Történt nem olyan régen, hogy a budai Duna parton sétáltam. Egyszer csak mit látnak szemeim egy gyönyörű kis játszóteret pillantottam meg az Erzsébet hídtól nem messze. A játszótér fái alatt egy hatalmas kő. A kövön felirat, és egy bronz gyíkocska sütkérezik Benedek Apó domborműve alatt. Nekem rögtön gyerekkorom kedvenc meséje jutott eszembe, melyet meg is kerestem az interneten:

A RÓZSÁT NEVETŐ KIRÁLYKISASSZONY

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony nevetett, rózsák hulltak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem is volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany. Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon, jöttek is mindenünnét királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert amikor éppen indulóban volt, ellenség tört az országba, s csatába kellett, hogy menjen. Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsát nevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.

Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire, s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.

Hanem azt még nem is mondottam nektek, hogy az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő leányát veszi el. De ez a leány olyan csúnya volt, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudták róla, hogy van a világon.

Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány, s egyszerre csak egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsát nevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belelökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.

Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban, s sírdogált keservesen. Arra jönnek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzzák az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany utána. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a többi pedig ment utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott továbbmenni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, s fölvette a szekerére. Hazamegy a kertész, s mondja a feleségének:

- No, feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullat a szája, de még aranyat sem a lába; nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.

Mondja az asszony:

- Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt!

- Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélin.

- Isten neki - mondja az asszony -, hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.

- Te feleség - mondja a kertész -, én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.

Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon azért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztal fiába, s odadobott neki két szemet.

Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyire, de csudák csudája, egyszeriben a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz, s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert az a leány mindig egy lyukba néz.

- Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam - mondotta a boszorkány nagy kacagva -, macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam egy árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.

Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát uramistenem, egyszeriben úgy megszépült a lány, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében, s csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett, s szebbnél szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a két cipőjét, s elkezdett sétálni, s perdült, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől, s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ottan beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.

Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsát nevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt-múlt az idő, s egyszer, mikor éppen bálra szépen fölkészítette a királynét, lejön a királyfi, s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt. De, uramistenem, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből. Nagyot kiált a királyfi örömében:

- Te leány, talán bizony te vagy a gyöngyöt síró s rózsát nevető királykisasszony?!

A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros rózsa, égővörös, egyik szebb a másiknál. Akkor aztán lehúzta a cipellőjét, s elkezdett sétálni föl s alá a szobában, s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűztette udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán mindjárt papot hívatott, s megesküdött a rózsát nevető királykisasszonnyal.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak. Forrás: http://mek.oszk.hu/04800/04865/04865.htm#76

Kedves gyerekek és felnőttek. Elérkeztünk az állatkerti Zsolnay épületkerámiás sorozatom utolsó részéhez, a harmadikhoz. Ez a képanyag pont elég a harmadik részhez. Nem kell már több ebből a sorozatból, mert 3 az meseszám, hisz a mesékben is harmadikra derül ki az igazság. Hát lássátok mit tartogatok én. Nem válogattam, csak ide tettem a maradék képeket. Van ezen majdnem minden állatfajta rinocéros, víziló, elefánt. Van ezen többféle ember is, ősember, mai ember. Megjelennek a derűs színek mellett a sötétek. A közös bennük, hogy mindegyiken van Zsolnay kerámia.

És ezzel az állatkerti Zsolnay sorozat véget ért. Legközelebb, ha a jó szerencse is úgy akarja a belvárosból jelentkezünk a Kossuth Lajos utcából. Tudjátok szemben az Úttörő áruházzal is van egy Zsolnay csoda.

Amikor 1912-ben elkészült diplomáciai botrány volt, mert az Iszlám mecseteket idézi ez az épület. Hivatalosan a vastagbőrűek háza, de mindenki csak elefántháznak hívja. Amennyiben élne benne fehér elefánt, akkor Indiában szent helyként tekintenének rá, mert azon vidék istenei fehér elefánt hátán közlekednek. Mostani formájában pedig igazi szenzációt rejt kívül belül. A külső eozinmázas díszeket most türkizkék eozinmáz borítja, melyet az 1990-es helyreállításkor kapott. Az 1912-es átadáskor kékeszöld mázú cserepek borították. Biztos szép volt akkor is, de most még szebb, mert a felújítás után kívül-belül cuki. Kívül a sok csempe, belül a cuki kis elefánt anyukájával. És nézzétek meg, milyen szépen riszálja a fenekét a legutolsó képen.

