Aki ezt a blogot olvasgatja, gondolom feltűnt neki, hogy egy állandó formai elem a bal odalon kis képecske. Gondolom a legtöbb olvasó nem is tudja pontosan mit lát a képen, ebből a blogbejegyzésből most kiderül, hogy mit és miért választottam címlapképnek. A címlapképen nappalink egyik kedvelt bútordarabja látható az ónémet könyvesszekrény. Persze ez a szekrény nem volt mindig itt. A szekrény koronája szerint 1937-ben készítették, méghozzá ET-nek, aki a feleségem nagynénje. Érdekes kis története van ennek a szekrénynek. Ez a szekrény stelázsinak készült a nagynéninek, amikor férjhez ment. A helyi asztalos az akkori  véméndi szokás szerint készítette el fenyőfából ezt a stelázsit (kamrapolcot). Eredetileg a bútornak az esztergályozott díszei ezüst színűek voltak, és az oszlop szélei aranyozott színűek, azaz festett bútor volt. Nem minden stelázsi kapott fiókokat, ez szerencsére eredeti Zsolnay porcelán fogantyúkat is kapott. A kamrapolc egészen a II. Világháború végéig szolgált a család tulajdonában. A II. Világháború után a nagynénit kitelepítettek az országból.  Természetesen a nagynéni bútorait és házát nem vihette magával, így maradt a bútorral együtt a ház a Magyarországra betelepített székely családra. Ez a bútor aztán mégiscsak visszakerült a családhoz, mert apósom az ötvenes évek végén a telepestől megvette nővérének a házát a benne hagyott bútorokkal együtt. Ezt a kamrapolcot már úgy kapta vissza a család, hogy a szekrény koronarésze hiányzott. A polc a nyolcvanas évekig a család kamráját szolgálta, tele volt a legjobb lekvárokkal. Miután a kamrában „kiszolgált” a lakatos műhelybe került, ahol mindenféle szerszám, gépzsír, stb. tárolója volt. A fiókjai a felellés pillanatában rozsdás szögekkel volt tele, az oldalába százas szögeket vertek és oda volt felakasztva a kutya láncától kezdve kerti traktor ékszíjig mindenféle. Aztán egyszer a padláson megtaláltam a polc eredeti ónémet koronáját. Ekkor jött az elhatározás, hogy ebből a polcból egy használható a készítéskori  állapotot vissza kell hozni. Erről az állapotról még fénykép sem készült, de a bútorrestaurátor asztalosunk sok fantáziát eleinte nem nagyon látott benne, aztán átbeszéltük, hogy mi mindent kellene megcsinálni rajta. A felső esztergált ónémet díszekből egyetlen darab maradt meg, hármat újra kellett gyártani, alulról a második polc új, és a hátlap is vadonatúj, mert eredetileg egy vászonlepedő lehetett kifeszítve, ha volt egyáltalán. Felülettisztítás és helyreállítás után egy sötétebb érett fenyős árnyalatot kapott a végső politúrozás előtt. Most felújítva mindenki kedvence és nappalink ékessége. A restaurátornak is annyira tetszett, hogy honlapjára a referenciamunkái közé tette a róla készült képet.

Nemcsak a bútor érdekes ezen a képen. A könyvespolcon levő minden tárgynak és könyvnek külön története van, melyre most nem térnék ki, talán majd más bejegyzésekben azokról is írok. A könyvespolc fő helyét Jókai Mór Összes Műveinek Centenáriumi kiadása foglalja el. Jókai regényeit az egész család szereti,több regénye megvolt már korábban is. A nyolcvanas években jött az ötlet, hogy vegyük meg Jókai összes művét egy egységes kiadásban. Jókai Mór összest többször adtak ki a történelemben. A 70-es években kiadott Akadémia sorozat néhány darabja megvolt, de már a nyolcvanas években sárgultak a lapjai. A feleségemmel akkor úgy döntöttünk, hogy nekünk a Centenáriumi Révai kiadás kell! A Centenáriumi Jókai sorozatot sokszor hiánytalanul lehet kapni, persze „borsos” áron. Én úgy döntöttem, hogy időm van, így darabonként kezdtem el vásárolni 25 éve a Centenáriumi Jókai sorozat darabjait. Huszonöt év alatt eljutottam odáig, hogy lassan két kezemen megszámolhatom, hogy mennyi hiányzik a száz kötethez. Amikor meglesz mind a száz, akkor fogom a teljes sorozatot restauráltatni. Természetesen, azért nemcsak Centenáriumi Jókai köteteink vannak. A könyvespolcon foglalnak helyet Jókai német fordításai is. Jókainak sajnos még nincs meg minden németre fordított műve, de a lényegesebbek már megvannak.

