A szecessziós épületeket színes díszeikkel, és lépcsőházaikkal inkább hasonlítanak ékszerdobozra, mint házra. Az Aradi utca 57 egykor az utca ékköve volt. Így romos állapotában is mutatja, hogy száz éve jól megépítették. Egykori tulajdonosaikról sem sokat tudunk. A ház tervezői a Löffler testvérek voltak, akik külön-külön sok más budapesti épülethez adták nevüket, de ez a ház volt első közös tervezésük. Amikor fényképeztem sajnos épp nem volt olyan, aki beengedett volna, így az ékszerdoboz házat belülről nem tudtam lefényképezni. Nem én voltam az egyetlen blogger, aki ennek a „lepukkant” házban meglátta az egykori szépségét, ezért a poszt végén összegyűjtöttem egy kis olvasni, és néznivalót a házról.

 Aradi utca 57 / Helyrajzi szám: 28469

Az ingatlant 1882-ben Auguszt Lipót fogházfelügyelő és felesége, Günther Aloyza birtokolta, majd 1885-től Hüttl Tivadaré lett. 1907-ben az új tulajdonos már Piatschek Vilmos ruhakereskedő és felesége.

 A ma álló lakóház Piatschekék részére épült 1908-ban, szecessziós stílusban. Tervezője Löffler Samu Sándor és Löffler Béla. A tervek 1907-ben készültek. A két építész szerencsésen ötvözte a házon a szecessziós építészet stílusjegyeit az alkalmazott képzőművészeti alkotásokkal.

A Magyar Építőművészet című folyóirat 1908. októberi száma tanulmányt közöl az épületről, azonban ezt az írást sajnos nem találtam meg könyvtárban. Pedig érdekes lett volna összehasonlítani a cikkben leírtakat azzal, ami mára megmaradt az épületből.

Löffler Béla Budapesten született 1880-ban. Miután 1897-ben elvégezte a budapesti Felső Építőipariskolát, Spiegel Frigyel mellett kezdett dolgozni, s hosszú évekig volt Lajta Béla irodájának munkatársa is. Az itt elsajátított elveket használta fel későbbi tervezéseinél. Bútortervezéssel is foglalkozott, ennek alapjait még Spiegel mellett tanulta meg. 1906-ban nyitotta meg bátyjával a közös irodát. Általában budapesti bérházakat terveztek együtt. Beutazta egész Európát, nemzetközi pályázatokon vett részt. Végül Alexandriában nyitott tervezőirodát. Halálának időpontja és helye ismeretlen.

Löffler Samu Sándor (1877.  Budapest - ?) öccsével egészen az első világháború végéig dolgozott a közös irodában. Az ő feladata az adminisztráció és a művezetés volt. Az első világháborút követően önállóan foglalkozott a budapesti bérházak tervezésével.

A ház 1926-ban Perlmann Józsefné tulajdonába került, majd 1931-től Grünfeld Zsigmond és társaié lett. A tervtárban nem őriznek a házról terveket.Az épület homlokzata asszimetrikus, ez egyébként a szecessziós stílusra nagyon is jellemző. A ház ablakai igen változatos képet mutatnak. Egyaránt megtalálhatók a két-, három-, négy- és ötrészes nyílások. Az ablakok általában vízszintesen záródnak, de például a földszint ötrészes ablaka felül kosáríves. Az alsó két szinten egyszerű szemöldökpárkányok emelik ki a nyílások felső vonalát, míg a második és harmadik emeleten nincsenek szemöldökpárkányok. A pinceablakok előtt rácsok láthatók. A második emelet feletti osztópárkány inkább csak jelképes.

A kapu az épület közepén helyezkedik el, de nem pontosan a felezővonalban. A széles, egyszárnyas kapu két oldalán egy-egy üvegezett, de nem nyíló rész is van. A kapu még az eredeti, szecessziós rácsos. Bal oldalán használaton kívüli üzlethelyiség bejárata látható.

A kapu felett acélszerkezetes, hiányos üvegezésű az előtető. Az első emeleten zárterkélyt találunk a kapu felett. Elég széles, mert két háromrészes és egy egyrészes ablak alkotja, s még oldalt is vannak ablakai. A zárt erkélyt három nagyobb és két kisebb konzol tartja. A zárterkélyhez az 55. számú ház felőli oldalon nyitott erkély csatlakozik.A harmadik emeleten a két szélső és a két középső ablak alatt betétdíszek vannak. A megmaradó két nyílás előtt falazott mellvédő erkélyek húzódnak.