Én ezen nem csodálkozom, mert a kis elefánt is nőstény, mint az anyja. Úgy látszik nem lehet elég korán kezdeni ezt a riszálást a nőstényállatoknál. (Képanyagom még mindig maradt, így remélem hamarosan folytatjuk)

Annak idején a Futrinka utcában a köcsögházban lakott a Cica Mica. Nagyon kedves kis rajzfilmsorozat volt. Nálunk, a fővárosban az elefántok laknak különleges házban. Majdnem úgy néz ki az a ház, mint egy porcelán palota. Aki már kitalálta, hogy mit fogok ezután bemutatni, annak gondolom nem kell leírni a pontos nevét. Aki  még nem tudja. Annak megsúgom, hogy az előző posztom második kommentjében megtalálja a választ. Mint ahogy a Sokszínű Logika című könyv függelékében is benne van minden feladat megfejtése.

Emez hosszú bevezetés után, most elmesélem hogyan is jutottam én el oda. A vidámpark mellett vezetett az utam, amikor a park sarkán plakáthegyeket láttam. Volt ezek között fittnessgép reklám, mely kockahasat csinál. No én olyat nem akarok, hisz olyan csak motoros copfos macho gyerekhez illik. Ezen kívül a plakáton szereplő LILI-t sem szeretném szeretni, aki tömegtermékekkel csinosítja magát. Én pedig nem akarok olyan lenni. Vagy talán nagyhasú viziló? – annak is becéztek már. Van aki elefántnak tart a porcelánboltban. Tényleg ilyen szeretnék lenni? Nem, én a Zsolnay épületkerámiák miatt mentem oda. Azoknak olyan szép színük van. Főleg a zöldes-kékes eozin csodálatos. Gyógyító ereje is van annak, gondoltam én. Egy kártyapakliról is gondolkodtam, hogy mi lennék legszívesebben abban a pakliban. Aki a királyra gondol az téved, de a kommentekbe be lehet írni azt is, hogy én milyen lapra gondoltam. 

Asha, az állatkertünk új sztárja, hírdeti a plakát. Én pedig gondoltam, oda kell menni, és megnézni ezt a látványosságot. Így két legyet ütünk egy csapásra. Én nem akartam azt csinálni, mint az a mesehős, aki hét legyet ütött egy csapásra. Nekem elég kettő is.  

Már az állatkert bejáratánál elefántok állnak, és a kertben látszik a vastagbőrűek háza is. A főkapu fölött pirogránit jegesmedvék állnak, és a kapunak mázas kerámia mozaikbetétjei vannak. Mind-mind 1912-ben épült Neuschloss Kornél tervei szerint szecessziós stílusban. 

Akit érdekel a folytatás, jöjjön és legközelebb megmutatom a valódi Asha elefántot is. A képek saját fotók. Az utolsó képen látható szárnyaló madár pontos meghatározása érdekelne. Azt biztosan állíthatom, hogy nem szárnyaló sasmadár. (a megfejtéseket a kommentekben várom, folytatás következik)

"A természet a matematika nyelvén szólal meg" 

Ez az idézet Galileitől származik, és gimnazista éveim választott bölcsességének tartottam. Ez választottam magamnak és írtam a ballagási tablóképem hátoldalára idézetnek. Ezt a tablóképet adtam át legjobb barátaimnak.

Ez az idézet jutott eszembe, amikor egyszer antikváriumban jártam, és egyik kedvenc matematika könyvemet a kezembe vettem. A Bolyai Appendixének 1952-es kiadása. Nekem az APPENDIX-ből, van egy korábbi kiadásom is. Ezt Dr. Suták József fordította még 1897-ben. Úgy tudom ez az első magyar nyelvű kiadása a műnek. Ezt még Pécsett vettem a 70-es években 12 jó magyar forintért. A Király utca végén a keresztutcában volt egy jó Antikvárium, ez a könyv is onnét származik. Nem tudom, hogy megvan-e még, gondolom Aranyosfodorka tudja a választ, sőt a pontos címét is. Boldog voltam amikor megvettem, mert már akkor is elvarázsoltak a régi antikvár könyvek. Ráadásként még a egykori tulajdonos neve, és foglalkozása is olvasható, bár számomra a név nem tökéletesen olvasható, de a foglalkozása Ügyvéd, az biztos. Tehát, ha valaki utánajárna, még az is kiderülhet, hogy egy nagyon híres pécsi ügyvéd forgatta ennek a könyvnek a lapjait.

