Már régen írtam kéziratokról, mert nem nagyon bukkantam érdekességekre. Illetve érdekességre akadtam, de eddig nem tudtam róla, hogy megint egy „nagy kincsre” bukkantam. Ne gondoljatok most bankjegykötegekre, hisz ennek az értéke pénzben nem kifejezhető.  Az egész úgy kezdődött, hogy a kedvenc boltomban felfigyeltem egy nagy vastag gazdasági naplófőkönyvre. Kérdeztem róla, és az eladótól megtudtam, hogy ez egy 1900-as kiadású viaszpecséttel hitelesített naplófőkönyv. Sokáig ilyenben számolhatták a kisebb vállalkozások a napi kiadásaikat, bevételeiket.  Az eladó szerint ez alig eladható, mert rossz állapotú, és ráadásként nem is csak naplófőkönyv, mert ugyan annak kezdték, de 8. oldaltól átmegy egy naplóba. Így az eladó szerint se nem Naplófőkönyv, se nem igazi napló. Mint megtudtam beleolvastak, de a naplóíró személye nem tűnik érdekesnek, és unalmas dolgokról ír. Beleolvastak a naplóba. Az adott évek nagyobb történelmei eseményeihez tartozó dátumokat kikeresték, de azokra a napokra is csak személyes bejegyzések jutottak, például, hogy mit evett, milyen volt az időjárás, kivel beszélgetett, stb.

Találtam róla szóló érdekes információkat a Szentendre és Vidéke újságban: „Vevér Oszkár francia katonacsaládból származott. Szélesebb rokonságát nagy nyelvi és nemzetiségi kevertség jellemezte (a családnév eredeti, írott, valamint az idegen nyelvi környezetben kiejtett változata miatt kétféle alakban: Vevér és Véver). Nagyapja „verduni” előnévvel osztrák tábornok volt, őt egy helyütt bécsinek mondják, aki az 1870-es években Pozsonyban id. Stampel Károlynál egy zenemű kereskedésben dolgozott. Főnöke arra buzdította, hogy magyarul tanuljon, amihez sok segítséget kapott Fésüs György jogakadémiai tanártól. Az eredmény nem is maradt el, hiszen a századfordulón már Békésben élt, ahol képeslapokon örökítette meg az ottani népszokásokat. 1900-ban a Budapesten megrendezett I. Nemzetközi Képes Levelezőlap kiállításon a „bécsi Vevér Oszkár” lapjai is szerepeltek, melyekért ezüstérmet, Nürnbergben pedig bronzérmet kapott. Békési tartózkodása idején könyvkiadással is foglalkozott. Az ő nevéhez fűződik Pápai Páriz Imre ev. ref. lelkész 1647-ben megjelent Keskeny út…..című, sok kiadást megélt könyvének megjelentetése 1898-ban, egy alföldi lakodalmas könyv 1901-ben, Jákay Károly: Letört virágok c. regénye 1904”

„A rozsdavörös gyümölcsfák között, a havas tisztásokon az apró házikók, présházak és kunyhók olyatén húzódnak meg, mint a kitárt ékszeres doboz fehér bársonyán ragyogó színpompás drágakövek. Ebben a környezetben él Vevér Oszkár bátyám, aki dúsbozontú, fehér haja és szakálla közül vidám életkedvben néz el messze-tekintetű kék szemével, minden földi hívságok felett…Afféle bohém művészlélek, magántudós és vegetarista volt, aki többnyire gyalogosan rótta az országutakat, egészségi okokból – mondogatta, de a pénztárcájához is ez illett jobban…Élete volt a tanulás, ha talált egy érdekes könyvet, arra a föld alól is kerített pénzt… Élete utolsó óráiban is vidám kedélyű volt, mint akinek már itt megnyíltak az egek csodálatos titokzatosságai és látta az odavezető helyes utat.” forrás:http://szevi.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=351&Itemid=68

Egy újabb Zsolnay kerámiával burkolt templom következik. Természetesen lesz még több is, hisz szakrális épületből is sokat díszítettek Zsolnayval. Nekem és sokaknak kedvencem ez a templom. Nem fényképezhető jól, mert ha messzebbről fényképezzük a fák pont a Zsolnay díszeket takarják.

„Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye.

Volt Balatonudvariban valaha egy szegény ember. Valami furcsa ember, találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sírkövet szív alakúra kell faragni. Legyen lába, amelyet elültessenek a sírban nyugovó fejéhez, de ami kimarad a földből, olyan legyen az, mint az ember szíve. Arra jöjjön rá az írás.” — Írta Eötvös Károly a XIX. század végéna Balatonudvari temetőről. Ennél szebben én sem tudnék erről a temetőről írni, így inkább csak nézzétek a róla készített képeimet.

Június utolsó előtti hétvégéjén történt, hogy a Tihanyi Levendulafesztiválra látogattunk. Mostanában divat fesztiválokat tartani a települések nevezetességeiről. A tihanyi levendula nem is nagyon régi, hisz itt levendulával csak az 1920-as évektől foglalkoznak. (forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Tihanyi_levendul%C3%A1s)  

Sokat lehetne írni róla, de még többet fényképezni, hisz annyi minden szépet látni ott.

Nagyon hiányzik már az előszobánkból egy kulcs-, cipőkanál-, ruhacsipesz- és ki tudja még milyen sok más tartó. Régóta készülök rá, hogy az otthoni félrerakott apróságok, ne csak a fiókban öregedjenek, hanem dekoráció és használható tárgy együttes jöjjön létre. Még tavasszal szedtem össze az első képen látható fiókgyűjteményt.

A doboz valójában egy egykori íróasztalfiók apósom egykori műhelyéből származik. Apósom egy sajtgyár TMK műhelyét vezette. Az íróasztala tönkrement, és leselejtezték, de apósom az egyik fiókot megmentette, mert megszerette, meg amúgy is mindent eltett, amit még használhatónak ítélt. Az íróasztalfiókból otthon a cipőtisztító felszerelések doboza lett. Amikor én megtaláltam, már csak néhány beszáradt cipőkrémek, és egy sörtehiányos sárkefe laktak a fiókban. Én megláttam, megtetszett. Megálmodtam belőle egy kulcstartó mindenest.

Még a múlt évben felújított sámfának is találtam új funkciót, mert csak az elejét rögzítettem a kulcstartóhoz. A sámfa hátsó részét, ha felemeljük, rögzíthető, mindenféle üzenet a következő távozónak, mint például: „Ne felejtsd itthon az uzsonnát !”.

Az eddig bemutatott Zsolnay kerámiákkal burkolt Historizáló épületek közül újkorában ez lehetett a legszebb. Akkoriban ez volt Budapest legcsendesebb és legszebb közparkja, a Városliget, annak is a csendesebb erdős részén helyezkedik el. A nyolcvanas években én még úgy ismertem, hogy ez a Közlekedési Múzeum egyik épülete, amelyben főleg műhelyek, raktárak és irodák vannak. Már akkoriban is többször elzarándokoltam az épülethez, és körbejártam. Minden alakalommal találtam újabb tetsző részleteket, újabb és újabb arcvonásokat, különböző formákat és színeseket találtam. Ezt a fényképsorozatot is két alkalommal lőttem, más-más fényviszonyok mellett. Az épület ma már a Magyar Alkotóművészek Egyesületének a Székháza (http://www.alkotok.hu/). Úgy látom az épület díszeivel nem sokat foglalkoznak, így a kiálló Zsolnay dísz kutak (4 db) sajnos fagynak szét. Szerencsére azok a díszek, melyek eresz alatt vannak és nem kapnak közvetlen csapadékot, még tartják magukat.