A múlt évi esőzések nagy károkat okoztak az országnak. Nagyon sok löszfal és partfalomlás még a TV híradókba is bekerült. A mi családunk pincéjének az omlása nem került be egyetlen híradásba se, pedig a családunkat ez igencsak fájdalmasan érintette. Múltunk egy meghatározó darabja vált egyik napról a másikra egy nagy kupac romhalmazzá.

Képek: Múlt évben a pincénk, a falomlás előtt. Falomlás után és eltakarítás. Támfal építés közben, támfal befejezve.

Majdnem kettő hónappal ezelőtt @X javasolta, hogy a blogot a Goldenblogra nevezzem. Gondolkodtam, aztán úgy döntöttem, hogy lássuk meg mennyit ér. Én már  majdnem két éve rendszeresen írom. Volt már olyan, hogy egy nap háromezren is olvasták, de volt, hogy csak tízen. Kaptam kommentekben dicséretet, de kaptam kritikát is. A kíváncsiság vezetett, a remény éltetett. Aztán tegnap végre közölték a kategória végeredményét. A közösségszavazásban az 57. lett holtversenyben 16 szavazattal, két másik bloggal. A kategóriában 104 blog indult, így a középmezőnyben végezni nem is rossz érzés. Ugyanakkor meg a szakmai zsűri a blogom  mellett holtversenyben végző Hegyvidéki naplót a legjobb háromba hozta ki. Nehéz dolga lehetett a zsűrinek, mert az én blogom a Helyi érték kategóriából eléggé kilóg, hisz én nem is oda szántam. Szándékom szerint a blogom egy szakértői és kulturális blog. Egyrészről tanácsokat szeretne adni antik tárgyak értékeléséhez, és restaurálásához. Másrészről szeretné bemutatni országunk néhány kulturális értékét.

Franciaországban jártam a családdal öt évvel ezelőtt. Lozère megyébe voltunk hivatalosak barátainkhoz. Felejthetetlen egy hetet töltöttünk el barátainkkal egy legalább háromszáz  éves épületegyüttesben. A helyet eredetileg a középkorban alapították és egy egykori  apátság birtokközpontja volt. Állandóan most két család lakja. Mi 11-en meg is háromszoroztuk egy hétre az ott lakók létszámát. Nem töltöttük ám tétlenül azt az egy hetet, mert kirándultunk a közeli és távolabbi városokba, sőt egy napot a Tarn folyón is raftingoltunk. Az egyik nap a ház körül is hasznossá tettük magunkat, helyreállítottuk és utána beüzemeltük  az egykori kemencét. Már emberemlékezet óta nem használták, ezt a kemencét, de mégis az egykori tulajdonosai tökéletesen megépítették. Valójában elég volt kiásni a kemence előterét, amelyben egyes helyeken fél méter magasan állt a vagy száz éve behordott föld. Ritkán esik arrafele, de ha esik a magasabb helyekről a kemencéhez az áradat mindig vitt egy kis iszapot, ami miatt a kemence előtere csak görnyedve volt járható. Több óra kubikus munka és megtaláltuk az eredeti járószintet, mely kőlapokkal volt burkolva. Magához a kemencéhez már nem is kellett hozzányúlni, mert a tisztítás után teljesen használható lett. A környékről hordtunk tüzelőnek kiszáradt cserjéket, és begyújtottunk.

 A városligetben jártam kedden délidőben. Haza kellett ugranom, mert reggel a mobiltelefonom otthon hagytam, és nem lehet tudni éppen mikor hívnak. A ligeten áthaladva összefutottam barátommal, akit már régóta nem láttam. Barátom éppen látásvizsgálatra ment, de szerencsére neki is volt még egy kis ideje, így a ligetben sétálgattunk és beszélgettünk. A csónakázó tó érdekelt mindkettőnket, mert olvastunk róla, hogy a Szépművészeti Múzeum "Art on Lake"-elnevezésű víziszobor-kiállítása van a tavon. Messziről a tóban egy Toi-Toi WC-re lettünk figyelmesek, gondoltuk előző éjszaka valakik tréfából behajíthatták. Közelebb menve aztán rájöttünk, hogy az a WC szándékosan van odatéve, mert az valójában nem is WC, hanem a vízi szobor.

„A diavetítő az internet szerint körülbelül 40 éves. Nem ritkaság,de az a darab vetekszik a kirakati minőséggel,mintha végig a táskájában lett volna.” — Kaptam ezt a leírást, és két állapot bemutató fotót az Aspectar 150A NDK-gyártmányú diavetítőről.

  

Többszörösen is hozománynak kell nevezni az alább bemutatásra kerülő festett ónémet szekrény koronadíszét. Ezt a koronadíszt a szekrénnyel együtt hozományként kapta feleségem nagymamája, akit mi csak „Omsi”-nak hívtunk. A hozzá tartozó szekrényt ismertük, mert Omsinak ez maradt a ruhásszekrénye még 70 évesen is. Igaz, hogy valamikor az ötvenes években felújították, és a koronadíszétől megfosztották, mert az már nem volt divat. Az ónémet szekrény koronadísze, pedig a készítés évszámával és a hozomány tulajdonosának a nevével a padlásra került. Kettő évvel ezelőtt kutakodtam a padláson, és akkor került a kezembe szekrény koronája. Az ónémet díszek közül már csak egy darab volt meg, de szerencsére ez alapján már a másik hármat könnyen le tudtam gyártatni a Lipótvárosban, ahol a Csanády utcában levő esztergályossal nem ez volt az első ügyletem.

Ez a bútor ma már nem képvisel jelentős értéket, hisz az antik bútor piacon rengeteg ónémet vagy annak nevezett bútordarabbal találkozhatunk. Nem csoda, hiszen ezek a bútorok annyira népszerűek voltak, hogy németországi megjelenésük után az 1800-as évek második felében, csaknem az egész világon elterjedtek.

A mi bútorunk pedig egy késői 1937-ből származó darab, ráadásként nem is tölgyfából, hanem fenyőfából készült. Természetesen a nemesebb fa utánzatot is megkapta, flóderezték. Az esztergályozott dísz pedig ezüst festést kapott.