Az új APPENDIX, amit kézbe vettem, sem akármilyen. Így aztán nem sokat gondolkodtam, hanem megvettem a második APPENDIX-emet is. A belső lapon egy dedikálás: "Bizám György elvtársnak, volt tanítványomnak emlékül. Bp. 1953. VI.18. Kártuszi Ferenc"

Az aláírót nem ismertem, de az ajándékozottat személyesen is. A Műegyetemen még tanított. Sőt a levelezős felvételi előkészítésben még segédkeztem is neki. Szívesen tettem, mert a Sokszínű logika volt középiskolában a kedvenc matematika könyvem, hisz játékos formában voltak leírva matematikai feladatok. Mindenféle kitalált mesealakkal. Volt benne neve nincs város, kereskedő, kalmár, teve, stb. Minden szereplőre nem emlékszem, de az biztos, hogy nem volt benne szárnyaló sasmadár, gonosz boszorkány. Meseszerű, de mégis minden feladat megoldható volt. Egy-egy feladatban voltak igaz, és hamis állítások. A megoldás az igaz és hamis állítások pontos megállapítása volt. Amennyiben nem jöttünk rá a megoldásra a függelékben ott volt a helyes eredmény. Sokan azt gondolják, hogy ezekből a matematika könyvekből nem lehet okosabb az ember. Én úgy gondolom, hogy igen, mert a társadalom, az emberek kapcsolata is leírható a matematika nyelvén. Kiszámíthatóak reakciók, így ezzel szerintem nagyon sok emberi probléma megoldható. Nemcsak szavakkal lehet gyógyítani, hanem szerintem tettekkel és játékkal is. 

Ezt gondolom én ezekről a könyvekről. És ha valaki megkérdezné tőlem, hogy megválnék-e valamelyik könyvemtől. Száz százalékkal állítom, hogy semmi pénzért, egyiktől sem.

Végre az április szép derűs nappal indult. Próbáltam ám én rábeszélni a családom egy kis csavargásra. Nem sikerült. Az egyik lányom épp a felvételijéhez állította össze a mappáját. A másik lányom zárthelyire tanult. A feleségem próbáltam rábeszélni egy friss levegőzésre, de ő az otthoni ejtőzést választotta. Mit csinál ilyenkor egy magára hagyott férj?

Egyesek biztos mennének a kocsmába, mások a szerelmükhöz.

Most én, mint Múltmentő elárulom itt mindenkinek, hogy én ez utóbbit választottam. El is indultam az Andrássy úton, a Nagymező utcán, mégsem álltam a Nagymező utcai Mai Manó házig. Ez az épület sokat tud ám mesélni. Meséltem is én már ennek a Zsolnay kerámia díszeiről is, meg a benne levő Arizona Mulatóról. Rozsnyai Sándor a mulató egykori tulajdonosának leghíresebb dala jutott eszembe.

Szívbajok ellen kisasszony szedjen tangót,

Fáj, ha csalódott, ne szedjen brómot, tangót!

Nápolyba menjen, vagy Venéziába,

Ott se pihenjen az a pici táncos lába!

Csalja babája, fütyüljön rája, tangó!

Szomjas az ajka, ez minden bajra jó-ó-ó.

Simuljon hát hozzám egy éjjelen át,

Amíg ez a zene szól jól, jól.

Csalja babája, fütyüljön rája, tangó!

Szomjas az ajka, ez minden bajra jó-ó-ó.

Simuljon hát hozzám egy éjjelen át,

Amíg ez a zene szól jól, jól. 

Én nem kisasszony vagyok. Különben is a Mulatót már rég bezárták. Tovább sétáltam a Duna és a Margit híd felé. Mindenütt sétáló turisták. Szép nap is volt, csak az én szívem fájt még egy kicsit. Aztán a Budai oldalon megtaláltam az újabb, még eddig a blogon be nem mutatott szerelmem, a Szilágyi Erzsébet téri Református templomot. A templom tele van Zsolnay féle tetőkerámiákkal. Én pedig magamban dúdolgattam a Mai Manó háznál eszembe jutott dalt kicsit másképp: Szívbajok ellen Múltmentő fényképezzen Zsolnayt.

Így történt, hogy a mai napra az alábbi fotókat hoztam az épületről.