A háromemeletes házat a zárterkély feletti része összetett ívű oromzat zárja le, melynek belső felülete kazettás. Az oromzatban, a padlástér magasságában ötrészes, fakeretes nyílás látható, melyet díszítőbádogozással láttak el. Az íves oromzat tartópilléreit alul szörnyalakok díszítik. Az oromzathoz mindkét oldalon széles eresz kapcsolódik, melynek alsó felülete fával burkolt és fakonzoljait pedig faragással látták el. Forrás: http://www.budapestem.hu/budapest/epulet_tortenet/aradi_utca_57/

Ajánlott oldalak a házról és tervezőjéről: http://www.photoblog.com/utazo/2012/04/15/budapest-vi-aradi-utca-57-a-hz-titkai-20120317-szombat.html , http://budapest100.hu/epiteszek/loffler_bela.38.html; http://meselohazakbudapesten.blogspot.hu/2015/06/terezvaros-titkai-2-avagy-szecesszio.html

Az újévi fogadalmam, hogy ezután minden hónapban befejezek egy nekem, vagy családomnak kedves tárgy felújítását és használatba vételét. Mindig is ez volt a célom, hogy bemutassam itt a blogon az amatőr felújításaimat. Az idő. és a restaurátorműhely hiánya – pontosabban annak szezonális jellege miatt – rengeteg félbehagyott és elraktározott tárgyam van, melyek szerintem megőrzésre és felújításra érdemesek. Még 2012-ben írtam az én cipótisztítós dobozomról. Elkezdtem én a felújítását, de aztán a hétvégi telken mindig akadt valami fontosabb munka. Múlt évben aztán a hétvégi ház téliesítésekor összeszedtem a szerszámaimat, és a félig kész cipős dobozt, és felhoztam a budapesti lakásunkba. A kis könyvtárszobámban rendeztem be a restaurátor sarkam, ahol kedvemre restaurálhatok. Elektromos gépekkel nem dolgozhatom, mert akkor feljönne a szomszéd. A régi kéziszerszámmal dolgozom, csendben, és komótosan. Nem sürget engem senki, hisz rajtam kívül nem akarja senki sem használni a cipőtisztító szerszámokat. Alaposan meg kell gondolni a dobozka minden részletét. Már az elindulásnál is alaposan tanulmányoztam a dobozt. Az biztos, hogy egyszer már javították, mert utólagos ragasztási nyomok voltak a dobozon. Egy 1992-es újságdarabot is találtam a doboz aljára bélelésnek betéve. Olyan érzésem volt, mintha palimpsest találtam volna. A doboz készítését én a 60-as hetvenes évekre teszem. A doboz hagyományos formájú, olyan, mint amilyet az ipari forradalom környékén is készíthettek volna. A Londonban az előző századforduló környékén készült képen is a cipőtisztító dobozom dédpapájával dolgozik a cipőtisztító kölyök.

Én a cipőtisztító doboz funkcióját újragondoltam, és a belsejét két részre osztottam. A dobozom alsó rekeszébe tervezem elhelyezni a cipőkészítéssel, és bőrművességgel kapcsolatos régi szerszámaimat, a felsőbe a napi szinten használatban levő lábbelis kellékek kerülnek. A cipőtisztító dobozom felújítása elkészült, így a januárra tervezett fogadalmam teljesült.

Sokszor fordul elő velem, hogy ha valami nagyon érdekel, akkor kutatok hozzá a neten. Amennyiben nem találok hozzá számomra elegendő információt, megpróbálok könyvet találni hozzá. Az epreskertről is sokat kerestem, de On-line módon nem sok információt találtam. Aztán ráakadtam egy könyvre, mely az Epreskert történetét meséli el az első világháborúig. Nem teketóriáztam, hanem 2016 első könyvvásárlásaként meg is vettem. Az epreskert melletti utcákról a jelenlegi állapotáról készült képek sajátok. A könyv néhány részletét kedvcsinálónak raktam be. Szerintem érdemes egy hétvégi sétaként útba ejteni, ezt az egykor aranykedélyű bohémek tanyájaként ismert művésztelepet.

