Az Erzsébet körúton járva könnyen kiszúrható sarokház az a bérház, melyben Jókai Mór életének utolsó éveit töltötte. Karácsony előtt mentem el mellette. Amikor az ember csak az első emelettől fölfele tekint, egész jó és szép állapotú házat lát benne. Aztán a földszint a stílustalan tarkaságával és rábiggyesztett légkondicionáló készülékeivel kiábrándító. Mégis be szeretettem volna mutatni, mert Krúdy Gyula olyan szépen ír Jókai Mórról írt könyvében.
Szerencsére a könyvet is be tudom, mert megleptem magam vele, no meg a családomat. Én már régóta vadásztam rá. Tudom, hogy ritkaság, mert egyetlen kiadást élt meg 1925-ben. A Móra könyvkiadó ugyan kiadta egy Krúdy gyerekválogatás kötetben a hetvenes években, de mégis csak az első kiadás az igazi. Könyvaukciók szereplője szokott lenne a makulátlan állapotú kötet, de én olcsóbban megszerezhető példányra vágytam. Rám mosolygott a szerencse így megvettem egy közepes állapotú, de olvasható példányt.
Ebben az épületben játszódik Krúdy utolsó mesemondása Jókairól. Akit érdekel az alábbiakban a kötet utolsó meséjét itt elolvashatja, és megnézheti, hogy akkor hogy nézett ki ez a ház.
Krúdy Gyula Mesemondások Jókai Mórról
JÓKAI HALÁLA
Jókainak álmában egy őszember jelent meg. Nem az édesapja volt, akit a legtöbb ember halála után is szokott látni álmában, hanem valami nagyon régi ismerős, régi barát lehetett, mert Jókainak nyugtalan szívdobogása támadt.
Mire felébredt, eszébe jutott, ki is lehetett az a nagyon régen látott ősz, öregember. Senki más, mint Petőfi Sándor ifjúkori barátja. Ilyen lenne Petőfi, ha élne, ha igazak volnának azok a legendák, hogy a segesvári csata után is látták őt. Éppen ezidőtájt járta be az újságokat egy hír, amely szerint Petőfi Szibériában él, mások szerint Japánban van, ahová orosz fogságból menekült.
Hát megjelent váratlanul az ifjúkori jóbarát a Jókai álmában és Jókai az őszöreg álomalak láttára elgondolta, hogy ilyenforma öregember lehet most már maga is.
- Petőfi eljött értem a másvilágról, - gondolta magában. – Ez intőjel, hogy készüljek a halálomra.
De hát nem sok készülődni valója volt a galamblelkű Jókainak az utolsó útra. Befejezte ő már összes földi munkáit; regényei, elbeszélései gyűjteményekbe szedve, mint egy király testőrsége. Akármerre nézett a szobájában, mindenütt Jókai-könyvek voltak. A magyar kiadások mellett ott voltak az angolok, franciák, németek, svédek, dánok, olaszok … Jókait már a világ minden nyelvén olvasták. A nagy bábeli hangzavarban, amely a világ négy tájékán uralkodik Jókai volt a közös megértés. Őt minden nyelven szerették.
Meg aztán az utóbbi időben már nem is volt valami nagy kedve a munkához. Írt ugyan még regényeket, de azokat hasonlítani sem lehet a régi regényeihez. De hát ne beszéljünk Jókai gyengeségeiről, ő si csak ember volt, bár olvasói ezt nehezen hitték el.
Hát nem sok készülődni valója volt Jókainak a halálhoz, megért mindent, amit egy író megérhet. Dicsőség, ünneplés mind a háta mögött. Ami előtte van még, az nem egyéb, minta zord magány. Hisz kortársai, barátai elhaltak már nagyrészben, kezdett nagyon egyedül lenni a költő.
Kora tavasszal gyenge betegség támadta meg valamely meghűlésből kifolyólag. Az orvosok azt mondták rá, hogy semmi baj, de azért jól tenné Jókai, ha ágyban maradna. Jókai szokás szerint mosolygott, tudta ő azt jól, hogy ez a könnyűnek látszó betegség az ő utolsó betegsége. Nem hiába jelent meg álmában Petőfi alakja.
Valóban, a betegség már estére rosszabbra fordult, Jókait már estére rosszabbra fordult, Jókait magasfokú láz lepte meg és a tüdejéből különös zörej volt hallható, amely sehogyan sem tetszett a doktoroknak.
Ezen az éjszakán Jókai az édesanyjával és az édesapjával álmodott. Eljött ásvai Jókay uram és a szigorú nagyasszony a komáromi temetőből, hogy meglátogassák nagybeteg fiúkat. olyan közel telepedtek le Jókai betegágyához, hogy a költő kinyújtott kézzel elérhette volna őket. de nem tudott mozdulni a láz miatt.
