 90 fölött -, lenge öltözékben sietett mezítláb nyári szandáljában. Csodálkoztam rajta, hogy mennyire nem az időjárásnak megfelelően öltözködött. 

Pünkösd hétvégéjén az M6-os út mellett a töltését szinte végig végtelen pipacstenger borította. Most kellene megállni és fényképezni gondoltam, de nem lehetett. Aztán a parkolóban, ahol megálltunk, mintha megszakadt volna a pipacsok vérvörös folyama.

Ezen a képen, éppen közelítek a néhány pipacshoz, mely a töltés oldalán található.

Távolról egész jókat tudok fotózni, de közelről.

Sokszor kellett próbálkoznom, mire összejött egy használható makró fotó a virágról. Nagy szerencsém volt, mert az egyik virághoz épp egy zümi közelített.

Falura leérve, aztán meséltük, hogy mennyi sok szép pipacsot láttunk az út szélén. „Nálunk itt falun nem lehet már találni, se pipacsot, se búzavirágot.” – Panaszkodott anyósom.

Valóban nem találtam a környéken a búzatáblák mellett, se pipacsot, se búzavirágot. Úgy néz ki a szelektív gyomirtás megtette a hatását. Csak éppen a parlagfüvet nem sikerült kiirtani. Az Amerikából behozott gyom kiirthatatlan. Sajnos ezt tapasztaltam a falu szélén. Szerencsére az út szélén még sok a pipacs.

Már régóta megvan ez a fotósorozatom a Párisi Udvar épületéről. Rendszeres olvasóim már sejthetik, hogy miért fényképeztem. Igen újabb Zsolnay épületkerámiákat csodálhatunk meg a képeken. Egy kis személyes történetem is van ehhez az épülethez. Amikor 1980-ban budapesti diák lettem, egyik kedvenc sétálós helyem volt ez az udvar. Többször mentem át a belső terében, és csodáltam meg az üveg kupoláját. Az üveg kupolán áttetsző fény a napszakoktól függően más és más képét mutatta. Olyan volt, mikor gyerekkoromban a kaleidoszkópba tekintettem, melyet nagymamámtól kaptam a bakócai búcsúban. Hétvégenként akkoriban nyugdíjas Nagymamám többször meglátogatott engem és húgom Budapesten. Rendszerint elvittük várost nézni, és múzeumokba. A Párizsi udvar megtekintését az egyik ilyen hétvégén a nap végére hagytam. Az én Nagyim csak ámult-bámult, amikor a Párisi Udvar árkádja alatt feltekintett.

„Igazán elhozhattatok volna korábban is ide, pont elég lett volna csak ezt megtekinteni.” – Mondta kicsit szemrehányóan, hisz akkor már egy egész napos városnézésen voltunk túl. Ez az épület volt számára legszebb, és legkedvesebb budapesti emlék. Nagyimnak ezen a hétvégén ünnepelhetnénk születésének 94. évfordulóját, ha 20 évvel ezelőtt nem búcsúzott volna el tőlünk.  

Aki még az épület történetéről olvasni szeretne, itt talál róla írást:

http://fovarosi.blog.hu/2013/01/19/szaz_eves_lehet_a_parisi_udvar

Már a hazafelé jövet is több irigyem akadt, amikor megláttak az ablakkerettel a kezemben. Ahonnét hoztam ott a munkás épp be akarta dobni a sittes konténerbe. Az Oktogon tér egyik házából való. A munkások szerint egy ügyvédi iroda átalakításakor vált fölöslegessé, és építési hulladékká ez az ablak. Én természetesen udvariasan elkértem.  A munkás még egy kicsit le is porolta mielőtt átadta. Ő úgy érzem többnek értékelte, mint megbízója. Úgy gondolom nálamnál jobb kezekbe nem kerülhetett, mert én már a kezdetekkor elhatároztam, hogy ebből én dísztárgyat csinálok.

Le is szereltem a nekem fölösleges vasalásokat, és az egyik oldaláról leszedtem a több mint száz év alatt felhordott festékrétegeket. Nem sokat gondolkodtam a leszedés módján, mert csak csiszolni nem lehetett a sok mart díszítés és sarok miatt. A kromofágos lemaratás mellett döntöttem. A felmart festékréteget a nagyobb síkfelületnél alkalmazott spakli helyett, egy bolhapiaci szerzeményemmel a serfelőkéssel tisztítottam le. Nem egy mindennapi eszköz ez, sok olvasóm nem is ismeri. Nevezik egyesek tímárkésnek is, mert eredetileg a tímárok használták a bőrök kikészítésénél. Nagyon hasonlít a vadászok nyúzókéséhez is, amelyiket az elejtett állatok bőrének leszedéséhez használnak.

Nálam nagyon bevált, és miután lejött minden festékréteg még egyszer kézzel lecsiszoltam a natúr fáig. Utána kapott egy cseresznye színű fapác kezelést, és egy vizes bázisú vékony lazúrt.

Az alapos üvegtisztítás után korabeli képeslapokat válogattam az ablak üvegei alá. Fekete kartonra rögzítettem a képeslapokat „BLU TACK” ragasztóval, mert szerintem így nem károsodik a képeslapok hátoldala sem.

Az íróasztalom fölött egy hatalmas üres falfelület volt. Ide képzeltem a felújított és képkeretnek átalakított szecessziós ablakot.

A felerősítés után szerintem hangulatos kis dolgozósarok alakult ki. Ezt a posztot is a szecessziós ablak alatt írom. 

Még Április havában történt, hogy egynapos kirándulásra mentünk a felségemmel Pomázra. Remek volt az idő, csak a nap erős sugaraitól kellett távol tartani magunkat.  Szerencsére ez Pomázon sikerült is, hisz a város komoly faállománnyal büszkélkedhet, és sok-sok virággal. Az alábbi képek a nekem tetsző helyszínekről egy rövidke kis szöveggel.

A városháza előtti park római kori faragott szarkofágja.

A II. Világháborús emlékmű

A Szerb templom. Érdekes, hogy a templom hátsó falán Sárkányölő Szent György ikonképe van.

Egy kis kápolna.

A katolikus hívek temploma.

Virágzó japán cseresznyefák.

A temető két fejfája

A temetőben levő Kálvária egyik stációja, és keresztje. A stációról képanyagot küldtem a Csendhegyek bloghoz, akit érdekel, itt nézheti meg: http://csendhegyek.blogspot.hu/2013/04/pomaz-kalvaria.html

A temető egyik öntöttvas fejfája.

 A reformátusok temploma.

A komlói képeslapom kettő rendszeres olvasómat is levélírásra ösztönözte.  Miki barátom az írás hatására megkereste nagyapja bélyeggyűjteményét, mert a képeslapomon látott bélyeg ismerős volt neki. Az alábbit írta a bélyeggyűjteményről:  „Megkerestem nagyapám bélyeggyűjteményét. A mellékelt részben ott a képeslapod 20f-es bélyege. Újpesti Állami Áruház. A felső sor 1930-as évek vége, utána '50-es évek a mesesorozatig. Aztán vegyes. Azon gondolkodom honnan szerezte a három postatiszta afrikai bélyeget. Volt francia gyarmatok. Azt tudom, hogy 1945 tavaszán megadta magát az amerikai hadseregnek. (Katona volt, semmi több!) Esetleg ment még egy kört Afrikában, vagy cserélte?”

Ezek a bélyegek nagy értéket nem képviselnek. Akkor filléres emlékek voltak. Most már forintosak. Nekem az alábbi Bródy János szerzemény jutott eszembe ezekről az apróságokról.