Amikor az Stróbl Alajos emléktáblájáról írtam, körbefényképeztem az Epreskert művészkertjét. A Kmety utca oldali épülete a legfiatalabb, és ez az épület a legrosszabb állapotú a kertben. A fémvázas épület acélszerkezeti már rozsdásodnak. A műteremházat és annak és környezetét nagyon szeretem. Már évek óta csodálom a földön fekvő nőalak szobrát, amit az évek alatt puha mohával öltöztetett a természet. Legközelebb talán már hópaplan takarja be a többi szobrot is.

Domanovszky Endre (Budapest, 1907. január 23. – Budapest, 1974. május 15.) kétszeres Kossuth- és Munkácsy-díjas (1952) magyar festő, érdemes (1960) és kiváló művész (1965).

Domanovszky Endre értelmiségi családba született, apja Domanovszky Sándor történész, akadémikus, nagyapja (Endre) filozófus, akadémikus volt. Testvérei közül Ákos könyvtáros, György művészettörténész, néprajzkutató lett. Endre az akkor Werbőczyről elnevezett gimnáziumba járt, ahol művészi tehetsége a rajz különórákon vált nyilvánvalóvá, és az Országos Középiskolai Rajzversenyen első díjat is nyert egyik alkotásával. A Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait, ahol Glatz István növendéke volt. Még főiskolás volt, amikor 1929-ben kiállított a Tavaszi Szalonon, majd az Ernst Múzeumban. Kiállított képein (Bella arcképe, Jairus leánya és mások) a novecento, a római iskola művészeinek a hatása fedezhető fel. A kiállítási sikerek alapján megkapta a Fővárosi Ösztöndíjat, majd a Balló-díjat. A főiskola után, 1931-ben megnősült és az Iparművészeti Főiskolán vállalt tanári állást (alakrajzot és kosztümtörténetet tanított).

Az útkeresés jegyében egy ideig nem alkotott jelentősebbet, következő kiállítására 1935-ben került sor. Új műfajjal, a gobelinnel (falikárpittal) kísérletezett, amit a felesége szőtt meg, és ami a későbbiekben egész életműve meghatározó műfajává vált. Feleségét ábrázoló kárpitját (Szövő nő) 1936-ban kiállította a Velencei biennálén, majd az 1937-es párizsi világkiállításon is gobelinekkel szerepelt, ahol „Diplome d’honneur”-t kapott. Kárpitjait (Szent liget, Éneklők, Forrás, Hajós) bemutatta az 1938-as kiállításán is. Fontos megjegyezni, hogy a gobelinek és gobelintervek stílusa nem követi festményeinek kifejezésmódját; tudta, érezte, hogy minden műfajnak sajátos eszközrendszere és kifejezésmódja van. Ezzel együtt táblaképeinek a témája is változott, és – összefüggésben a háborús évek nyomasztó hangulatával – elfordult az emberi alakok ábrázolásától, csendéletek sorát festette. Változott a festmények ábrázolásmódja is, képei erőteljes folthatásokra épültek.

