Nemrég írtam a női kártyaasztal restaurálási tervemről, és sajnos most azt kell írnom, hogy füstbe ment. Legalább is a közeli jövőben nem tudom megvalósítani, egyrészt anyagi okok, másrészt az alkatrészek hiánya miatt. Az alkatrész gyártását legföljebb karácsonyra ígérik. Ilyenkor persze először gondolkodóba esik az ember, aztán keres valami más felújítandót. Én is elővettem régebbi tervemet és elővettem ezeket a fém alkatrészeket. Ez egy két világháború között készült öntöttvas csillár néhány épségben megmaradt darabja. A padláson több darabot találtunk, de a csillár karjai töröttek és hiányosak voltak, az eredeti búrájuk sem volt meg. A családból már senki sem emlékezett arra, hogy milyen is volt régen. Hát én gondolkodtam és elkezdtem az ép darabokat máshogy összeilleszteni. Eszembe is jutott a régi orosz vicc a babakocsi gyár munkásáról, aki az alkatrészeket hazalopva babakocsit akart építeni, de panaszkodott: „Már harmadszor állok neki az összeszerelésnek, de állandóan csak harckocsi jön ki belőle. „

Az antik bőröndjeimmel mostanában történnek események. Hétfőn visszavittem a kis felújított bőröndöt régi gazdájához. Tegnap és ma az apósom katonabőröndjével foglalkoztam. A bőrönd belseje dobozkákat kapott, ahova visszakerülnek eredeti bőröndleletek, és a családban maradt régi iratok, kisebb tárgyi emlékek. A nagyapa naplójáról már írtam, az is ide kerül. A bőrönd rekeszeihez méretre régi dobozokból rekeszeket készítettem, majd a rekeszeket kitapétáztam, így kaptam olyan tárolókat, melyekben a papír jól érzi magát.

A napi munka után hazafele menet a szokott útvonalamon haladtam. A Nagymező utca környékén a Kacatboltot már többször láttam, de soha nem mentem be, illetve le, merthogy egy alagsori üzletről van szó. Retrós cuccokkal hívogat a kis üzlet, kirakat nélkül egy zománc bödönbe kirakott muskátli, meg a lejárati lépcsőre kitett néhány régi tárgy. Most éppen egy horgolt csipketerítőt láttam meg, és gondoltam az összecsukott kártyaasztalon pont megfelelne az olvasólámpa alá, az olyan kis otthonos meleg sarkot tud varázsolni a szoba kis szegletébe. Az üzletben aztán elkezdtem nézelődni és beszélgetni az eladóval. Meg kell mondanom, hogy a beszélgetés esett a legjobban, mert ugyan egész nap beszéltem, meg értekeztem, de az ilyen üzletekben egészen más. A régi tárgyak kapcsán előjönnek emlékek, nemcsak nálam, hanem az eladónál is, aztán nézegetek és gyönyörködök olyan tárgyakban, melyeket tudom, hogy soha nem veszek meg. Előkerülnek tárgyak, melyeket most nem, de később talán megveszek. Már éppen mennék, amikor visszafordulva meglátok egy régi formájú bögrét, ugyan nem hasas, de pont olyan mintás mint a nagymamám tálja. Aztán nem sokat gondolkodom és megveszem.  

Még júliusban volt egy ötletem, hogy barátom szeptemberi kiállításához mézeskalácsból sütünk betűket. Otthon nem akartam életem első mézeskalácsát megsütni, mert azt hallottam, hogy elég macerás és kezdőnek nem ajánlott. S. Mari barátom már évek óta karácsonykor mézeskalácsot süt, és irigylésre méltóan díszíti. Marit nem volt nehéz rábeszélni a mézeskalács sütésre, hisz neki is kihívás volt, hogy nem egyszerű formát kell sütemény kiszúróval elkészíteni, hanem egy kicsit kreatívan alkothat. A mézeskalács betűk meseillusztráció kiállításhoz kellenek, így a betűknek meseszépnek kell lenniük. A megbeszélt sütés előtt már kaptam a telefonokat Maritól, hogy még a meséket olvasva eszébe jutott, hogy ezt is kellene hozzá venni, meg azt is. Jött telefon arról, hogy vegyek vékony ecsetet, aztán telefont arról, hogy mégse vegyek, mert megtalálta a régi ecseteit. Kaptam telefont arról, hogy szegedi piros papucsot is fogunk sütni a maradék tésztából, ezért vigyek piros ételfestéket. Igazán kreatív mézeskalács sütőt sikerült találnom.

 

Mióta a moziszékeim restaurálom, sok történetet kaptam ismerőseim fiatalkori mozi élményeiről. A történetek a 70-es évektől kezdődtek, és 90 után már nem jöttek. Valójában az én székeim is ezekben az időkben dolgoztak a legtöbbet, mert 90-ben szerelték le őket, és azóta alusszák csipkerózsika álmukat. A hétvégén is rendezgettem őket, de befejezni nem fejeztem be egyetlen sornak a felújítását sem. Az egyik szék háttámláján egy Eszter feliratot is találtam, azt hiszem meghagyom, mert mégiscsak így életszerű, hisz a szerzője is ezt akarta, hogy egykori szerelme neve fennmaradjon, hát rajtam nem múlik. Aztán találtam a széktámlába betűzve 10 fillérest is 1972-es veretet, pedig akkoriban ez még sokat ért, hisz a legolcsóbb mozijegy 1 Ft volt, a legdrágább pedig talán 3 forint. Sokunknak ezek a jegyárak is drágák voltak, és sokan tűzoltók szerettek volna lenni, mert a tűzoltóknak ingyen szék járt a moziban a sor szélén, hisz figyelni kellett, mert a mozizás veszélyes üzem volt. A mi időnkben már nem voltak veszélyes éghető filmek, de azért nem ártott odafigyelni.

Az egyik barátom mesélte, hogy ő a hadseregben mozigépész volt. Jó dolga is volt neki, mert sűrűn kéretőztek el, hogy a vetítő teremben takarítsanak, aztán helyette a teremben aludtak a vetítő tartalék alkatrészeinek a dobozán. Mesélte, hogy a meglepetés akkor érte őket, amikor egyszer a műszerész jött javítani, és kiderült a dobozokról, hogy olyan speciális égők és alkatrészek voltak tárolva bennük, amelyek nyomásra, vagy hőre akár fel is robbanhattak volna.  A végén, azért kiderült, hogy nagyobb veszélyben voltak a vetítőteremben, mint a gyakorlótéren.

Kép: 36 mm-es régi filmtekercs, a házimozi terem dekorációjához vettem 

Amikor a városban sétálunk általában a szemmagasságunknál magasabbra ritkán látunk. Bevallom, hogy én szeretek úgy sétálni, hogy közben magasabbra is tekintek, így szúrok ki olyan épülteket, melyek az üzlet kirakata fölött érdekesebbek. Az alábbi épületet a Népszínház utcában szúrtam ki. Az épület a közel száz éve alatt eléggé koszos lett, de az akkori mesterek még igencsak értették a dolgukat, mert a vakolat még nem hullik. Érdekes domborművek díszítik ezt a házat, a magyar mondavilágból, mesékből vett jeleneteket ábrázolja. Amikor még épült nem volt TV, az emberek többet sétáltak. Gondolom sokan lehettek, akik a Népszínház gyerek előadására menet kézen fogva sétáltak végig az utcán, és meséltek unokáik. Ennél a háznál bizony a mesélő sokat időzhetett, mert minden domborműve egy-egy mese a csodaszarvasról, a csodabíráról, a csodahalról, vagy éppen a Griffmadárról.