Már harminc éve kávézom. Lehet, hogy soknak tűnik harminc év kávézás, de vannak akik szerint ez egészséges és az élete meghosszabbítja. Lehet, hogy a kávézástól rövidebb lesz az életem, de legalább jól éltem, és azt iszom minden reggel amit szeretek. Ez van, lehet, hogy jót tezsek magammal a kávézással, lehet, hogy nem. Mindenesetre olyan jól esik, nemcsak a kávé, hanem a kávéscsésze szorongatása is közben. Nem akármilyen kávéscsészém van ám! Az enyém egy valódi korondi kávéscsésze zöld színben. Lí (Lídia) kolléganőmtől kaptam már több, mint 10 éve. Lí kétféle színben vette, mert mindenkinek kéket akart venni, de abból már csak 3 db volt, és a neki kevésbé tetsző zöldből vett 7-et, így jutott a 10 fős kávézós társaság minden tagjának. Lí igazán demokratikusan osztotta szét a csészéket: mindenki húzhatott egy nagy zsákból, így kevesek kéket, többek zöldet kaptak. Nekem, mint látható egy zöld jutott, bár ennek csak örülök, mert a két szín közül nekem ez tetszik legjobban. Érdekes ám ez a kávéscsésze, amikor a kávét elkezdem inni belőle, még homályosan látom, aztán mire megiszom belőle a kávét, a csésze képe is éles lesz. Aztán éleslátással munkához lehet látni.

Egyszerűen így kezdődik nálam ez a nap, és remélhetőleg kávéval is végződik, mert a közelben a Vendéglátóipari Múzeumban kávétörténeti kiállítás van, és barátaimmal már régóta szeretnénk megnézni, hisz minden kávézás alkalmával a régi kávé élmények és technikákról beszélünk. Igazi szakmai kirándulás lesz, egy amatőr restaurátornak, ahol a múlt működőképes emlékeit lehet megtekinteni, hisz nemsokára kávéfőző restaurálásba kezdek.

Mit tagadjam, blogger lettem egy híján ötven évesen. Naponta figyelem a blogstatisztikáimat és gondolkodom azon, hogy mit kellene másképpen csinálnom, hogy többen olvassanak. Az egész blogírást csak önmagam szórakoztatására találtam ki, mégis örülnék, ha többen olvasnának. Amikor elindítottam a blogot, azt gondoltam többen lesznek rá kíváncsiak, hisz olyan hobbit mutatok be, ami sokunkat érdekel. A legjobb napon a látogatóim száma 19, azaz pontosan tizenkilenc ember volt kíváncsi 2010 február 19-én arra, hogy mit írtam. Januárban, amikor indítottam, sablonban azt jelöltem be, hogy hetente egy írást fogok készíteni. Előre terveztem a megjelenéseket az elején, és egy hónapra előre megvolt, hogy melyik héten milyen témával folytatom. Az élet átírta és barátaim hozzászólása sokszor elvitt más irányba. Manapság már véletlenszerűen jönnek egymás után a bejegyzések, ahogy a heti történések engedik. Szinte minden hétre több téma akad, ami egy-egy kisebb bejegyzést megér. A napi olvasóim száma nem növekszik. Úgy gondolom, hogy az indítás óta azért már több százan lehettek, akik legalább egyik cikkemet olvasták. Valójában le is mondtam arról, hogy növeljem az olvasóim számát, mert attól a néhány hozzászólótól, dicséreteket és bíztatást kaptam, ami bátorítást ad a folytatáshoz.   Ma egy kis agyagfigurát mutatok be, ezt látom minden nap az irodai asztalomon. Jópofa kis emlék, egy igazi Sajdik-os karikatúra figura 1984-ből. Már amikor kaptam, akkor letört a jobb keze, aztán ki akarta dobni a család, én megmentettem, most is itt áll az íróasztalomon.  A képek egy játék eredményei, mert webkamerát kaptam és gondoltam tesztelem a kamerát. Önarcképet szerettem volna készíteni, de nagyon nem tetszettem magamnak, így maradt ez a kis agyagfigura. Valójában hasonlít rám, hisz akár a magam karikatúrája is lehetne: „Nagyhasú. Amit hall, azt pedig továbbadja. De nem ám világgá kürtölve, hanem csak szerényen, hogy csak az hallja aki akarja. „