1945-ben a Képzőművészeti Főiskolára került, ornamentikát és gobelintervezést tanított. 1948-ban Rabinovszki Máriusz művészettörténész kiállítást szervezett a „Közösségi művészet felé” címmel. A cél az volt, hogy a művészeket monumentális alkotások készítésére ösztönözzék. Domanovszky is részt vett rajta a Pihenő bányászok című kárpittervével. Ebben a képben már jelentkeztek azok a vonások, amik művészetét a szocialista realizmus irányába vitte. Meg kell jegyezni, hogy az új, néhány évre uralkodó stílussá kiterebélyesedő hatás végső soron jobbára csak ún. murális munkáin jelent meg (akkor sem kifejezetten propagandisztikus jelleggel), más táblaképein, csendéletein és gobelinjein nem fedezhetők fel e stílusjegyek. 1953-ban Szőnyi Istvánnal együtt megbízták a Szovjetunióban megrendezett mezőgazdasági kiállítás magyar pavilonjának pannókkal való díszítésével. 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1955-ben egy freskó készítésével bízták meg a sztálinvárosi Dunai Vasmű bejárati épületére. A 3×17 méteres kompozíción a kohászok munkáján kívül a munkás-paraszt együttműködés allegóriáját fogalmazta meg. A freskóért 1956-ban ismét Kossuth-díjjal tüntették ki. Ebben az évben lett a Képzőművészeti Főiskola főigazgatója, majd fontos szerepet játszott a Képzőművészek Szövetsége forradalom utáni újjászervezésében. A forradalom utáni kompozícióin kiteljesedett koloritja, festményeinek témája novellisztikus jellegű, felfogása bensőségesebb lett, képein a téma egyre jobban kitöltötte a képmezőt (Halász, Sárgaruhás nő, Csendélet tállal, Cineráriák). 1958-ban alumíniumlapokra festett kompozíciót készített a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonja számára, 1960–61-ben sgraffitót a debreceni pályaudvar előcsarnokának két szemben álló falára. 1968-ban készült el a Gödöllői Agrártudományi Egyetem számára készített, 3,7×20 méteres mozaikjával. Munkáin egyre inkább elszakadt a téma reális részletezésétől, ami különösen az emberalakokon figyelhető meg. Átmenetileg elhanyagolt műfaja, a gobelin ismét foglalkoztatni kezdte, és számos előtanulmány után elkészítette életművének emblematikus darabját, a Disputát, amellyel mintegy összefoglalta művészi pályafutásának törekvéseit. A hatalmas, háromrészes falikárpit a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem rektori tanácsterme számára készült. A kompozíció 3×10 méteres fő tablóján allegorikus képen ábrázolta az egyetemi munka folyamatát, annak jellemző szakaszait: a töprengést, az elmélyedést, a kételkedést, a meggyőződést, kétoldali kisebb részein az egyetem neves professzorainak állított emléket. Mindezt az alakok ritmikus elhelyezésével, az okker, a fehér, a kék és a fekete színek dinamikájával tudta ábrázolni.

1971-ben a Vármúzeumban állította ki az 1963 utáni alkotásait. Táblaképek, gobelinek, vázlatok szerepeltek a kiállításon, amelyről meleg hangú kritikák számoltak be. Alkotó tevékenységének utolsó éveiben még elvontabban, tömörebben fejezte ki magát, a téma megjelenése a képen már-már absztrakttá vált (Hangszerek, 1973; Szövők, 1973; Utolsó kép, 1974).

Domanovszky Endre művészetét a művészettörténet általában még ma is szűkítő, általánosító jelleggel ítéli meg. Két alapvető stíluskorszakát szokták megkülönböztetni: a „novecentós” szakaszt és a „szocialista realizmus” korszakát. Az első időszakot a Jairus leányával szokták illusztrálni, mondván, a kép a korai olasz reneszánsz eredményére épít, van benne valami art decós, tehát amolyan novecentós, római iskolás mű. Azonban a mű (és az e stílusba sorolt többi) majdnem tíz évvel a művész 1939–1940-es római ösztöndíja előtt született. Valójában Domanovszky „…1930-as évtizedbeli műveit több évtizeddel később minősítette a szocialista művészetkritika római iskolásnak. „… Az 1960-as – 70-es évtizedekben ezzel megbélyegeztek Aba-Nováktól kezdődően egy sor nagyszerű művészt…”.

Ami a szocialista realizmust illeti, a Dunai Vasmű freskójával indokolják az ezt az időszakot művészi korszaknak nevezők a nézetüket. Pedig Domanovszky ezen és néhány táblaképén kívül alig festett több olyan képet, ami ehhez a stíluskörhöz kötné. Nem feledkezhetünk meg gobelinjeiről, csendéleteiről, az 1960–1970-es évek expresszív-absztrakt képeiről, amely alkotások egyike sem köthető a két stílus egyikéhez sem. „Méltán állapítják meg a »Magyar művészet a 20. században« című összefoglalóban, hogy Domanovszky „a dekoratívvá szelídült romantizáló expresszivitás képviselője”. Domanovszky Endre művei a szélsőséges művészettörténeti kényszerbesorolások és mérlegelések ellenére elementáris hatásúak.”

