„Ez csak egy "kukázott" fémdobozka,de nekem nagyon tetszik.” – Írtarendszeres blogolvasó barátom. Aztán elkezdtünk levelezni a fémdobozról. Mint később kiderült, nem is akármilyen története van ennek a doboznak. Valójában egy idős bácsika barkácsolós doboza volt, akit barátom jól ismert. Sokszor látta az öregurat különféle lakás kiegészítőket barkácsolni, és még tanult is tőle. Aztán az Öregúr abbahagyta a barkácsolást és családja lomtalanításkor ezt a kis dobozkát is a felesleges tárgyak közé tette. Lomok közül kérte el barátom, mert mindig is tetszett neki. Most ő őrzi és válogat belőle a saját barkácsmunkáihoz csavarokat belőle. Nem volt egyszerű jó képet készíteni a dobozkáról, de azért látszik, hogy nem egy mindennapi darab. Eredetileg padlóápoló paszta volt a dobozban. Hol is vannak ma már azok a natúr fapadlók, amit ilyennel kell ápolni. Ma már, ha valaki padlót rak le, az első dolga, hogy felcsiszoltatja és parkettalakkal kezeli. Én még emlékszem gyerekkorom natúr padlójára az iskolai osztályteremben, meg az otthoni hajópadlós szobákra, melyeket időnként az egész család takarított. Olyankor előkerült a padlókefe. Ma már olyan padlókefét se lehet találni. A mi padlókefénk nyél nélküli kézi padlókefe volt egy pánttal,mellyel a kézre lehetett rögzíteni. Persze mi gyerekek is akartunk segíteni a padlóápolásban. Türelmetlenül vártuk, hogy a lábunkra erősíthessük a padlókefét, és azzal csúszkálhassunk a feltisztított és felkent padlón. Fényes is lett … ,nemcsak a padló, de a nadrágunk is.

Én még emlékszem, hogy a nálunk spájzban (éléskamrának soha nem mondtuk, így most itt is így írom) volt még szilvalekvár szilkében is. Bár legtöbb konzerv már befőttes üvegbe került, de az igazi hamisítatlan lekvár csuporba, köcsögbe vagy szilkébe került, nevezzük ahogy akarjuk. A néprajzi meghatározásban a szilke kívül és belül is mázas cserépedény, de szerintem, amit én a kacatboltban találtam, az akkor is „szilvalekváros szilke”. Már csak a szójáték miatt is.Rátérve a lényegre ezt a szilkét a Kacatboltban pillantottam meg, tetszik, hogy a konzervgyár felirata és címere is rajta van a palástján. Úgy gondolom, hogy nem antik darab, mert felirata szerint „szilvaíz”-t árultak benne, a II. világháború előtt pedig még szilvalekvárnak hívták a szilvalekvárt. Végül is nem azért veszem ezeket a régi tárgyakat, mert antik darabok, hanem azért hogy használjam őket, meg szépek is legyenek, ez pedig szép. Egyetlen hibát nem találtam rajta, így ez eredeti funkciójában is használható. Nehéz darab, van falvastagsága. Az eladó szerint jó családból származik, így nem sokat gondolkodtam azon, hogy megvegyem. Funkciót is találtam neki, mert eddig nem volt a nassolnivaló aszalt gyümölcseinknek tárolója. Az aszalt gyümölcsök pedig akkor érzik jól magukat, ha egy kicsit szellőznek, de mégis zárt helyen vannak. Amennyiben ez a szilke egy jó fedelet kap tökéletes „nasitároló” lesz. Fedésnek legjobb a textil, így vettem is fehér konyharuhát, melyből szabtam egy négyzetes terítőt, amit egyszerű befőttes gumival rögzítek a szilke tetejére. Ajándéknak szánom a szilkét, így gondoltam a legjobb, ha a megajándékozott monogramját hímzem a sarkába, mégis csak így illik. Aztán, hogy valódi kompozíció legyen még egy kis elmaradhatatlan szívecskét is hímeztem a kendőcskére. Nekem így nagyon tetszik remélem az ajándékozott is értékeli a munkámat. Nem egy matyóhímzés, de egy férfitól gondolom több nem is várható, hisz eddig leginkább a leszakadt gombokat varrtam csak fel. Ez meg most csak úgy szívből jött.