A fa bőröndről már sokszor írtam, szándékom szerint most utoljára írok róla. Ámbár lehet, hogy még többször fogok róla írni posztot, mert olyan sok szép régi dokumentum és tárgy került bele, hogy egyszer-egyszer még biztosan írok róla. Most végre visszahelyeztem rá a rigliket, melyek rozsdásak voltak, de felújítottam őket. A riglik felújítása nem volt nehéz, mindössze fél napot áztak RO55 folyadékban, majd száradás után matt fekete festékkel lefújtam őket.  Szerintem így a riglik már olyanok, mint újkorukban. A középső zárral voltam igazán gondban, mert az eredetije hiányzott, és ami maradék volt, az meg már felújíthatatlan volt, de valamit mégis kellett tennem a fogó alá, ami biztonságosan segít zárva tartani a bőröndöt akkor is, ha a riglik elengednek. Sikerült a bőröndöt úgy helyre pofozni, hogy a fedele tökéletesen záródik, és a kinyitáshoz a fedelén kell, hogy legyen egy fogó, amivel kinyitható. Szegény megboldogult apósom talán azt mondaná rá, hogy ez exportos munka. Nála az exportos jelző volt a legnagyobb dicséret, valószínűleg a sajtgyárból hozta ezt a kifejezést, mert a legjobb sajtok mentek mindig exportra. Ettől függetlenül annak idején én mégis mindig a véméndi sajtokat kerestem, mert a belföldre kerülősajtok közül nekem az mégiscsak jobban ízlett, hisz az „hazai” volt.

Most, hogy ne szaporítsam szót az egyetlen új elem a bőröndön a középső rugós zár, melyet egy bőrdíszműves boltban vettem, és antikolt réz zár. Szerintem egész jól mutat vele. Miután minden a helyére került a bőröndben, azaz a bele szánt dokumentumokat és tárgyakat is beletettem, már csak helyet kellett találnom a számára. Próbálgattam helyet találni neki a könyvtárszobában, de ott csak állítva fért volna el. Egy ilyen bőrönd, ha éppen nem volt használatban a szekrény tetején szokott lenni, így végigpróbáltam,az összes lehetséges szekrénytetőt. A hálószobai gardrób szekrény teteje túl magasan volt, és nincs létra, a vendégszoba szekrényei már egyéb dobozokkal vannak teli. A szekrénysor tetején, és mintha oda szabták volna. Már három napja ott van a szekrény tetején, eddig a családból senki sem vette észre – legalább is nem tette szóvá -, hogy ott van. Mindenesetre úgy látszik oda termett, mert azt szeretem, ha a régi megmentett tárgyaink beilleszkednek, és úgy viselkednek, mintha ott sem lennének.

A terített asztalközépre rendszerint egyszerű fehér fayansze tálban szolgálta fel a nagymamám a köretet. Többféle gyártmányú volt belőle, én mindig néztem az alján levő jelzést. Volt jelzetlen tálunk, de a mi háztartásunkban a kispesti Gránit és Zsolnay tálak voltak. A képen látható legfehérebb családi örökség, aztán a többit már régiségkereskedésekben vásároltam, mert ezek olyan szépek. Egy-egy ilyen tál a hétköznapi TV nézést is feldobja, ha a pattogatott kukoricát, vagy a chips-et ilyenben tálaljuk. 

A Hollóházi is Fayansz, és a Szakmáry jelzést 1939-től használták a gyár államosításig, ezen látszik legjobban a kor,mert a belseje már szinte barna. A Hollóházim díszítése tetszik legjobban, mert a zöld szegély igazán egyedi megjelenést ad ennek a típusedénynek.

Nemrég a 60 éves mackónk felújításáról írtam, aztán a lányom születésnapján egy újabb mackó érkezett ajándékként hozzánk. Nem akármilyen mackó ez, a lányom rögtön Mackó Úrnak kezdte nevezni. Megszolgál az Úr elnevezésre, hisz igazi Úri világban született. A mackóhoz lányom kapott egy történetet is. A mackót eredeti tulajdonosa még az I. Világháború előtt kapta, és gyereklányként végig izgulta vele az első világháborút, és meglett nőként a II. Világháborút. A mackót a VII. kerületi retro boltba az eredeti tulajdonos férje vitte be, mert meghalt a felesége, és úgy gondolta, jó lenne, ha egy új gazda befogadná. Lányom barátnője vette meg a kis történettel, és lányomnak adat ajándéknak, aki azóta is féltő gonddal őrzi.