 Domanovszky Endre születésének 75. évfordulója alkalmából, 1982-ben emlékmúzeumot nyitottak a művész hatvan alkotásaiból Dunaújvárosban. A tárlatot 1989-ben bezárták, a múzeumot megszüntették. A hagyaték a területileg illetékes múzeumok megőrzésébe került. Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Domanovszky_Endre_(fest%C5%91)

A Bajza utca 34 előtt gyakran megyek el, és még mindig nem mutattam meg Stróbl Alajos emléktábláját. Vártam, hogy talán egyszer majd jobban fényképezhető lesz, és rendbe rakják a bejárati kaput is. Decemberben aztán az emléktábla alatt meg is jelent a koszorú, de a kapu nem lett rendbe téve. Ez van, akkor így mutatom be a házat, melyben 30 évig élt, és mint az anyakönyvi bejegyzésből kiderült december 13-án hajnali négykor ment el.

A lakóházából a műtermébe nem kellett sokat utaznia, hisz az ablakából rá lehetett látni az epreskerti műtermére. Az utca túloldalán levő epreskert kapujának kilincsét biztosan Alajos is sokszor lenyomta, hogy művésztársai között alkothasson. Tanítani sem kellett messze mennie, hisz ugyanebben az epreskertben oktathatta a következő generációt. 

Liptóújvári Stróbl Alajos (Liptóújvár, 1856. június 21. – Budapest, 1926. december 13.) magyar szobrász, a századforduló magyar szobrászatának vezető egyénisége. Bécsben Caspar von Zumbuschnál tanult 1876 és 1880 között, már 1877-től kiállító művész volt. Fiatalon feltűnt Önarcképmása és Perseusa (1882) című szobraival. 1880-ban már épült a budapesti Operaház, s az építkezésnél épületszobrok elkészítésére nyert pályázatot, elkészítette a két homlokzati párkányszobrot (Cherubini, Spontini), ezután 1881-ben megbízást kapott Erkel Ferenc és Liszt Ferenc ülő alakjainak megformázására az épület főbejáratához. Ettől az időtől kezdve 40 éven át ő volt Magyarország legfoglalkoztatottabb emlékműszobrásza, állami, egyházi és magán megrendeléseket kapott. Egyben a Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola tanáraként tevékenykedett szintén mintegy 40 éven át. Műterme Budapest VI. kerületében, az Epreskertben volt.

A görög-római művészet tanulmányozása erősen hatott a stílusára, de az aktuális nyugati stílusokat is kipróbálta (impresszionizmus, eklektika, szecesszió), s hamarosan kialakult az ő egyéni stílusa, a témát kifejteni, megmutatni a legmegfelelőbb eszközökkel (anyag, stílus). 1900-ban a párizsi világkiállításon Anyánk című életnagyságú, fehér márványból készült szobrát grand prix-díjjal jutalmazták. Köztéri, egyházi szobrai és síremlékei mellett nagyon értékesek az ő portrészobrai. Dőlt betűs részek forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Str%C3%B3bl_Alajos

Sikerült Karácsonyra a nemrég bemutatott fabőrönd restaurálását befejezni. A cseresznyepáccal a bőröndöt kívül lekentem, és vékonylazúrral az egész művemet lekezeltem. Sikerült az egykori rézcsavarokhoz hasonló újakat vennem, ezzel a bőrönd visszakapta egykori díszeit.

Aztán gondoltam az eddig összegyűlt magyarországi német falvédőgyűjteményünk beköltöztetem a bőröndbe. Minden egyes összehajtogatott falvédőre egy-egy kartoncsík került a származási hely megjelölésével. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a bőröndbe épp elfért az összes falvédőnk.

Amennyiben újabbak kerülnek beszerzésre megint kereshetek egy újabb restaurálni való bőröndöt. Azért mostanában nem nagyon fogunk mi újabb német feliratos textíliákra találni, van időnk. A kész és megpakolt bőröndöt aztán becsomagoltam, és hagyományos spárgával bekötöztem, mint csomagot szokták.

A csomagolópapírra ráírtam azoknak a településeknek, megyéknek a nevét, ahonnét a bőröndben falvédők származnak. Így került az egész a karácsonyfánk alá. A karácsonyfánkról most nem tudok sokat írni, mert nem a megszokott sérült fa került idén a lakásba, hanem egy olyan szabályos, mint amilyeneket a mesekönyvekbe és képeslapokra szoktak rajzolni.