„Ajándékba kaptam,gondolom valamit méretre vágtak ennek a segítségével. Esetleg fényképet. Biztos,hogy egyedi darab és sok-sok évtizedes.” – Kaptam e_mailben az alábbi két képet egy képvágó keretről. Azt, hogy mi a rendes neve ennek a készüléknek, a mai napig nem tudom, mi csak egyszerűen képvágódeszkának hívtuk középiskolában. A fotólaborunkban volt ilyen. Pontosabban barátom fotólaborjában…. Nem is fotólabor volt, hanem fürdőszoba.,,, Nem is a barátomé volt, hanem a nagymamájáé, és szívességből használhattuk fotólabornak. Mindenesetre sokat kísérleteztünk és készítettünk nagyításokat. A jobb képekhez paszpartut is gyártottunk. Próbáltam keresni olyan képet, melyet mi csináltunk, kereteztünk hasonló képvágóval, mint amilyent blogolvasóm küldött. Nem találtam.  Hiába, mindez már több, mint harminc éve volt. Hol vannak azok a képek? Valakinek értéket jelentenek. Milyen nosztalgikus segédeszköz. Akkor tudom, hogy nagyon kellett koncentrálni, hogy jó méretre és szépen vágjuk el a papírt, mert a zsebpénzünkhöz képest egy vagyon volt a fotópapír, meg a keretezéshez való karton is.

„ Tudom volt már,de ha még nem tartod unalmasnak a témát küldök a mamám általános iskolai emlékkönyvéből pár bejegyzést. Az osztálytársaitól kapta 7.-8. osztályban.” — írta és küldte hűséges blogolvasóm az alábbi képeket. Én nem tartom unalmasnak az emlékkönyveket. Nem tudom a blog olvasói hogy vannak ezzel. Olvastam például egy emlékkönyv alapján írt életregényt H. László Magdától itt: http://www.emlekezem.hu/szemelyes_tortenetek/hlaszlo_magda_emlekkonyv_a_xx_szazadbol_.html

Én bizony egyes tárgyakról nem tudom megmondani, hogy micsodák. Pontosabban ez a padláson talált tárgy vagy sámfa, vagy kaptafa. Én inkább a sámfára szavaznék, mert nem cipészhagyatékban találtam, de lehet, hogy mégis kaptafa, mert én a kaptafát rugósként ismertem egy meg egy fix nagyságú tárgy. Megnéztem az interneten sámfáról és kaptafáról készült fotókat és definíciókat, de attól sem lettem okosabb. Így jobb híján a kedves olvasóra bízom, hogy minek gondolja ezt a tárgyat.

A szőlőhegyen, ahol a hétvégi házunk van ma már kevés az eredeti 100 évvel ezelőtti  formájában megmaradt kicsi présház. Ezek a kis présházak pedig annyi mindenről tudnak mesélni, és a formájuk is mesebeli házikó.

Amikor fényképeztem a nekem tetsző kicsi házikót, oda jött hozzám a házhoz tartozó szőlőben dolgozó napszámos, aki sajnálkozott, hogy a tulajdonosnak nem volt pénze, hogy jobban felújítsa. Én meg örültem neki, hogy a kevés pénzből sikerült megtartani a ház igazi értékét, és úgy néz ki, mint ahogy 100 évvel ezelőtt is kinézhetett.

Barátaim blogjain a pipacsos mezőket nézegetve, és a hozzá fűzött szövegeket olvasva, úgy éreztem nekem is meg kell mutatni az én pipacsmezőmet. Már négy éve is megvan, hogy ezt a pipacsmezőt, lefényképeztem. Legalább egy évig használtam az egyik képet a számítógépemen háttérképnek. Többen megkérdezték, és el szoktam mesélni, hogy ez a Gerecse hegységben levő Marótpuszta bejárata, és ezek a pipacsok egy véres csata színhelyén nyílnak. A csata helyén emlékművet is emeltek, de mégis úgy érzem, ez a pipacsmező mégis meghatóbban emlékezik erre az elkeseredett honvédő csatára.

 

Amikor Nagyapám a SOKOL rádióban ellenőrizte az akkumulátor töltöttségét, és azt hogy bekapcsolás után működik, akkor tudtuk már, hogy megint a szőlőbe készül. A szőlőben közel távol nem volt 220V, de volt térerő a Petőfi meg a Kossuth rádióhoz. Azt nem tudom melyik adót hallgathatta, de mintha azt mondta volna, hogy a Petőfi a szőlőben jobban fogható.