Képek: Kecskeméti konzervgyár plakát. Képek a szilkéről és a takaró kendőjéről

A Kacatboltban való vásárlás után ott maradt még a patikafiókomnak a testvére. Szegénynek rosszabb sors jutott, mint a már megvásároltnak, mert letört róla a porcelán fogó, és a fa részei is lelakottabb állapotban voltak. Hiába ezt miután eltörték fogóját használt csavarokkal, szegekkel és egyéb fémhulladékokkal felrakták a padlásra. Többeknek panaszoltam, hogy van egy hajdanán szebb időket látott patikafiók ismerősöm az Ó utcai boltban, porcelán gombra vár. Barátom mesélte, hogy náluk a régi szülői házban rengeteg porcelángomb volt, még a bili fedelére is ilyet tettek. Kérésem nyitott fülekre talált és barátom egyszer csak beállított hozzám egy porcelán gombbal és a hozzá tartozó csavarral. Mondta, hogy a szerszámos kamrájában volt egy nagyon szakadt fiókon, melyről lecsavarozta. Most szegény porcelángomb nélkül fog tovább szolgálni abban a hideg és sötét szerszámos kamrában.

Az előző posztom úgy látszik több barátomnál hozta elő a hatvanas éveket. Felemlegettük a tejeskannát, és láss csodát barátom már is előszedte vidéki haciendájában lakó tejeskannát. Ez éppen nem a magyar ezüstből készült, hanem zománcozott fémlemezből, de mégis féltve őrzött kincse barátomnak. Nyaranként talán még vázának is használják, mint mi a vidéki házunkban, de sajnos már frissen kimért tejet nem szállítanak benne. Múlt év nyarán még találkoztam egy tejes kocsival, melyből kimérve is lehetett tejet vásárolni. De jó lett volna, ha akkor nálam lett volna a régi tejeskannám!  A szomszédos Ausztriában pedig négy évvel ezelőtt Willendorfban még tejautomatát is láttam, sőt ki is próbáltam, vettem belőle tejet. A prospektus szerint a környékbeli gazdák pasztőrözött tejét lehetett ott megvásárolni. A tej olcsóbb volt, ha saját bögrébe kértük, máskülönben meg papír bögrét adott hozzá az automata. Nagyon tetszett, de jó lenne, ha nálunk is lehetne már így valódi tejet vásárolni.

Képek: Barátom bonyhádi kétliteres tejeskannája

Haladás és hagyomány mindkettő fogalom nagyon a miénk. Napról napra újabb és még újabb számítógépekkel dolgozunk, én is egyre jobb és korszerűbb számítástechnikai gépekre vágyom, mégis hagyományos régi tárgyakkal, megszokott eszközökkel veszem körbe magam. Lányomra ugyanez jellemző, ha lenne pénze a legdrágább hordozható számítógépet venné, és használná. Ugyanakkor régóta emlegeti, hogy ő saját maga szeretne szódát készíteni. Nem ám modern szódagéppel, hanem a legközönségesebb hagyományos szódásszifonnal. Tulajdonképpen a hétvégi házunkban is van szódás szifonunk, használhatná a lányom azt is. A mi szódásüvegünk még a nyolcvanas évekből származik, műanyag fejű modern darab. Az én gyerekkoromban egyszerűbb alumínium szódásszifonok voltak, inkább egy olyat tudnék elképzelni a lányomnak.

Még múlt év őszén szinte belebotlottam ebbe a most bemutatásra kerülő patikafiókba. A Kacatbolt lépcsőjén üldögélt, és kínálgatta magát, meg a benne levő tárgyakat. A patikafiók fa részén nagyon látszik az idő vasfoga, nem úgy, mint a porcelán kihúzóján és a rajta levő zománc feliratán. Ennek a fióknak a kihúzó gombját talán épp a Zsolnay porcelángyárban készítették. A fiók anyaga fenyőfa, gondolom ez már a készítés idején is olcsóbb fafajták közé tartozott, meg könnyebb is volt vele dolgozni az asztalosnak. Tetszik az asztalos munkája, mert a több munkát igénylő fecskefark csapolást alkalmazta, és Nem is használt hozzá enyvet az összeállításban. Otthon könnyű volt lapra szerelni, és leszedni a szerelvényeket róla. Laponként letisztítottam, finom csiszolóvászonnal elvégeztem a végső lecsiszolást, és jöhetett az újbóli összeállítás. A fém szerelvényeket egyszerűen drótkefével és Ro55-el kezeltem, majd a rögzítő csavart matt feketére lefújtam a további rozsdásodás megakadályozása végett. A fiók méhviaszos kezelést kapott, hogy jobban tisztítható legyen. Az egyes műveletek között sok szünetet tartottam, de végül is csak elkészült.

Érdekes a fiók egykori múltja is. A fiók az eladó elmondása szerint a XIX. század végén készülhetett a Nemesbikki patikában volt szekrényfiók. A tulajdonosok később felhozták Budapestre néhány fiókot és mindenféle barkácsoláshoz szükséges hozzávalókat tartottak benne. Ebben a fiókban még a patikában „Cetaceum Speraceti”-t (lásd apró betűs szócikk) tartottak egykoron.Most én felújítás után kisebbik lányomnak fogom ajándékozni, aki remélem jól tudja hasznosítani.