- Már elmentek? – kérdezte hajnaltájban, amikor az orvos csendesen belépett a szobájába.
- Kik mentek el?
- Hát édesapám, édesanyám, - felelt Jókai szemét dörzsölgetve.
A betegség napról-napra rosszabbra fordult, a láz emelkedett és Jókainak minden éjszaka voltak látogatói. Néha annyian jöttek, hogy a szobában nem fértek el. De más ember nem láthatta ezeket a látogatókat, csak maga a költő. Szellemalakok voltak a vendégek.
Posztószél tarisznyával a nyakában kopogott az ajtón Tímár Mihály, a komáromi Aranyember, ahogyan utoljára látta őt Jókai.
- Isten áldja, tekintetes uram. Sok szépet tetszett rólam írni, - búcsúzott a
szent Borbála hajóbiztosa és örökös vándorbotjával tovább ment, hogy még sokáig járjon-keljen a magyar fantáziákban. A költő meghal, de regényhőse tán örökre életben marad.
Máskor aztán azt hallja a nagybeteg Jókai, hogy négylovas hintó fordul Erzsébet körúti lakása elé. Nehéz szuszogás, öreges lépések közelednek a lépcsőn és a látogató előtt felnyílik minden ajtó. Nem más ő, mint Kárpáthy János úr, a magyar nábob, ős is elbúcsúzik Jókaitól, miután életében annyi sikerhez segítette. Öreg ember volt a Nábob, de bizony jóval túléli Jókait.
Hát az a szép, szomorú ifjú ember, aki közvetlenül a Nábob mögött jön, mint az apja mögött a fiú? Kárpáthy Zoltán ő, aki delin és örökifjan marad meg a magyar nők emlékezetében még akkor is, amikor a költőből, aki őt megalkotta, már régen por és hamu lesz.
És jönnek, jönnek búcsúzni a szellemalakok teremtőjüktől, mert hiszen a betegség napról- napra előrehalad. Az előszobában várakozó újságírók sorban feljegyzik azoknak a nevét, akik eljöttek Jókai állapota iránt érdeklődni, de nem írják fel Jókai igazi látogatóit, mert hisz földi szemmel nem láthatók azok.
Kurucos mentében pattan a haldokló szobájába Ocskay generális. Hárman ölelkezve érkeznek a Kőszívű ember fiai. Hideg kezét a költő homlokára helyezi a Lőcsei fehérasszony. A Vág folyó mélységéből felemelkedik Páter Péter. Bilincseit végre leveti Rab Ráby, amikor búcsúzni jön. Jönnek a híres Trenk bárók a messzi múlt időkből. Bánatos léptekkel közeleg Jenőy Kálmán. Sőt beperdül egy pillanatra a Cigánybáró is. Neki most a népszínházban kell játszani minden este Jókai halhatatlan operettjét.
Megtelik a betegszoba látogatókkal. Minden székbe, minden sarokba jut valaki Jókai régi ismerőseiből, regényhőseiből. Annyian vannak, mint egy vármegye. Még a folyosón is tolonganak, akik be nem juthatnak.
Úgy haldoklik Jókai, mint egy király. Egész hadsereg veszi körül azokból az alakokból, akiket ő teremtett a semmiből. Az orvos a háznép jár-kel a regényalakok között és nem látja őket. Ők földi szemeikkel csak azokat az embercsoportokat látják,amelyek reggeltől estélig ott ácsorognak az Erzsébet-körút túlsó oldalán és visszafolytott lélekzettel várnak híreket Jókai betegségéről. Az utolsó napokban még az éji órákban is csoportosulnak az emberek és a nők hangosan imádkoznak az utcán Jókaiért. Fiatal lányok állnak könnyes szemmel, ifjabb nők fordulnak be zokogva a kapusarokba. A férfiak lecsüggesztett fejjel komoran állnak.
És odafent a második emeleti lakásban még mindig járnak a búcsúzkodó regényhősök. Megjött messzi rejtekhelyéről a barátfalvi levita. Hírnök érkezik Kassáról és az ottani dóm kriptájából Rákóczi Ferenc áldását hozza. Még mindig telve van a szoba és a haldokló ágyának környéke a látogatókkal, amikor a búcsúzkodókon keresztül egy lángoló tekintetű, szenvedélyes arckifejezésű fiatalember tör magának utat abban a ruházatban, amelyet Jókai is viselt élete legnagyobb napján, 1848 március 15-én. Petőfi Sándor volt az utolsó látogató. Ő jött le a haldokló Jókaiért élete végén, mint ahogy ő jött el érte élete elején.
A költő kezébe vette édesanyja imádságos könyvét és csendesen elszenderült.
